TelevízóA tengerSorozatdramaturgiaBernáth László
„Az első vázlatok óta nyolc esztendő telt el, az első kiadás megjelenése óta egy év – s ha ez az idő nem lett volna történelmünknek ilyen viharos, évszázadokat forgató időszaka, akkor is hatalmas idő lett volna egyetlen emberi életben, írói útban. Magyarán: a könyv egy-egy részletét, jelenetét ma már talán másként, talán jobban írnám. A regényen mégsem akartam változtatni – mindössze két sematikus és jelentéktelen üzemi jelenetet hagytam ki, és néhány pongyola fogalmazást javítottam.”
Ezeket a sorokat 1956. december 12-én vetette papírra Fehér Klára A tenger második kiadásának utószavában. Mint az idézetből is kiderül, mindössze egy év telt el az első kiadás megjelenése óta, ami elég pontosan jelzi, milyen széles olvasóközönség körében aratott sikert az addig főként újságíróként ismert Fehér Klárát íróvá avató regény.
Sok szálon futó, gazdag cselekményű, a kor lenyomatát tartalmában – s helyenként stílusában is – őrző könyv lett A tenger. Főhősében, a zsidótörvények miatt fiatalon főkönyvelővé avanzsált Csaplár Ágnesben – akiből 1945 után orvos lesz – nem volt nehéz felfedezni a képernyőre kívánkozó sorozat lehetséges főszereplőjét.
A tévésorozatnak mint különleges műfajnak megvan az a nem mindennapi tulajdonsága, hogy szinte a lehetetlent is hitelesíteni tudja. (Éppen ez a különlegessége.) Egy normális méretű film, tévéjáték minden jelenetében a maximális tömörség a minimális igény. Egyszerinek és megismételhetetlennek kell lennie minden gesztusnak, minden elhangzó szónak, minden kameraállásnak, mert igen rövid idő alatt a lehető legtöbb érzelmi és gondolati információt kell közölnie, a legszélesebb asszociációs sávra hatnia. A sorozat ezzel szemben a részletek ismétlésére épít. Kétségtelen: amennyivel így közelebb került az életszerűséghez, annyival távolabb kerül a művészet esztétikai igényeitől. Az életszerűség televíziós hatását azonban nem szabad lebecsülni.
Csaplár Ágnest például látjuk a Zeneakadémián a szerelmével, majd a későbbi férjével, hivatalában mint főkönyvelőt, egyetemi hallgatóként vizsga közben, orvosként a barátnője kisfiával, szerelmének lakásán, otthon a barátai körében, reménytelenül bezárva egy pincébe, búcsú közben a katonavonat mellett – s ki tudná még felsorolni, hányféle magatartásszerepben, hányféle történelmi és magánemberi szituációban. Ennek megfelelően a legkülönfélébb helyzetekre adott reagálásait is látjuk, s Szirtes Ágnes játéka jóvoltából is ezek mögött a reagálások mögött egy valódi emberi karakter körvonalai sejlenek föl s egy kor, amely egyben a század közepének sajátos magyar történelmét is érzékelteti. (S ha egy-egy figura a forgatókönyvből nem kap is elég alapot ahhoz, hogy plasztikus jellem épüljön rá, a színész saját személyiségjegyeivel, a sok folytatás sok részletében, többé-kevésbé pótolhatja azt. Ezért, hogy a sorozatokból annyira a színészekre emlékszünk elsősorban.)
Így most Szirtes Ági mellett, a regényben megírt karakter ellenére, teljes értékű figuraként kerül elénk a Szabó Sándor megformálta Rőmer doktor, a Kertész Péter játszotta Csuti főmérnök, s nemkülönben Mécs Károly Tatár cégvezetője.
Kern Andrásnak egy kicsit a már ismert sémákból kellett kölcsönkérnie, hogy a nyilas Palánkay szokványosan undorító legyen, de Kernnek volt ereje ahhoz, hogy pillanatokra ebben a figurában is egy teljes sors drámáját érzékeltesse.
Mindebből talán az is következhetne, hogy Mészáros Gyula, Semsei Jenő forgatókönyve alapján, egy érdekes, jó hatrészes tévésorozatot csinált A tengerből. Sajnos, nem egészen ez a helyzet.
Az első gond mindjárt a sorozat dramaturgiájának egyenetlenségeiből adódik. Míg az első három rész az ötven-ötven perceket jól kihasználva, viszonylag ökonomikusan építkezik, ügyesen vezeti fel az adott részlet eseménysorát, ennek megfelelően valóban sokféle helyzetben ismerjük meg hőseinket, többnyire egyre rövidülő, tehát a felgyorsulás érzetét keltő jelenetekben bomlik ki a játék, addig a másik három rész egyre bizonytalanabb szerkezetű, ezért széteső; helyenként egészen vázlatos az események logikája, és ezzel együtt lassul a tempó.
Nagyjából hasonló a helyzet a hősök és a valóság viszonyával. Még az elején, meg a második s talán a harmadik részben is, ha a figurák típus voltát jelző cédulácskák fel is fedezhetők, de elég ügyesen vannak elhelyezve, nem fityegnek feltűnő dialógusokon, öltözeteken, nincsenek a helyzetek homlokára ragasztva. Később, ahogy elérjük a felszabadulás időszakát, majd az ötvenes éveket, ezek a típusjelző cédulkák egyre szembetűnőbbek, s ami ezzel, persze, együtt jár, az egyedi személyiségjegyek jószerivel csak a színészek erőfeszítéseiben fedezhetők fel.
A történelmi korszakváltás a sorozatban mintha az ábrázolás stílusának változásával is együtt járna, s még ha ez tudatos koncepció lenne is – amit nem hiszek –, akkor sem válik a mű hasznára. A sorozat feléig, kétharmadáig Csaplár Ágnes és szűkebb-tágabb környezetének kapcsolatrendszere áll a középpontban, később egyre több személy tolakszik ebbe a középpontba, úgyhogy néha hosszú időre egészen szem elől tévesztjük főhősnőnket. Már pedig annál hátrányosabb helyzetbe nem hozhatja magát egy sorozat, mint amikor a nagy nehezen kivívott nézői azonosulás után kezdi elhanyagolni központi hősét. Így persze még a sorozatban sem marad elég idő arra, hogy legalább az ő életútját sokféle megközelítésben nyomon követhessük, csupán jelzéseknek is gyenge pillanatokban látjuk viszont, hogy életének alakulásáról némi információt kapjunk. Olyan valódi drámai helyzetekbe, amelyek árulkodnának jellemének stabilitásáról, könnyű vagy nehéz változásairól, már egyre kevéssé kerül hősünk, ami pedig a sorozat valódi pszichológiai hatását biztosíthatná. A patetikus zene, a látványosnak – de csak látványnak – szánt beállítások (Sík Igor operatőr munkája) ilyenkor nemhogy segítenék a nézőt, inkább türelmetlenségünket növelik. Lehet persze, hogy a közeg, amelyben A tenger – különösen az első része – játszódik, a fiatalabb nézők számára még újdonságokkal szolgál, s Szirtes Ágnes helyenként magával ragadó játéka az idősebb generációkban is nosztalgiákat ébreszt a sok megpróbáltatás közt is megcsillanó emberi érzések tisztasága iránt, s a sorozat nem vall kudarcot a képernyőn. Sajátos lehetőségeinek azonban minden bizonnyal akkor is alatta marad.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1193 átlag: 5.43 |
 |
|
