|
|
|
MoziDermesztő hajszaVarró Attila
Cold Pursuit – amerikai, 2019. Rendezte: Hans Petter Moland.
Írta: Frank Baldwin. Kép: Philip Øgaard. Zene: George Fenton. Szereplők: Liam Neeson (Nels),
Emmy Rossum (Kim), Tom Bateman (Viking), Laura Dern (Grace), William Forsythe
(Wingman). Gyártó: Summit Entertainment / StudioCanal. Forgalmazó: Freeman
Film. Feliratos. 118 perc.
Semmi sem perdöntőbb
bizonyíték arra, hogy egy sikeres zsánerdarab rendezője egyéni látásmódú,
gondolatgazdag szerzői rendező (Hitchcock, Haneke, Mann) vagy inkább
invenciózus mesterember (Sluizer, Campbell), netán szimpla mázlista (Shimizu,
Poiret), mint egy álomgyári ön-remake. Nem csupán az állhatatos önazonosság
nagyipari próbája, de azt is megmutatja, mennyire képes az alkotó megújulni és
termékeny párkapcsolatba lépni egy másik kultúrával. A norvég Hans Petter
Moland a 2014-es Az eltűnés sorrendjében
hollywoodi újrarendezésével mondhatni jelesre vizsgázott – a Dermesztő hajsza nem jobb vagy rosszabb az alapfilmnél, annál sokkal több: miközben jóformán
beállításról beállításra követi az alapművet, változtatásaival egy másik alkotást hozott létre.
A havas Colorado
konkurens drogmaffiáinak kényes hatalmi egyensúlyát ártatlanul meggyilkolt
fiáért véres bosszúsorozattal felborító hallgatag hókotró-sofőr (egyben az Év
Polgára kisvárosában) története nem lett sem a századik Liam „Ne baszakodj a
családommal” Neeson akció-thriller, sem az ezredik bűnügyi fekete komédia a Mint a kámfor-Jackie Brown-Fargo
háromszögből, hála annak, hogy Moland érintetlenül megőrizte jellegzetes
skandináv minimalizmusát (a feleség búcsúlevele), fanyar abszurdját (az
ejtőernyős finálé) és a véres erőszak hátborzongató trivialitásait
(csirkehálóba tekert hullák), tartózkodva mind az akciófilm, mind a komikum
olcsó hatás-megoldásaitól. Ugyanakkor új szépségeket csempészett a történetbe:
a szerb kokainbanda bizarr lecserélése a helyi ute-törzs tagjaira többszörösen rétegzett pluszjelentést ad a
jóléti társadalom bírálatának, a nőalakok kiemelése a sivár statisztaszerepből
– a rendező szinte egész életműve (pót)apák és fiúk küzdelmeiről mesél – pedig
újabb frontot nyit a Fehér Férfi trónfosztásáról szóló ellentmondásos, sokarcú
küzdelemben. Ráadásul Moland még a hollywoodi megbízóknak is tartogat néhány
jól elhelyezett fricskát – ha másért nem, már a „Let the fucking Indian do it”
poénért megérte elkészíteni ezt a pompás remake-et.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
|
|
