Minden szerdánA Holdbeli ÖregAlmási Miklós
Éles problémaérzék, kiábrándultsággal küzdő közérzet és töredékes-átlagszerű megoldás: ez így, egy mondatba összefoglalva majdnem olyan többértelmű értékítélet Gyarmathy Lívia új filmjéről, mint amilyen sokfelé futnak szét ennek a végül is egyetlen kérdésre kihegyezett sztorinak mellékszálai, hangulati elemei. Az alkotók egyetlen mérlegbeszámolót céloztak meg egy véletlen szülte emberi találkozásban: mit érnek ma – egykori eszméink? Csak elbeszélő konvencióink valahogy visszafogják a monodramatikus beállítást, cselekményvezetést: hiába áll kézre egy nagyszerű kétszemélyes kisvilág – hogy ebből film legyen, illendő körülbástyázni mellékszálakkal, felpumpálni töltőanyagokkal, magyarázó mellékproblémákkal, egészen addig, míg a tulajdonképpeni motívum el nem halványul a sok mellékes környezeti elem között.
A film egyetlen véletlen merítéssel két embert halászott ki az élet sűrűjéből, de velük két olyan szellemi és emberi végletet, ami képtelenségével – telitalálat: viszonyuk mai életünk végső kérdéseit fogja közre. Egy suhancot a perifériáról, aki vagányságból, érzelmi bosszúból, céltalan cinizmusból szétrombol egy közértet, majd alapfokú továbbképzésben részesül egy javítóintézetben, szabadulása után, a belső üresség síneire állítva már útban van a züllés kalandjai felé. És egy öreg nyugdíjast – ugyancsak perifériáról – bár őt már társadalmi értelemben: a Papának ugyanis eszméi vannak, melyeket családja éppúgy bolondos hóbortnak érez, mint a néző, mikor megismerkedik velük. Ripp van Winkle ő, aki úgy hirdeti társadalmunk egykor megfogalmazott alapeszméit – hitről, hitvallásról, munkaetikáról, az ember tiszteletéről – mintha harminc évvel ezelőtt elaludt volna és ez a gengszterjelölt ébresztette volna fel. E két figura képtelen párbeszéde, valójában tökéletes dramaturgiai rövidzárlata és egymást formáló lelki birkózása a film. Pontosabban: ez lehetett volna, ha a rendező bízott volna e tiszta képlet filmalkotó erejében. Nem bízott, s ezzel máris földelte a történet feszültségét, társadalomkritikai robbanóerejét. Magyarázni igyekezett a véletlent, a határesetet – azt, ami csak így, motiválatlan képtelenségével hatott volna igazán. Az öregembernek lánya van, karrierista férjjel, és az asszony ráadásul ki is akar kezdeni az öreghez feljárogató kamasszal; a javítóból haver is akadt, aki nemcsak csábít, de egy szerelmi mellékszálat is húz magával; megjelenik egy államtitkár is (az öreg vele szeretne lakást szereztetni védencének); látjuk az albérleti dzsungelt, a lakótelepi sivárságot – szóval az „élet sűrűjét” totálban, végül is profi adagolásban. Csakhogy az eredeti ötlet monomániás kérdésfeltevésének majdnem befellegzett...
Gyarmathy tehetségét dicséri persze, hogy mielőtt végképp vegyes-saláta lenne a sztori, át tudja törni magát e rengetegen, és ha halkabban is, de annál keserűbb iróniával beexponálja fájó kérdését: mit érnek ezek a Nagy Eszmék életvezetési útravalóként egy ilyen félvagány, félig szeretetre kiéhezett gyerekember számára. Mire képesek egy olyan világban, melyben a családdal, a vagányokkal együtt a néző is mosolyog az öregember profetikus megszállottságán, eszméi avíttságán? Gyarmathynak sikerül elérnie, hogy a néző, bár kuncog – feszélyezetten érezze magát. Annyira holdbéli ez a szöveg és a srác nyegle replikái annyira mai köznyelvi lezserségünkből vannak szőve, hogy e képtelen vitában nem is tudjuk, kin mosolyogunk: magunkon, egykori hiteinken vagy rajtuk? Mint ahogy azt sem, kinek drukkolunk: a vagánynak, hogy javuljon meg, vagy a srácnak, hogy mondjon még néhány szellemes-cinikus benyögést? Az abszurd helyzet itt fogja meg a nézőt, legalább is egy ideig. Az öregnek sikerül leszelnie a fiú agresszív cinizmusát: nem fél a „börtöntölteléktől”, rábízza pénzét és emlékeit, egyenrangú partnerként kezeli, s főképp hagyja beszélni a srácot, aki talán életében először tárul fel önmaga előtt is. De ezeket a jeleneteket az hitelesíti, hogy tökéletesen valószínűtlenek: mi nem az eszméket a mozgalmi emlékek (máskor már unott) felsorolását halljuk az öreg szájából, hanem a vízözön előtti típus valószínűtlenül valóságos lényét, akinél mindez több mint igazság, eszme, életelv. Olyan ez, mint amikor egy jégbefagyott őslényre bukkanunk: valóságosabb, mint az eredeti – élő jelenléte, furcsa, ős – világa magával ragad. A fiút is ez a valószerűtlen, ám felfokozott hitelesség ragadja magával: lassan átalakul. A képtelen indulóhelyzet tökéletesen hiteles módon oldódik a fiú lassú átformálódásában.
