KritikaTablóRoma zsaru, magyar bűnMuhi Klára
A realista krimi a magyar mozi régi hiánycikke: Dettre Gábor bűnfilmje a mai pesti mélyvilágba száll alá.
Lehet-e hiteles filmhőst teremteni ezen a „nem vénnek való” magyar vidéken? Igazi, klasszikus pozitív hőst? Aki makulátlan? Aki csak akkor hibázik, ha érzelmileg mattolják? Aki minden balhét elvisz? Aki „kicsi, de nagyon erős”, akibe a néző beléhelyezheti minden megmaradt bizalmát? A magyar filmes krédó úgy tudja, ilyen hős nálunk nem teremhet. Mert a társadalmi játékszabályok évszázadok óta zavarosak, a szereplők korruptak és kisszerűek, a lehetséges konfliktusok és célok maszatosak. Még a helyszínek is, rútságukban is, jellegtelenek, szinte lefilmezhetetlenek.
A filmhősre vonatkozó kérdést, amire az elmúlt időben a Kontroll, illetve A nyomozó alkotóitól is született érdemleges válasz, Dettre Gábor, valamint az író, Kertész Ákos most élére állították. A Tabló legfőbb ambíciója bevallatlanul is, megalkotni őt. Egy melegpontot a zavarosban, akinek őszinte érzelmei és egyszerű igazságai vannak. És, alig hihető, a Tablónak, főszerepben a Zafír nyomozót érzelmesen, árnyaltan, komoly átéléssel alakító Mucsi Zoltánnal – ez sikerült.
De mi történt itt, és kicsoda Zafír?
A film először is feltesz egy kérdést, amitől aztán – akármilyen dágványon kell is szereplőinek átvergődni, nem tágít. (Biztos hőstermő poétikai trükk ez évszázadok óta.) Szóval, ki ölte meg Schulter Károlyt, az Ipar utcai régiségkereskedőt? A vén kéjencet, aki teli volt pénzzel meg gyanús ügyletekkel és tucatszámra vásárolta magának a kiskorú román cigánylányokat? Magda, a felesége, aki folyton mással kavar? Gudics, a cigány asztalos, Schulter kizsigerelt embere, aki mellesleg Magda szeretője? Magda új pasija, aki a piaci hentes raktárában félmarhákból szerelteti ki-be a heroinos zacskókat? Esetleg a gyönyörű Ágnes (Fátyol Kamilla), az Erdélyből nemrég vett új lány, aki rosszul viselte a szexuális beavatást?
Hogy ki a gyilkos, azt a Tabló szereplői, az Ipar utca lepattant ganglakói, a Neon presszó törzsvendégei persze csípőből tudni vélik. Ugyanígy a rendőrség is: „Hát a Gudics!! Mert jóba’ volt az asszonnyal, mert tartozott a Schulternek, és különben is cigány…” Zafír nyomozó azonban kételkedik a roma asztalos bűnösségében. S ami fontos, nem azért, mert ő maga is roma, hanem mert tudni szeretné, mi történt. Hőssé lenni gyakran csak ennyi, végigmenni az úton.
Zafír, a roma zsaru jó ember a jó oldalon, akit magyar szülők neveltek, s akiktől azt tanulta, felejtse el a vér szavát, mert csak a szívnek van szava. Védi a törvényt az Ipar utca bűnnel átitatott környékén, ott, ahol ez reménytelen, többnyire az övéit üldözve. Hogy kicsoda és honnan jött, azt minden oldalról mindenki az orra alá dörgöli. De a Schulter-ügy a szokásosnál is keményebben szembesíti származása összes problémájával.
A Tablónak, ha már a klasszikus hősre épít, persze tennie kell egy határozott lépést a zsáner irányába is. Ebben a filmben a bűn és a nyomozás nem közeg-festő motívum, hanem a cselekményváz, a dramaturgiai ív tartópillére. Zafír végül megtalálja a gyilkost, annak ellenére, hogy ez egyes-egyedül neki fontos. Van ezen kívül beteljesülő, majd reménytelenné váló szerelem. Zsaru – szabályos kettős kötésben, ahogyan az amerikai dramaturgiai káték írják. Zafír nyomozása teljesen összebogozódik Ágnes, a Schulter által utoljára megvett erdélyi cigánylány iránt fellobbant szerelmével. S ez igazi (szakmai) vereség, mert Ágnesnek tényleg jó oka lett volna meggyilkolni az antikost, és Zafír tényleg becsületes zsaru. A jobb zsarufilmek klasszikus morális csapdáját állítja elő a Tabló. S ebből bomlik ki Zafír mélyebb válsága, asszimilált, elaltatott, végső soron megtagadott romasága. S a kétség, hogy vajon a vére vagy a lelke hajtja a cigánylányhoz.
A Tabló közege nem ismeretlen számunkra. A 80-as, 90-es évek legfontosabb magyar filmjei – a Kopaszkutya, a Könnyű testi sértés, az Őszi almanach, a Falfúró, a Roncsfilm, az Egy teljes nap, a Kicsi, de nagyon erős teli van ezekkel a Gudicsokkal meg Schulterekkel. Szomjas, Tarr, Grunwalsky munkáiból jól tudjuk, kik ők, milyen mondatokat mondanak, milyen morális árfolyamok vannak az Ipar utca környékén, kinél mitől szakad el a cérna. A rendszerváltás körül ez a legértékesebb filmes örökségünk, ebből párolja le Tarr a maga univerzális létfilozófiáját, ezt írja tovább a Nincsen nekem vágyam semmi, a Szép napok, vagy a Nyócker, de még a Noé bárkája is. A Tabló szereplői is – Székely B. Miklós, Szirtes Ági, Csuja Imre, Csomós Mari, Derzsi János, Lázár Kati, Molnár Piroska, Hollósi Ervin – ott vannak régóta a magyar roncsfilmek alkoholgőzös szobakonyháiban, zűrös lakótelepi kalitkáiban. Mucsi és Scherer is – itt mint roma és zsidó zsaruk – éppenséggel Szomjas találmányai.
