KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/december
• Sára Sándor: Fújja a szél, fújja Részletek egy készülő dokumentumfilmből
A FILMVILÁG MOZIJA
• Ágh Attila: A világ segédmunkásai A vasember

• Nóvé Béla: Nyílt levél Winston Smith-hez Ezerkilencszáznyolcvannégy
• Schubert Gusztáv: Angyali kísértetek Rock Térítő
• Fáber András: Isten már nem felel A hajnal
• Fiala János Péter: A denevér röpte Beszélgetés Timár Péterrel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Égi és földi történetek Velence
• Koltai Ágnes: Tigrisbukfenc Figueira da Foz

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 4.
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: A misének vége
• Csantavéri Júlia: Farkaslak
• Báron György: Szomorú érzéketlenség
• Koltai Ágnes: Kisasszonyok I-II.
• Biczó Dezső: A fekete özvegy
• Sajóhelyi Gábor: A velencei nő
• Tamás Amaryllis: Micimackó
• Zsenits Györgyi: Tokyo pop
• Szemadám György: Hová mész, emberke?
KRÓNIKA
• Lányi András: Felsőfokú filmoktatás
• N. N.: Mozgóképelméleti szak
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Törvényszéki héják

Nóvé Béla

 

A művészet pusztító szenvedély – művelése, élvezete előbb-utóbb maradandó egészségkárosodáshoz vezet. Nagyon is érthető hát, ha a világ józanabbik, önkímélő fele látványos méretekben kezd leszokni róla. Szenvedélybetegek, művész-áldozatok – mint arra Ivan Reitman tanmeséje int – azért még így is szép számmal kerülnek. Kiváltképp a hírhedt New York-i műkereskedő maffia ezotériá-val és dollármilliárdokkal fertőzött televényén, hol némelyek, e végzetes mániától űzve, a vesztegetéstől, zsarolástól, rablástól, gyújtogatástól, sőt alkalmasint még tömeggyilkos happeningek rendezésétől sem riadnak vissza, hogy az olyannyira áhított művek birtokába jussanak. A módszer kézenfekvő: a halhatatlanság ára a művész halála – miért is ne lehetne a fentebb említett eszközökkel fölgyorsítani az elmúlás lassú folyamatát. Az ilymódon megkaparintott életművet aztán körüllengi a rejtelmes halál, a művészi mártírium fennkölt aurája – no meg a sznobizmus és a pénzvilág örök bálvány-imádata.

Még szerencse, hogy akadnak immunis egyedek is, afféle érzéketlen, merőben gyakorlatias lények, akiket nem pörköl meg az artisztikum démoni lobogása, s akiket a kortárs művészetnél jobban izgat a kortárs műkereskedelem egynémely kriminális talánya. Robert Redford egy államügyész, Debra Winger egy ügyvédnő szerepében ezen rég eltemetett bűnös titkokat indulnak exhumálni – a szakmai és dramaturgiai pikantéria kedvéért: kéz a kézben. Hősies erőfeszítéseik láttán a nézőt megnyugtató bizonyosság tölti el: a művészet hamis nimbuszát a kérlelhetetlen igazság előbb-utóbb szertefoszlatja. A film végére az egész humbugból nem marad más, csak a pénz, önzés és gátlástalanság csupaszon égnek meredő motívumváza, ami közérthetősége folytán, hála az égnek, nem szorul további esztétikai magyarázatra...

Vae victis! – Jaj a legyőzöttnek!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/05 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5385