Láttuk mégSzárnyas fejvadászNagy Zsolt
A sors különös szeszélye folytán csokorba kötve érkeztek el hozzánk egy olyan új irányzat filmjei, melyek a nyolcvanas években egyre jelentősebb részt foglalnak el a világ filmtermésében. A jövőidejű kalandfilmek mind népesebb családjáról van szó, azokról a művekről, melyek egyes – kifulladni látszó – tömegfilmműfajokat próbálnak oly módon új tartalmakkal megtölteni és feléleszteni, hogy a történetet a (közeli) jövőbe helyezik. Noha a tudomány és a képzelet jelentős szerepet kapnak, mégsem science-fiction filmekről van szó: a Mad Max-széria az erőszakfilm sajátosságait, a Nyolcadik utas: a halál (Scott előző alkotása) és A bolygó neve: halála, horror, a Terminator vagy a Blade Runner (ez a Szárnyas fejvadász eredeti címe) pedig a zsarufilm jellegzetességeit hordozza magán. Ami közös: a „posztmodernitás” és a jövőidejűség. Továbbá a pazar kivitelezés, a lenyűgöző látványvilág. És ami még fontosabb: egy alapvetően technicista szemléletmód, a Gép tökéletességébe, tévedhetetlenségébe vetett vakhit, a természetet leigázó és mesterségesen újrateremtő ember diadalának hirdetése. Ám éppen ezzel a győzelemmel vannak olykor bajok, működésbe lép a Frankenstein-szindróma, a Teremtmény önálló életre kel és az Alkotó ellen fordul. Létének értelmét kezdi keresni, annak meghosszabbítására tör.
Ezen a ponton emelkedik ki a Blade Runner a többi hasonló film közül, mert noha a tét a régi „élni és meghalni Los Angelesben” – a film másról és többről (is) szeretne szólni: honnan jöttünk, hová megyünk, kik vagyunk. Nehéz a feladat, amelynek a rendező nem mindig tud eleget tenni, a szokatlan ötvözet néha elemeire hullik szét. Marion Brandónak mint Missouri fejvadásznak nem voltak aggályai, gondolkodás nélkül, cinikusan végezte „munkáját”. Harrison Ford – egy színész- és filmnemzedékkel később – a XIX. század helyett a XXI. században bolyongva, magányos fejvadászként erkölcsi fenntartásaival is küzd. Már a feladatot – a távoli világűrből a Földre titokban visszaszökött Nexus–6 márkájú replikánsok végleges semlegesítését – sem akarja elvállalni. A dolog még nehezebbé válik, amikor ezek egyike segít neki társai ellen, sőt, mint „nő” is felkelti figyelmét. Különös, veszélyes „nexus”. Még veszélyesebb feladat a többi „meghibásodott” emberhasonmás megtalálása és azonosítása abban a nagyvárosi dzsungelben, ahol állandó eső öntözi a felhőkarcolók tövében bábeli nyelvzavarban tolongó tömeget, a Földről való kitelepülést propagáló rekláműrhajók villódzásaitól kísértetiesen megvilágított emberbolyt. Veszélyes, mert a replikánsok – mint a horrorfilmek különféle szörnyei – jellegüknél fogva vitálisak, sőt, erősebbek az őket alkotó embernél. Ezenfelül elkeseredettek és kegyetlenek a velük végeztetett rabszolgamunka, „életük” rövid és tartalmatlan mivolta miatt. Amikor Teremtőjük, a főgenetikus megtagadja tőlük létük meghosszabbítását, vezetőjük vele is végez. Felfeslik a mítosz szövete, a tékozló Fiú nem tér meg, hanem megöli Apját. Annak ellenére, hogy ezzel önmagát is pusztulásra ítéli. Az obligát „végső párviadal” során, halála előtt váratlan gesztussal – látszólag minden logika nélkül – mégis megmenti a legyőzött fejvadász életét, így az replikáns kedvesével kiszabadulhat a fojtogató városból és a – filmben először felbukkanó – természet oltalmába menekülhet. Az „androidok lázadása” kapcsán – mely tükröt tartott elé –, rádöbben saját kiszolgáltatottságára és arra, hogy őt épp úgy magasabb erők manipulálták, mint az általa elpusztított replikánsokat. Az áldozat után a gyilkos is szembesülni kénytelen az elmúlás gondolatával, saját végességének tudatával, azzal, hogy élete vegetálás, a vérre menő kalandok ellenére üres tengődés. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy egyszer s mindenkorra letett „szakmája” gyakorlásáról.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3465 átlag: 5.33 |
 |
|
