Szabó István: RokonokPókok és legyekLengyel László
Móricz regényében három erő verseng, küzd, szövetkezik: a rokonok, a törzsiség klánja; a politikai hatalomé és a pénzé.
Becsületes magyar film. Szabó István filmkészítési szabályainak első pontja: nem csinálunk becsületes filmet. A becsületes filmben minden a helyén van. Megmunkált. Mindenki tartja magát az aprólékosan kidolgozott, végigbeszélt, játszott forgatókönyvhöz. Semmi se hiányzik belőle. A becsületes film menedék, ahová naiv pályakezdők vagy szomorú öregek visszavonulhatnak. Erkölcsi leckéztetés. A becsületes film kockázatmentes. Nem vérre, életre és halálra, csak becsületre megy. Csak leselkedő, becstelen, gyomorra menő, könyörtelen, megrázó filmet szabad készíteni.
Magyar film. Második Szabó István-szabály: nincs magyar, csak világfilm. Ha a Rokonok nem érvényes Tagan Rogban és Tarnopolban, Nisben és Kragujevácon, Nashville-ben és a Yoknapatawpha megyei Jeffersonban, Catanzaróban és Caltanisettában, akkor nem lehet érvényes Kecskeméten és Makón se. Ha nem ismer magára Rennes polgármestere és papácskájára a sumeni Kardics bácsi lánya, akkor megette a fene az egészet. A Mephisto Tábornoka nemcsak Göring és Aczél, hanem bármelyik latin-amerikai, ázsiai Tábornok lehetett, ahogy a Szembesítés kihallgatója ülhetett Furtwänglerrel szemben éppúgy, mint bármelyik nagy magyar, olasz, spanyol, orosz értelmiségivel. A világfilm képei világképek. Az ember nevű vadállat lélegzik a filmben, aki csak másod- vagy tizedsorban magyar, német vagy kínai.
Film. Harmadik Szabó István-szabály: filmet mindenki csinálhat, de a képeknek és hangoknak a néző által újraépített, újravágott, felidézett, folytatott emlékezetét csak kevesek tudják előállítani. Szabó István a képi emlékezet helyét szeretné betölteni az Apa óta. Apánk, gyerekkori szerelmünk arcai, a hatalmasok, a főnökök, utcánk, házunk képei helyett az ő képei, hangjai idéződjenek fel. Ne filmként, valóságként. Igaza van, csak ezért érdemes filmet készíteni. Amikor Szabó István a Rokonokkal becsületes magyar filmet állított elénk, az emlékezet képi helyére nem az ő, hanem Máriássy Félix 1954-es filmjének arcai, terei kerültek. Kár.
A témaválasztás remek. Móricz Zsigmond jó és kegyetlen regényt írt egy maihoz sokban hasonló korról. Nincs Mikszáth kedélyessége, Caragiale gúnyolódása – keménység és engesztelhetetlenség sugárzik Móricz minden sorából. William Faulkner és Giuseppe Tomasi di Lampedusa a végtelen mozdulatlanságról, a klánok és az oligarchák világáról, a fájdalmas kihalásról és a szörnyűséges újjászületésről – ezt tudta Móricz Zsarátnok városáról és embereiről. Sár és por, fölötte lopásból emelt épületek. „Ön az imént egy fiatal Szicíliáról beszélt nekem, amely most megjelenik a modern világ csodáinak panorámájában; én inkább olyannak látom, mint akit száz évig kocsin hurcolnak körbe a londoni világkiállításon, de nem ért meg semmit, s fütyül mindenre, a sheffieldi acélöntödékre éppúgy, mint a manchesteri fonodákra, és csak arra vágyik, hogy megőrizze féléber állapotát telinyálazott párnái és az ágy alá tett éjjeliedény között.” – mondja a herceg. Kié vagyunk? Magunké vagy másoké? Ki vezet minket? S kit vezetünk mi? Hová? Merre?
