|
|
|
Láttuk mégFutásod véget érSchubert Gusztáv
1945 májusa. Valahol egy lengyel vasútállomáson riadt, elcsigázott férfiak várakoznak. Hadifoglyok. Németek. Őreik kimért mozdulataiban érződik a féken tartott gyűlölet. Vége a háborúnak? Mark Niebuhr számára most kezdődik csak igazán. A fiút kiléptetik a sorból: egy lublini asszony benne véli felismerni a leányát agyonlövő SS-katonát. Börtönbe zárják. Megfélemlítik, megalázzák. Veszélyes munkát bíznak rá, hátha odavész... Egy ártatlan német kálváriáját látjuk? Történetet, mely eleven példával próbálja cáfolni az igaztalan vádat: „minden német felelős a történtekért?” Ez a film másfajta módszerrel kísérletezik, nem az egyén karakterére figyel (Niebuhrnak se bűne, se erénye... jedermann), hanem a világéra. A főhős szerepe, akár az indikátoré, megmutatja a közeg igazi természetét. Szenvedéseivel jelzi, ha hallgatnak is a fegyverek, azért az erőszak ezer alakban tovább él, a háború mindenkit megfertőzött: megszállót és hazafit, vesztest és győztest egyaránt. A rendezés nem kivételek felsorolásával tagadja meg a „közös bűn”-elvet, hanem azzal, hogy – Borowski, Pilinszky példája nyomán – érvényességét terjeszti ki: nem egyetlen nép, de az egész emberiség vesztette el ártatlanságát ebben a világégésben. E gondolat kihordásához nem mindennapi pszichikai-művészi erőfeszítésre van szükség, így nem meglepő, hogy a film egy idő után veszít erejéből, egyre irodalmiasabbá válik, mind több börtönfilmes közhely tűnik fel benne. Niebuhr közös cellába kerül a lengyelországi vérengzések tetteseivel, a bűnösök között valóban kivétellé, az ártatlanság megtestesülésévé egyszerűsödik. Fränk Beyer vállalkozása, következetlenségei ellenére is, figyelemre méltó mű. Előfutára az NDK-beli filmművészet remélt megújulásának?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 952 átlag: 5.56 |
 |
|
|
|
