MoziAngelÁdám Péter
Angel – francia-belga, 2007. Rendezte: François Ozon. Írta: Elizabeth Taylor regényéből François Ozon és Martin Crimp. Kép: Denis Lenoir. Zene: Philippe Rombi. Szereplők: Romola Garai (Angel), Charlotte Rampling (Hermione), Lucy Russell (Nora), Michael Fassbender (Esmé), Sam Neill (Théo). Gyártó: Fidélité Productions / Poisson Rouge Pictures. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 134 perc.
Ábrázolható-e a talmi csillogás? Megfesthető-e egy narcisztikusan énközpontú és valóságidegen „művészélet” kongó üressége a giccs stilizált eszközeivel? Más szóval: létre lehet-e hozni a giccs alkotóelemeiből – természetesen ironikus távolságtartással – olyan konstrukciót, amely nemcsak leleplezése és kritikája, de beleérző esettanulmánya és pontos „lélekrajza” is a lélektelen álművészetnek? Vajon hogyan kever ki egy túlfűtött nő saját személyiségéből, továbbá a frusztrációk, az önzés és az irigység adalékanyagából olyan mérget, amely szublimálva fogyasztható balzsammá válik, de amelynek mellékterméke alkotója életét is megmételyezi?
A film egy fércműveket gyártó írónő élettörténete, háttérben a századforduló viktoriánus Angliájával. A szeszélyes, műveletlen, önzően zsarnoki és elviselhetetlenül nagyképű Angel Deverell hírnévről és dicsőségről álmodik anyja szatócsboltjában. Szirupos szerelmi történetei azonban felkeltik egy londoni kiadó figyelmét, és a nagy fantáziával megáldott, de alapjában véve tehetségtelen lány (Romola Garai) hirtelen ünnepelt sztáríró lesz. (A film, semmi kétség, egyszersmind az érdemtelen sztárolásnak is kegyetlen paródiája.)
Az írónő, akit körüludvarolnak tisztelői, úgyszólván mindent megkap az élettől: jólétet, vagyont, kastélyt, még romantikus szerelmet is egy sikertelen festő személyében (az „elátkozott” festő komoran realista művészete sokatmondó ellenpontja az írónő harsány színekkel dolgozó giccsvilágának.) Az álmokra és sekélyes érzelmekre alapozott élet azonban összeroppan a valóság súlya alatt: ez az öntetszelgő üresség nem is végződhet másként, mint tragédiával.
Az Angel Elizabeth Taylor 1957-ben megjelent művének filmváltozata (a szerző, aki csak névrokona az ismert színésznőnek, Viktória királynő kedvenc szerzője, Marie Corellinek az életét dolgozta fel regényében): a regénybeli írónő szánni valóan esendő, ellentétben a film ördögien ellenszenves hősnőjével. François Ozon feltehetően azért hangolta át, ábrázolta visszataszítónak emennek jellemét, mert Angel Deverell – legalábbis az ő nézőpontjából – az alkotói tevékenység alkímiájának, a művészi létformának, sőt a kiismerhetetlenül gazdag női léleknek is szélsőséges paradigmája.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 961 átlag: 5.53 |
 |
|
