KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Steven Soderbergh: Kafka

Egy amerikai Prágában

Horváth Antal Balázs

A Kafka-megfilmesítések sorában Steven Soderberghé az utolsó szó. Az író és a Szex, hazugság, videó ügyeletes zsenijének találkozásából különös film született.

 

Mindannyiunknak van egy Franz Kafkája. Biztos helyen őrizzük, elég mélyen ahhoz, hogy a napi információáradat ki ne moshassa a helyéről, de elég nagy becsben ahhoz, hogy bármikor meglephessen, egy-egy pillanatra meghallhassuk poros irodák mélyén felhangzó köhögését, rá gondolva mítoszt kerekíthessünk saját megaláztatásainkból, és elhiggyük, minden hátráltató körülmény dacára nekünk is sikerülhet valami maradandót alkotnunk ebben a diszkontált világban, egy félperces kis torzót legalább, amiben megcsillanhat a szándék, nekünk is, ha már a tüdőbajos prágai aktakukacnak sikerült, igaz, őbelé egy fél városra elegendő tehetség szorult.

Sokunknak van egy Steven Soderberghje is. Egy kedvenc példája arról, hogy a tiszta, visszafogott stílus, a halk beszéd, a lefegyverző őszinteség szelíd leckét adhat a pénzből és látszatból építkező moziiparnak, de még az ambíciót a mondanivaló előtt görgető művészkedésnek is. Szívünket egyetlen film, a nekifutás nélkül Arany Pálmáig jutó Szex, hazugság, videó lágyította meg. A szép színészek ráérős játéka, a „kliséket” és sarkításokat ellensúlyozni képes tükörsima dramaturgia, egy ritkán érzett, jóleső otthonosság. Messziről figyeltük, ahogy Soderberghet a média az amerikai film soros megváltójának szerepébe tuszkolja, és találgatni is alig mertük, mihez kezd legközelebb.

Nos, mire felszállt a füst, a csodagyerek kész volt a következő meglepetéssel: másodszorra is független stúdiót választott, és ütőképes költségvetéssel a produkció számláján Csehország felé vette az irányt. Prágába tartott, hogy amerikai stábjával megidézze a Monarchia utáni első hónapok világát, és sajátos emléket állítson Franz Kafkának, a városi folklór sznobokat vonzó alakjának. Merész témaválasztás, de szeretni való. A legtöbben talán önismétlést vártak Soderberghtől, újabb rezignált mesét a külpolitikai ingyencirkusz árnyékában csordogáló Bush-éra hétköznapjairól, de ő csendesen kibökte, hogy nem tudna még egy hasonlóan személyes témába fogni; amit magáról és nemzedékéről közölni kívánt, az ott van a Szex, hazugság, videó kilencvenhat percében. Beleszeretett viszont Lem Dobbs író-rendező Kafka című forgatókönyvébe, amit a szerző életrajzi elemekből és a legismertebb kafkai témákból gyúrt, műfaja pedig a mindig gyanús „intellektuális” bűnügyi történet.

A film már a szerepek kiosztásánál több volt, mint amit amerikai gyomor bevesz. Jeremy Irons, Alec Guinness, Ian Holm, Armin Müller-Stahl – egytől egyig határesetek. A nevük még éppen megnyugtatja egy kicsit is ambiciózus stúdió vezetőit, de ahhoz túlságosan is színészek, hogy tényleg nagy közönséget vonzzanak. Nem is tették. A Kafka csak Európában vitte valamire, amit Soderbergh vélhetően nem bánt, hiszen következő két filmjével is inkább csak a bajt kereste, míg 1995-ben aztán végképp elhatalmasodott rajta a kísérletező kedv, és Schizopolis címmel valódi filmes ufót forgatott. Hozzánk még az 1991-es Kafka sem jutott el, pedig talán volna némi közünk hozzá, már csak a helyszín közelsége miatt is.

