Takemitsu ToruKilencvenhárom zeneFáy Miklós
Válogatás kilencvenhárom játékfilm – A homok asszonya, a Dodeskaden s más remekművek – konzseniális zenéjéből.
Ki ma a zeneszerző a világban? Ki az az egy, aki Mozart, Beethoven vagy Brahms? Talán Cage? Kurtág? Pendereczki? Boulez? Paul McCartney? A japánoknak könnyű. Nekik megvan a maguk világhírű komponistája. Vagy legalábbis megvolt 1996. február 20-ig. Úgy hívták, hogy Takemitsu Toru.
Hogy kicsoda Takemitsu Toru, arra bizonyos szempontból egyszerű a válasz. Született 1930-ban Tokióban, talán a legrosszabb időben, ami csak elképzelhető. Tizenhárom évesen behívták a hadseregbe, tanulóidejében a bombák fütyülését hallgatta. Mégis katonaként hallott egy lemezt, amelyen Josephine Baker énekelt, és ennek hatására határozta el, hogy zeneszerző lesz. A háború után magánúton képezte magát, de végső soron autodidaktaként lett a leghíresebb japán komponista.
Egy pillanatra képzeljük el a háború utáni Japánt. Az országban megszállóként ott vannak az amerikai katonák, a maguk nyugati művészetével, atombombát hozó kultúrájával. A hagyományos japán muzsikát lejáratta a háborúhoz vezető nemzeti mozgalom. A kommunizmusban kicsit nehéz bízni Kína és a Szovjetunió közvetlen közelségében. Egyszerűen nincs miben hinni. Nincs zene, amin hitelesen lehetne megszólalni. Csak a csönd marad.
A csönd marad, meg Takemitsu hihetetlen fogékonysága. Megtanulja a kelet és a nyugat muzsikáját, és közben fölfedezi magának a konkrét zenét. Magnóval járja a várost és a természetet, zajokból készít zeneműveket. 1956-ban készül el az Ai című kompozícióval. Ai – ez a szó azt jelenti japánul, hogy szeretet. Ezt az egyetlen szót gyorsította, lassította, sokszorozta meg, ennek adott formát, hogy zenévé változtassa. De írt Requiemet vonószenekarra, átdolgozott gitárra Beatles-dalokat, és concertót alkotott biwára, shakuhachira és zenekarra, Novemberi léptek címmel.
Mielőtt még megértőén bólintanánk: ez nem East meets West, nem a kétféle kultúra ötvözete, akár öszvér, akár termékeny megoldásként. A Novemberi léptekben a nyugati és keleti hangszerek nem együtt, hanem felváltva játszanak. „Nem eltüntetni akarom a különbségeket, hanem elmélyíteni, hogy ezáltal hangsúlyosakká váljanak” – ezt Takemitsu mondta.
Hát ki ez a zeneszerző? A legnyugatibb keleti vagy a legkeletibb nyugati?
Akárhogy is, ő volt az egyik legtermékenyebb filmzeneszerző. A puszta szám is megdöbbentő. 1956-tól harminckilenc éven át összesen kilencvenhárom egész estés film kíséretét írta meg. Mégcsak nem is egyenletesen elosztva. 1964-ben például tizenegy filmzenét írt, és közöttük van A homok asszonya is. És ez nem valami könnyű kezű termékenység, laza, szélhámos munka. Takemitsu megszállott volt. A zene mellett a film megszállottja is. Évente megnézett háromszázat. Azt mondta, hogy számára az a legjobb, ha nem érti a nyelvet, amelyen a filmben beszélnek, mert így oly módon éli át az egészet, mintha zenét hallgatna.
Az óriási mennyiségből talán már nyilvánvaló, hogy képtelenség reprezentatív lemezt, hatvan percnyi válogatást összeállítani Takemitsu filmzenéiből. Milyen alapon? A filmek erényei szerint? Ki állítja, hogy a legjobb filmnek a legjobb a zenéje is? És a stílus?
Takemitsu írt keringőt és hagyományos zenét, tangót és kísérleti muzsikát. Melyik az igazi arca? A válasz kézenfekvő: mindegyik.
Az biztos, hogy néha a zene alapján jobban eligazodunk a filmkészítő szándékai között. Kuroszava Dodeskadenjéről azt hihetnénk, hogy annál japánabb film nincs is. A zene hozzá mégis olyan, mint a hatvanas években készült olasz vagy francia filmeké. Hát persze, csap az ember a homlokára, hiszen a filmbéli álmodozó apa is olyanokat mond, hogy mi japánok szeretünk fából építkezni, a dombok tövébe, nem úgy, mint a nyugatiak. Mi ez, ha nem masszív ismeretterjesztés?
Nem érdemes megsértődni miatta, Japán irdatlan messze van. Hogy mást ne mondjak: Masaki Kobayashi filmjenek címe a világon mindenütt az, hogy Harakiri. Kivétel Japán, ahol az öngyilkosságnak ezt a módját szeppukunak mondják.
De egyéb okból sem lehet hű Takemitsu filmzenéihez a hanglemez. A cédén csak a zene van rajta, de a Takemitsu által készített filmzenék lehetnek európaiak, tradicionálisak és keverékek, teljesen mindegy, egyetlen olyan dolog mindig marad, amiben hasonlítanak, ez pedig a csend. Takemitsu, aki csakis akkor írt zenét, ha nagyon kellett, ismerte a csend erejét, talán a jelentését is. Egyszer azt mondta: „Bebizonyították, hogy a delfinek nem az általuk kibocsátott hangok, hanem a hangok közötti szünetek útján kommunikálnak. Nagyon provokatív felfedezés.”
The Film Music of Toru Takemitsu (Nonesuch, 1997)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1191 átlag: 5.52 |
 |
|