Gyarmathy – Marosi Gyula novellája alapján, Kardos G. György írói segédletével – azonban egy társadalmi-generációs titkot épít be a sztoriba. Ezt a fiút – s talán ezt a korosztályt – csak az előtte járó generáció, az épkézláb felnőttek világa taszítja, azok idegesítik, akik piti hazugságaikban, elhájasodott tartásaikban, összegabalyodott viszonyaikban élnek. Velük szemben a nagyapák generációja, életfelfogása vonzóbb: talán az eszmék világának körforgása ez, talán az apák elleni lázadás törvénye, melyben az öregek lehetnek szövetségesek? Vagy az eszmék kopása, melyet csak két generációval korábbi starthelyzethez visszataláló magatartás tud kikerülni? Nem tudom. Feltehetően mindez együtt teremti azt a „csodát”, hogy a Holdbéli Öreg átneveli a vagánypalántát.
De a nevelési győzelem Gyarmathy kezén ironikus társadalomkritika: a film az avítt eszmék vonzerejével mai, gyakorlati pragmatikus életelveink kiürülésére, áramtalanított szenvedélyeinkre céloz. Azzal, hogy a nézővel is megmosolyogtatja ezeket a tételeket és aztán bemutatja – holdbéli, és mégis valóságos – hitelképességüket. A hitet, amiről a felnőttek társadalma igyekszik elfelejtkezni.
Csakhogy a film mégsem zárul heppienddel. A fiú ugyan átalakul, „jó ember” lesz – csak örökli tanítómestere életidegenségét: életcélja lesz ugyan, de legalább olyan fanatikus idealizmussal telítve, és éppoly sérülékenyre faragva, mint amilyen az öregé volt. „Életdogmái” nőnek, mint ahogy az öreget is valami kíméletlen merevség vezette egész életén át – ezzel tette tönkre lányát is. Hogy fog ez a fiú, ezzel a merev, holdbéli idealizmussal beilleszkedni mai életünk lezser stílusába, mely nemigen tűri az ilyen konokságot? Ez a horizont a film heppienden túli zárópoénja...
– De, mint mondtam, ezt a „tiszta képlet” nem tud igazán kibontakozni, a szociográfiai fedőanyag eltakarja, Gyarmathy korábbi stílusából itt felejtett piti-jelenetek, ironikusra vett apróságok diffúz tömege nem engedi, hogy a nézőt ez a döbbenetes egyenleg felszippantsa. És ez vonatkozik a képi megoldásra is. (Pap Ferenc operatőr munkája.) Túl zsúfoltak a tablók, túl színesek a jelenetek, egyenetlen a ritmus – nem engedi kialakulni azt a szellemi ívet, ami a két pólus között feszül. Mozaikszerű az, amit látunk, s az egyes mozaikdarabok önálló életet kapnak, külön-külön is érdekesek lesznek (mint Eva Ras alakja, vagy a csónakházi epizód) vagy egy képen belül valami mellékes mozzanat köti le figyelmünket (mint az öregúr születésnapján a mama kezéről leráncigált gumikesztyűvel való bajmolódás). Gyarmathy egykor ezzel a stílussal dolgozott, ott volt ennek a kritikusan megbocsátó iróniának funkciója, mert a „pesterzsébeti” miniflóra maga is ilyen töredékekből állt össze. Most viszont olyan téma volt kezében, melynek összefüggő fonala egyenesebb vonalú, levegősebb szerkesztést, képkompozíciót igényelt volna. Így csak „mindennek ellenére” örülhetünk pontozásos győzelmének, pedig léphetett volna ezzel a sztorival „magasabb osztályba” is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 958 átlag: 5.54 |
 |
|