1919, Prága. Kafka, a vérszegény jogász-hivatalnok már sokadik éve szerez érvényt a törvénynek a Királyi Munkás Balesetbiztosítási Hivatal kötelékében. Minden reggel hófehér, kemény gallérral érkezik, engedelmesen blokkol, belép a hatalmas márványterembe, helyére megy, övé a hatodik sorban a negyedik asztal, leül, kapkodás nélkül üti a Remingtont, iktat, kopíroz, teszi a dolgát. Éjszakánként ír, furcsa, sötét szövésű történeteket, egy-kettő meg is jelent már, de az irodában ettől még inkább csodabogárnak nézik. Keressen valami sportosabb vesszőparipát, tanácsolja az Ügyosztály feje, az vinne egy kis színt az arcára. Egyetlen munkatársával, a szintén visszahúzódó Eduard Rabannal tart csupán kapcsolatot, s amikor az tisztázatlan körülmények között meghal, Kafka kérdezősködni kezd. A Café Continentalban megismeri Raban barátait és szeretőjét, Gabriela Rossmannt, kiderül róluk, hogy anarchisták, műfajuk a röplap és a pokolgép, célpontjuk a rendőrség, illetve a közigazgatás titokzatos centruma, a Kastély. Megkérik Kafkát, írjon nekik is, fogalmazzon hatásosabb felforgató anyagokat, de ő nem áll kötélnek. A maga szolid módján vizsgálódni kezd. Meglesi a toalettre aktfotográfiákkal távozó részlegvezetőt, a balesetbiztosítási archívumban kutatja a Kastély túlkapásait. Amikor Gabrielát hintóba vágják a hatalom emberei, őt pedig megtámadja egy visítozó, agyműtét nyomait viselő alak, Kafka a saját érdekében dönt: a Raban hagyatékában talált robbanó kofferével elindul a Kastélyba az igazságért. A temetőből nyíló, földalatti rejtekutat egyetlen bizalmasa, a sírkőfaragó mutatja meg neki. Mielőtt alászáll egy sírba, Kafka arra kéri a férfit, eltűnése esetén minden hátrahagyott kéziratát semmisítse meg. Furcsa kérés, egy feleség meg is tenné, summázza a Max Brod-i dilemmát a sírköves, majd Kafkára tolja a márványlapot. Az út néptelen irattárba, majd emberméretű kartotékokon át kongó folyosókra vezet. Kafka eljut az orvosi archívumba, onnan pedig bizonyos Dr. Murnau birodalmába. Ide kerülnek azok, akiket a Kastély kivon a forgalomból. Murnau meglékeli a koponyájukat, és a lobotómia sallangmentes eszközével engedelmes bábbá, vagy gyilkológéppé hangolja őket. Bár Kafka nem kezdeményezi, a pokolgép robban, a labor leég, Murnauval végez egyik teremtménye, a botcsinálta anarchista pedig visszamenekül az ő szürke Prágájába. Másnap besétál a Hivatalba a ködös Károly hídon át, felveszi a munkát, és csak egy pillanatig csodálkozik azon, hogy semmi sem változott. A Kastély működik, az akták nem fogynak, ő meg egyre csúnyábban köhög.

Soderbergh Kafkája különös, ellentmondásos teremtmény. Távolról tiszteli a lehetetlen feladatot, mégis kacérkodik vele, irodalmi ihletésű, ugyanakkor filmes utalások hálójába szövi magát, fenyegetően komoly hangvételű, aztán váratlanul fekete humorba feledkezik. Úgy kíván kafkai lenni, ahogy a téma szeretete, és nem az elemző intellektus, vagy az illendő tisztelet diktálja. Kedvét leli mindabban, ami erről a szóról eszébe jut (angolul még szálkásabb: kafkaesque), legyen az Terry Gilliam Brazilja, A harmadik ember ázott macskakövekről, vagy gázlámpák búrája mellől komponált utcaképei, vagy egy másik német expresszionista, F. W. Murnau világa, akit hibbant tudós képében idéz meg. Játszik, mert tudja, hogy csak így érdemes. Így aztán a prágai Arbeiterversicherungról és bagószagú összeesküvőkről szóló történet a Kastélyba érkezvén átcsap echte klasszikus, Karloffért kiáltó grand guignolba, lucskos agybelsők képe vetül óriási üvegtáblákra, a bombamerénylő Franz Kafka pedig selyemmellényes fogdmegekkel kergetőzik.

Soderbergh nem tesz mást, mint szabadon kifordítja a jellegtelenségével mítosszá vált prágai kispolgárt. Megteremti az általunk ismert paranoiás, „cellája” mélyén képzeletének lényeivel hadakozó Kafka Doppelgängerét, aki valóban megélheti, amit az igazi talán elképzelhetett volna. (Orson Welles gondolkodott hasonlóan A per elkészítésekor, de ő Josef K. riadt lelkivilágát érzelmi síkon tárgyiasította.) Hősét apokrif nevelődési történeten vezeti végig, amely higgadt számvetéssel zárul. „Nem tagadhatom tovább, hogy része vagyok az engem körülvevő világnak. Azt sem tagadhatom, hogy minden különbözőségünk ellenére a fiad maradok, és csak remélhetem, hogy ezek a megkésett, talán jelentéktelen felismerések mindkettőnket bizonyos mértékig megnyugtatnak, s ettől életünk és halálunk is könnyebbé válik” – írja Jeremy Irons a záróképen, apjának címzett levelében. Gyönyörű cimbalommuzsika fest alá, mint a filmben végig, és a Kastélyban lejátszódott rémdráma minden bornírtságával a hátunk mögött ez a képsor megint a valódi Franz Kafkát juttatja eszünkbe. Mert mi azért tudjuk, hogy ami az embert errefelé körülveszi, az többnyire tényleg kafka. Van aktaterror, zárolt nyomozati anyag és dróton rángatás, nem mindig tudható, ki kicsoda, és biztosra csak az mehet, aki már véreset köhög.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1621