Móricz Zsigmond regényében három erő verseng, küzd, szövetkezik egymással: a rokonok, a törzsiség klánja, a politikai hatalomé és a pénzé. A regény nagy tanulsága, hogy ebben a százados állóháborúban a Pénz, a Bank, a Váltó, a Hitel, a Folyószámla és megszemélyesítője Kardics bácsi, sorra beveszik, magukba építik a rokoni és politikai erődöket, lövészárkokat. Jöhet itt őrségváltás, új nemesség, reform, ugyanoda érünk. Kardics bácsié itt minden. Övé a Boronkay villa, Magdaléna összes bútora és ruhája, sőt, maga Léna, övé a sertéstelep, a képviselő, a polgármesteri hivatal a polgármesterrel, a Kopjáss família, Berci bácsi szene, Zsarátnok városa. Móricz tudta, hogyan korrumpál másként a rokonság, a hatalom és a pénz.
A Rokonok 1932-ben jelent meg, a Bethlen-konszolidáció lejártakor, a Gömbös-féle új államiság őrségváltó korszakában. Fiatalok, tanítványok nyomultak be a vén csáklyásokkal szemben, reform és tisztaság jelszavaival. A politikai, a gazdasági és a közigazgatási hatalmak újraosztása folyt. A Boronkay-villa és a sertéstelep Bethlen konszolidációs korszakának öröksége. Nem öltek, loptak – írta róla Ignotus Pál keresetlen egyszerűséggel. No ennek véget kell vetni. Jöjjenek az őrségváltók. Nyittassék ki a hatalom ajtaja! Hihették jobb és rosszabb emberek, hogy az ancien régime összefogódzott, minden viszonyt megszabó világát, új, fiatalabb és nemesebb világ fogja fölváltani. „Egy ajtó nyitva maradt, s én benyomhattam a résbe a lábam. Az én beszorult lábam mögött nem szivároghatnak be lassan a hatalomba az odavalók? Nem lehetne magában a hatalomban ütni pártot a jószándék mellett, legalább annyi időre, amennyi alatt a mozgalom szétfut s megerősödik?” – írta e korra visszaemlékezve 1935-ben Németh László. Móricz Zsigmond válasza: nem. Az új fiúk megpróbálhatják, de a régiek sorsára jutnak. Vagy együtt lopnak a régiekkel, vagy maguknak hasítanak ki valamit. Nincsen remény.
Szabó István el akarta készíteni Móricz-filmjét. Őrségváltásban és korrupcióban élünk. Ok és indok volt elég e filmhez. De erő és elszántság nem, hogy újrateremtse az ancien régime és az őrségváltó „új rokonok”, a zabáló pénzhatalom és a hadonászó politikai hatalom, pók és légy mai küzdelmét. Ragaszkodott a mondatokhoz, szavakhoz, és a regény leírásait forgatókönyvi instrukciókként fogta fel. A regényből mintegy színdarabot kreált, és a filmet egy színházi előadás tempójában és formái között vette fel. Nem értem, hogy miért tette, hiszen korábbi alkotásaiban szabadon repült föl az irodalmi anyagból. A regény nem vihető át drámára, a dráma nem alakítható mozgóképpé. Egészen más a regény, a színházi dráma és a mozgókép ideje. Sőt, teljesen másként múlik az idő a rokoni korrumpálódással, mint a politikaival vagy a pénzügyivel. Szabó filmjében az idő gyorsulásai és lassulásai nem felelnek meg a korrumpálódás feszültségi idejének. Észrevehetetlenség, kifinomultság, aprólékos megközelítés a szürke Kardics bácsi módszerei. Szabó István filmjében villámgyors az alkalmazkodás. Pedig idő kell az elkurvuláshoz, a magakelletéshez, a megjátszáshoz. Nem egyből jutsz a házba, az új ruhához, nem azonnal kerülsz Kardics bácsi markába, csak szépen, simogatóan, nyálasan.
