KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/július
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• György Péter: Az erőszak mint stílus Izommozi
• Király Jenő: A borzalom esztétikája Izommozi
• Schubert Gusztáv: A leskelődő barbár Izommozi

• Barabás Klára: „A drog helyére beült a Szentlélek” Beszélgetés Xantus Jánossal
• Pajor Tamás: Rocktérítő
• Ardai Zoltán: A kultúrház romjain Úgy érezte, szabadon él
• Kovács András Bálint: Filmmágia A kommunikáció mítosza Bódy Gábor művészetében
• Zalán Vince: Kettős portré Bódy Gábor forgatókönyveiről
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Könnyű-e szabadabbnak lenni? Baku
• Zsugán István: Új hús? Sanremo
• Fáber András: Tűz és víz Isztambul
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: Szárnyas fejvadász
• Hegyi Gyula: K. u. K. szökevények
• Tamás Amaryllis: A bosszú színe
• Szemadám György: A halálraítéltek utcája
• Báron György: Nagy zűr Kis Kínában
• Torma Tamás: A három amigo
• Vida János: Rövidzárlat
• Tamás Amaryllis: A tizenötéves kapitány
KÖNYV
• Báron György: Alapfok

• Lázár István: Kollányi bárkái
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Georges Franju

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új undokok

Beszélgetés Gillies Mackinnonnal

Déri Zsolt

Az új skót film egyik legbiztosabb befutója, a glasgow-i születésű Gillies Mackinnon visszatérő vendég az Edinburghi Filmfesztiválon. 1986-ban Passing Glory című egyórás vizsgafilmjével a Skót Filmdíjat, 1991-ben és 1995-ben pedig a legjobb brit filmért járó Michael Powell-díjat nyerte el, másodjára éppen a Kispofák című művével, mely a Trainspotting mellett az utóbbi évek legfontosabb skót filmje. Idén a Stephen Rea főszereplésével készült Trojan Eddie című rendezését kísérte el Edinburghba.

Mielőtt filmrendező lett, rajzfilmkészítést tanult, fıgurákat rajzolt. Ez mennyiben volt befolyással későbbi filmes ábrázolásmódjára?

A rajzfilmes tanulmányaim nem igazán, sokkal inkább az, hogy eredetileg falfestményeket készítgettem a művészeti főiskolán. Az, hogy festészetet tanultam, örökre meg határozta a filmes látásmódomat. Azok a hatalmas falfestmények amúgy is hasonló méretűek voltak, mint egy mozivászon, valószínűleg már akkor is filmben gondolkodtam, anélkül, hogy rádöbbentem volna. A filmjeim jeleneteit mindig képek sorozatára fordítom le. A legfrissebb filmemben, a Trojan Eddie-ben teljes jelenetek jönnek a festészetből, de ezt a nézőnek nem kell tudnia, észrevennie.

A filmművészetből kik inspirálták?

Akik megváltoztatták a világlátásom, akik benne élnek, nagyrészt európai rendezők: Bergman, Visconti, Pasolini, Tarkovszkij, a korai Miloš Forman. A múltkor a Trojan Eddie egyik vetítése után odajött hozzám eg húsz év körüli fiú, és csak annyit mondott: Pasolini, Máté evangéliuma. Belegondoltam, és igazat adtam neki főleg az arcok fényképezése, a hosszan kitartott, szöveg nélkül is beszédes portrék miatt.

Hogyan született a Kispofák története?

Néhány évvel ezelőtt leültem a bátyámmal beszélgetni, és mondtam neki, hogy szeretnék csinálni egy filmet arról az időről, amikor felnőttünk Glasgow-ban. A 1968-as esztendőről van szó, de nem a szokásos 68-as élmenyekről, a párizsi zavargásokról, Csehszlovákiáról, Vietnamról, a hippikről és hasonlókról. Ez valami egészen más. A saját történetünket akartuk elmondani, de még annál is jobban egy afféle mitologikus történetet testvérekről, árulásról és az ártatlanság elvesztéséről. Egy történetet ,amely tehát nemcsak Skóciáról szól, hanem valami sokkal hatalmasabb dologról.

A mitologikus megközelítés új filmjében, a Trojan Eddie-ben is tetten érhető.

Éppen ez vonzott Billy Roche forgatókönyvéhez. Míg a Kispofák az előbb említett három kulcstémát érinti, addig a Trojan Eddie-ben a megcsalatott szerelem áll a középpontban, mindenki olyat akar, ami nem lehet az övé. Az igazi alap itt is egy régi ír mitológiai történet egy öregemberről, aki fiatal lányt vesz feleségül. Mindkét film betájolható, hihető világban játszódik, a felszínen realista filmek, de a mélyben egyikük sem nevezhető annak.

Filmográfiájában a kemény hangvételű brit filmdrámák között volt egy rövid hollywoodi kitérő is: A sors kegyeltje című romantikus komédia Steve Martinnal.

Ahogy azzal végeztem, úgy döntöttem, visszatérek , Nagy-Britanniába, mert Hollywoodban nem voltam biztos abban, merre tartok. Egy európainak nagyon nehéz ott olyan filmeket rendeznie, amilyeneket szeretne. Ott az ő filmjeiket csinálhattam volna csak, ezért inkább hazajöttem, hogy a mi filmjeinket forgathassam: a Kispofákat és rögtön utána a Trojan Eddie-t. A Kispofák egy nagyon tudatos visszatérést pecsételt meg.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/12 22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=57