Dettre filmje azonban másként fonja a felvett fonalat, egyszerűbb, azt is mondhatnánk, realistább ambíciókkal, ami nagy hiánya a magyar filmnek. Első ránézésre Szomjast folytatja. Kevesebb a metafizika, mint Tarrnál, semennyi Grunwalskyra hajazó avantgárd látványkísérlet, annál több naturális szín, árnyalat, abszurd figurák és helyzetek. A gangot kukkolók, összevissza beszélő, leépült öregasszonyok, politikailag hibbant iskolaigazgató, az örömódát éneklő Ipar utcai iskolások s néhány fura, mulatságosan lehetetlen, de hús-vér karakter, mint például Rambo, a csillogó tekintetű román jazzénekes zsaru. A Tabló alaphangja azonban szomorúbb, melankolikusabb, mint volt például a Szomjas-filmeké. Dettre szíve majd megszakad ezért a rendőrért (Balanescu vonós futamai Zafír lelkének szólamai), aki egyre jobban belegabalyodik a helyzetébe. És – szintén a klasszikus, realista krédó szerint – a Tablóban szinte minden teher a színészeken van, akik magyar filmben ritkán látott odaadással, elemző átéltséggel hozzák a figurákat.
Ám a szabályosan építkező cselekmény – a klasszikus hőssel s a pszichológiailag kimunkált szerepjátékkal – csak az egyik vállalása ennek a filmnek.
A másik annak a xenofób örvénynek az ábrázolása, amit a magyar mélyvilág viharsebességgel termel újra. A Tablóban a falakra pingált horogkeresztek és vörös csillagok közt – magyar táj, magyar ecsettel – rutinszerűen, reflexből, lazításként megállíthatatlanul folyik a cigányozás, biboldózás, brazilozás, dakotázás, buzizás. És fontos rögzíteni, Dettre az első, aki vette a bátorságot, hogy ezt megmutassa. Mert például a Nyóckerben is ott van ez, de csak mint bájos couleur local. A Tablóban viszont ez a lényeg! Dettre ennek a xenofób mocsoknak minden árnyalatát meg akarja mutatni, kissé már-már programszerűen, publicisztikusan is. Roma, zsidó, magyar szereplői – hol unalomból, hol védekezésből, hol önsorsrontón, hol csak ártatlan viccként, máskor valódi meggyőződésből – egyfolytában cigányozzák, zsidózzák, köcsögözik egymást, sőt önmagukat. Zafír amerikai felesége (Györgyi Anna) az egyetlen, aki ebből semmit nem ért, s persze hogy előbb-utóbb céltáblává, majd kis híján vétlen áldozattá, végül pedig – roma férje oldalán – súlyos érzelmi sérültté válik ebben a beteg közegben.
A zsánersíneken közlekedő Tablót valójában ez fűti fel: Dettre személyes indulata, döbbenete, hogy ez lehetséges, hogy ez a métely ilyen erős! Hősteremtő ambíciói mögött is ez munkál, megformálni egy tiszta embert, aki keresztre feszül ezen a problémán.
A Tabló alkotói odáig merészkednek, hogy megrajzolnak egy tőről metszett szélsőjobbost is, a nehéz felfogású rendőrt (Csuja Imre alakítja nagyszerűen). Akiben rögeszmévé válik, hogy „ezek miatt” nem jut semmire. Az összes cigánynak, romának nyalják a valagát, én meg még mindig hadnagy vagyok…!” – fakad ki a főnökének. „Mert nincs iskolád, bazdmeg…!” – jön a paternalista válasz a tanult főnöktől (Tordy Géza), aki egyébként nyakig benne van a kábítószerbizniszben. Nem tudok magyar filmet, amelyik így beletalált volna a célt tévesztett rasszista indulatok és a rutinszerűvé vált fehérgalléros bűnözés összefüggéseinek tragikumába.
A Tabló a 80-as-90-es évek roncsfilmjeihez képest azt állítja, a magyar mélyvilág – melynek robbanásától a régi establishment éppúgy rettegett, mint az új – betegebb, mint valaha. Dettrére pedig érdemes figyelni, hiperérzékeny rendező, ezt a Felhő a Gangesz fölöttből is tudjuk. És talán mert sokáig egy türelmesebb társadalomban, az USA-ban élt, ösztönei rassz ügyekben élesebbek, mint a mieink. Mindenesetre szimptomatikus, hogy miközben a Tabló a februári szemlén teljesen elsikkadt, Ragályi Elemér esztétikailag számos sebből vérző filmje, a Nincs kegyelem, mely ugyanezt a témát veszélyesen szimplifikálta, rangos díjat kapott.
A Tabló korántsem tökéletes. A történet zárlata valamiért a film elejére került, ahol nem működik, érthetetlen. Zafír, a hősünk valójában túlontúl makulátlan, Ágnes meg, kurva létére, túlságosan tiszta. A kábítószeres hálózatra vonatkozó információk adagolása körül sem stimmel minden. A cím is mellément, a munkacímként használt Romazsaru sokkal jobban elmondja, miféle film is ez.
De ennél sokkal fontosabb, hogy a karakterek élnek, a magyar színészek derékhada igazi odaadással, koncentráltan van jelen, s hogy Zafír történetét, ezt a sajátos roma drámát a Tabló komplexen, közhelyektől mentesen s főként nem a kisebbség (ők), hanem a többség (mi) ügyeként meséli el.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 981 átlag: 5.49 |
 |
|