A rendező mintha nem tette volna föl magának a kérdést: ki itt a főnök, kié a város? A film szerint a polgármesteré, akit Oleg Tabakov nemzetközi szinten alakít. Játssza a Revizor Polgármesterét, egy cseppet Sztálint, a házjájin-t, a gazdát. Szabó sokat, szinte mindent tud a politikai hatalomról, ismeri kívül-belül. A politika-vezérelt városban a polgármester azt rendel magához, akit akar, azt emel fel, vagy sújt le, akit neki tetszik. A politika-vezérelt országban a miniszterhez folyamodunk, döntését és intését várjuk, s a parlamentben álmélkodunk. A polgármester, a politikai hatalom viccein kell nevetni, monológjainak kell jelentőséget tulajdonítani, nem a hitelszerződéseknek, az igazgatósági tagságoknak.
De amikor a díszbemutatón a miniszterelnök – polgármester –, és a bankelnök – Kardics bácsi – mögött ülve a Rokonokat néztem, nemcsak én, hanem mindenki tudta, hogy ez az ország nem a polgármesteré, hanem Kardics bácsié. Arcára volt írva a film után: ugyan már, nekem Zsarátnok város megvétele tíz percembe se kerül. Mit vegyek hát, szalámigyárat, méntelepet, olajipari céget, országrészt? Leállíttassam az agrárimportot, és magamra írassam ki a versenytárgyalást, vagy… Nincs vagy. Mindenkinek nálam a folyószámlája, a hitele. A pók, aki a hálót szövi, Kardics bácsi, s a háló a pénz hálója. De a film Kardics bácsija a polgármester végrehajtója, a politikai hatalom kifutó fiúja. Erről nem feltétlenül Eperjes Károly tehet, akit Szabó István így instruált. Eperjesnek a feltörekvő, a társaságba betolakodó, a cseresnyést megvevő „új oroszt” kellett eljátszania a rendezői utasítás szerint. Aki nevetésével, gesztusaival még ügynököl. Csakhogy Kardics bácsi már régen túl van ezen. Nem az udvar bankárja, övé az Udvar.
Szabó István alig valamit sejt a pénz hatalmáról. Érti, hogyan tehet a Társaság tagjává a politikai hatalom, de nem tudja ábrázolni, mivé és kivé változtathat a pénz. Móricz keserűen érezte, hogy a tisztes szegénység hazug és nevetséges. A tisztes, kispolgári szegénységben, amit Lina, Tóth Ildikó remek játékával képvisel, meg kell őrülni, savanyodni. Kopjássnak azt kell éreznie, hogy lehetetlen minden nap innen, így elindulni, ide, így visszatérni, ugyanazt a poharat elővenni, ugyanarra a kredencre nézni, ugyanazt a stoppolt hálóruhát fölvenni – engedjetek ki! És vágynia kell a pénz nagy játszmáját, a saját számlát, pincét, házat, autót. Kopjáss István, és mi mindannyian, szeretnénk tisztességtelen gazdagok, evők, ivók, szép ruhákban járók, számlát könnyen fizetők, nagy házat tartók lenni – de nem lehet. Móricz tudta, hogy nem erkölcsi, hanem prózai helyzetbeli okai vannak a tisztes szegénységnek. Adjatok helyzetet! Kardics bácsi helyzetet, lehetőséget nyújt. Ez lesz az őrségváltás, fiúk! A pénz és a rokonság le fog titeket teríteni!
Szabó István nem hiszi, hogy főhőse intellektuálisan fölfogja, hogy mi történik vele. Kopjáss Istvánt, és ennek megfelelően Csányi Sándort tompának, kényszeresen alkalmazkodónak és belül üresnek ábrázolja. Szabó úgy vélte, hogy a szereplők testi és lelki körvonalait, fűzőjüket, a dzsentri neveltetés és szokásrend adja. Kopjáss úgy áll, ül, megy, eszik, öltözködik, csókol kezet, öli meg magát, ahogy a törzshöz, a klánhoz tartozónak illik. Kétségtelen, hogy a negyven évvel ezelőtti színészek tapasztalatból, a húsz évvel ezelőttiek tanulmányaikból és helyzetgyakorlataikból pontosan tudták ennek az úriemberi magatartásnak – valójában Jávor Pál markírozásának –, összes mozdulatát. De Csányi Sándor nem kalapos ember. Se ő, se nemzedéke nem Jávor Pálon és Csortos Gyulán, még csak nem is Latinovits Zoltánon és Mécs Károlyon nőttek fel. Nem tudnak dzsentrit játszani. De vajon van-e értelme a dzsentri felelevenítésének? Nincs. Egy klán-logikát kell ábrázolni, amelyben mindegy, hogy a belső szabályok yuppie, vagy új orosz szabályok, csak a nézőnek rá kell ismernie, hogy vannak közös belső szabályok.
