KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/november
KRÓNIKA
• Létay Vera: Zsugán István
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Randevú a kompjuterrel Az interaktív játék
• Kömlődi Ferenc: A káoszlakó Techno, trance, ambient…
• Almási Miklós: Stúdiót veszek
MAGYAR MŰHELY
• Simó György: Közönségfilm, az új avantgárd Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

• Nánay Bence: Apró gesztusok mozija Derek Jarman másik arca
1895–1995
• Antal István: Száz év alternatív Oberhausen
• Bori Erzsébet: Egy évszázad egy évben
KÖNYV
• Kőniger Miklós: Csillaghullás Lexikonok a jubileumra
• Györffy Miklós: Mi (volt) a film? André Bazin tanulmánykötetéről

• Bakács Tibor Settenkedő: Ecce Homo Jaroslav Papoušek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Képtelenség Égi manna
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Magyar mumpsz A brooklyni testvér
• Déri Zsolt: Lélekmentő perverziók Keserű méz
• Csejdy András: A tukmák Shop-Stop
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Apám életére
• Takács Ferenc: Apollo 13
• Turcsányi Sándor: Nell, a remetelány
• Takács Ferenc: Neruda postása
• Barna György: Játssz a túlélésért
• Tamás Amaryllis: Zero Patience
• Schubert Gusztáv: A hálózat csapdájában
• Harmat György: Dolores Claiborne

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Keserű méz

Lélekmentő perverziók

Déri Zsolt

Roman Polanski két évtizede próbál Európában amerikai filmet készíteni. A Keserű méz is erre tett kísérletet.

A márciusi Bradfordi Filmfesztiválon egy neves brit filmkritikusokat és rendezőket felvonultató, hamar közönségtalálkozóba átcsapó panelbeszélgetés során felmerült a kérdés: melyek lesznek a kilencvenes évek kultuszfilmjei? A témában igencsak járatos és személyesen is érintett Alex Cox filmrendező kijelentette, hogy őneki máris lenne egy tippje: Polanski filmje, a Bitter Moon.

Az 1992-ben francia–angol koprodukcióban készült Lunes de Fiel/Bitter Moon (kb. Keserű mézeshetek, Mérgeshetek), mely a késlekedő magyar forgalmazóktól a Keserű méz címet nyerte, valóban predesztinált a kultuszfilm pozícióra: a nagyközönségnek kissé perverz, bemutatója idején megbukott, vannak benne remek színészek, akik azonban csak később lettek sztárrá, továbbá egy leszálló ágban lévő rendező, aki éppen hogy a korábbi munkáival volt nagy csillag.

Egy óceánjáró fedélzetén utazik India misztikus partjai felé egy furcsa és egy kevésbé furcsa pár: Oscar, a tolószékhez kötött elvetélt regényíró és az álmatag pincérlányból öldöklő angyallá avanzsált Mimi, továbbá egy sápatagon higiénikus brit házaspár, Nigel és Fiona. Az út Indiába néhány hányástól eltekintve meglehetősen eseménytelen, ráadásul egy – épp az Út Indiába filmváltozatából ismerős – figura figyelmezteti hőseinket: nincs is értelme odamenni. Még szerencse, hogy útközben Oscar látványos flashback-technikával előadja Nigelnek Mimivel való kapcsolata történetét.

Romantikus találkozás, szenvedélyes szerelem, átmeneti csömör, lélekmentő perverziók (van itt minden, talán kissé túl tételesen is: borotvapengék, korbácsok, kötelékek, ragtapaszok, bőrruhák, csizmák, maszkok, no meg a katartikus „aranyzuhany”, mely nagy csalódásunkra nem ábrázoltatik a vásznon), majd a végső nyűglődés, a másik permanens megalázása, előbb Oscar, aztán – és itt jön a törés a történetben – Mimi részéről, a testileg-lelkileg megnyomorodott partnerek közti bizarr vér- és dacszövetség, a film legvégén pedig a csattanó, a szó szoros értelmében, kettő is.

A szereposztás bravúros. Hugh Grant és a csupa ideg Kristin Scott-Thomas a „tipikus angol férfi” és a „tipikus angol nő” külországba legjobban eladható sztereotípiái – Mike Newellnek már csak át kellett őket emelnie Négy esküvő és egy temetés című világsikerébe. A San Francisco-i színházi fenoménból hollywoodi karakterszínésszé szomorodott, prérifarkas-tekintetű Peter Coyote pedig olyan jó az Európába szakadt amerikai író szerepében, hogy egy évvel később Almodóvar ugyanazt a bőrt adta rá/nyúzta le róla a Kikában. A kvartett gyenge pontja a filmet végignyafogó, ködszemű Emmanuelle Seigner, Polanski francia felesége, akitől az Őrületben már láthattunk egy vékonyka alakítást. Azóta rendező férje alaposan felhízlalta, így próbálta meg az új Végzet Asszonya szerephez igazítani, ám ennek az Emmanuelle-nek csupán annyi köze van a femme fatale-hoz, hogy akcentus nélkül ki tudja mondani. A megalázott és a megalázó szerepében azonban furamód meggyőző, ezt tisztességtelen lenne nem megemlíteni.

Roman Polanskit két évtizede liliomtiprás miatt száműzték az Egyesült Államokból, azóta próbál Európában amerikai filmet készíteni – egy ilyen kísérletnek lehetünk most is szemtanúi. Nagy költségvetés, sztárstáb, Pasolini és Sergio Leone kedvenc operatőre, Tonino Delli Colli, Vangelis, kedvenc Vangelise. Ami az igazi plusz, az Roman Polanski eleganciája, humora és történetmesélő kedve. A Kalózok és az Őrület fáradt stílusgyakorlatai után, illetve A halál és a lányka Costa-Gavras-szagú humortalansága előtt készült Keserű méz Polanski utolsó korszakának toronymagasan legjobb, legélvezetesebb, legzamatosabb – s egyáltalán: legpolanskisabb – filmje. Noha nem annak szánta, kultuszfilmként is büszke lehet rá.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=996