Az őrségváltóknál a fiatalság, a váltás a közös pontja ennek a belső szabálynak. Kopjáss előfutárnak érzi magát a vén csáklyások között. Móricznál nem ennyire tompa és üres ember, valóban fel akar forgatni a városházán és a városban. Tud valamit, ért valamihez, gyorsan átlátja az egész működését. Azt szeretné, ha hozzá, az ő új szabályaihoz alkalmazkodnának, és ennek érdekében, azt hiszi átmenetileg, alkalmazkodik a fennálló szabályokhoz. Van valóságos tragédiája. Móricz kegyetlenül rácsapja az ajtót: nincs másik világ. Nincs új szabály. Ha kimentél az életbe, egyetlen szabály van, és ez összeköt régieket és újakat: a közös szerzés és osztás szabálya. Kopjáss István kiment az életbe, nincs vissza útja. Vagy részt vesz a közös osztogatás-fosztogatásban, vagy halott.
De Móricz önkínzása is benne van ebben az ajtócsukásban: fölkerültél te is, megalkudtál, úr lettél te is. Írhatsz, mondhatsz akármit, átkerültél a másik oldalra. A gyűlöletes, de tisztes Lina-féle szegénységből, a sikeres író Léna-féle látszatgazdagságába. Konszolidált író vagy, konszolidált lakásban, konszolidált télikabátban, konszolidált szerkesztőségben, konszolidált bankárokkal trafikálsz. Lina és a tisztviselőtelepi lakás halottak és üresek.
Kopjáss nem akar meghalni. Szabó István nem is tudott mit kezdeni Kopjáss öngyilkosságával. Nem akart eltérni Móricz szándékaitól, ezért megrendezte a számára indokolatlan öngyilkosságot. Úgy vélte, hogy Kopjáss azért lett öngyilkos, mert ostoba dzsentri erkölcse ezt diktálta. S mivel e dzsentri erkölcsöt ma senki nem értené, az öngyilkosság indoklásához „hiszterizálta” hősét, s a taxisofőrrel előadott jelenetben egy „nőies” kitörést játszatott el Csányi Sándorral. Kár volt, mert ettől nem lett hitelesebb az öngyilkosság.
Valljuk be, Móricznál vigyázni kell az öngyilkossággal. Az 1911-es Isten háta mögött című regényében, amelynek kisvárosa éppen lehetne Zsarátnok városa, a tanítóné öngyilkosságot kísérel meg. A tragikomikus kísérlet csak azt eredményezi, hogy a hősnő a seggére esik, s a város neveti. Móricz 1905-től, húsz éven át élt együtt Holics Jankával, aki napjában fenyegette öngyilkossággal. Lehetne ez nevetség, ha 1925-ben Janka bele nem hal öngyilkossági kísérletébe. Alighanem itt van Kopjáss hevenyészett öngyilkosságának is a titka. Kopjáss halála egy kissé Janka, a fiatalság, a barbár igazmondás halála. Nekem kellett volna meghalnom. Nekem kellett volna meghalnom? Ahogy a hatalom világa nem volt körvonalazott Kopjáss előtt, ugyanígy a halálé sem. Kísérlet és még egyszer kísérlet. Bekerülni az élet és a halál nagy játszmájába. Jelentőssé válni. Lenni valakivé. Megmutatkozni. Élni. Halni. De ez már másik film.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1027 átlag: 5.38 |
 |
|
