Belső-Ázsiai mozgóképÖrökbefogadott filmekKarátson Gábor
A mozi meg a globalizmus mára Belső-Ázsiába is odaért. Kazah-kirgiz filmszemle a Duna Televízióban.
Lehet, hogy a búbosbanka (büdösbatu) vonzódik az üvegablakokhoz? 1950-ben, a tiszasülyi állami rizsgazdaságban, egy tanyán (elõtte kis tó, különben köröskörül csak a rizsföldek, milliárdnyi béka hatalmas umgatása), reggelente egy búbosbanka ébresztett, néhányat koppantva az ablakon. Ha elõbb nem, hát abban a pillanatban, amikor Aktan Abdikalikov Beskempirjében (Az örökbe fogadott gyermek) a búbosbanka betéved az ablakon – betörve üvegjét is, ügyetlenebb annál a régi tiszasülyinél –, elfogott az ismerõsség érzete ebben a kazah-kirgiz filmsorozatban: áhá, ez csakugyan így van. Ha a recenzens valóságismeretébõl hiányzik ez a pont, a búbosbanka és az üvegablak bensõséges kapcsolatáé, talán csak poétikus ötletnek ítéli a dolgot.
Amennyire rólunk szól a fabula – én, magyar nézõ, jobban értem, mint egy német vagy francia értené –, annyira bizonytalan is vagyok, mit hová tegyek, mi mit jelent a kazah-kirgiz filmvilágban. Hasonlóképpen vagyok bizonytalan, ha nem is pontosan ugyanúgy, mint amikor magyar filmeket nézek. Mint amikor egy magyar vonaton utazva a magyar életet próbálom szemügyre venni. Hogyan manipulálódom én, a nemzetközi lény?
Mert a tévé nézõjeként nemzetközi lény vagyok, a kazahok és kirgizek pedig nyilvánvalóan nem azok, eredetileg, amúgy – de most már, hogy van a videó, a tévé, van a filmkészítés mûvészete, egyszer csak õk is internacionális figurák már. Odakerül a film és nézõje közé valami finom értelmezési fátyol, és már nem egészen tudjuk, mi van elõl, mi van hátul, mi jobbra, mi balra. Manipulálni, amúgy, senki sem akar itt bennünket, mindenki csupa jóakarat, a bökkenõ, ha van, létrejön önmagától, a dolgok el vannak tolódva, többé-kevésbé, önmagukhoz képest, önmagukban.
Azt nem értettem, eleinte, hogy a filmek döccenõit, elõre látható, de merev fordulataikat, elsõre szokatlan, de aztán máris túlontúl ismerõs nyelvi konvencióikat a kazah-kirgiz valóságnak vagy a rendezõk tapasztalatlanságának kell-e tulajdonítanom. Ha a végtelen tajgán rohanó vonatot, oldalnézetbõl, szürkén és unalmasan, még annál is hosszasabban láttatják, mint amennyire jobb rendezõk már egy ideje tették – tenni merték –, ha a lengõ hinta láttán is az a gondolat fordul meg kissé ideges fejünkben, ebbõl talán elég lesz, filmnyelvi újítás-e az akkor, amelyet utóbb, kissé megszégyenülten, el is fogadunk majd, vagy egyszerûen a ritmusérzék hiánya? Mintha egy akadályverseny szemtanúja volnék: a mindjárt rendkívül rokonszenves film-lélek próbálná rávenni az ugyancsak rokonszenves, de kissé ügyetlen – koraszülött, kissé sérült – film-testet, próbálna már elevickélni az egymást követõ rendszerváltozások buktatói közt. (Elõször leigázta õket – a kirgizeket például 1876-ban – a cári Oroszország; majd jött a bolsevizmus, amelybõl lett Sztálin alatt, 1936-ban, a kirgizeket illetõleg a Kirgiz Szovjet Szocialista Köztársaság; míg végül a – ki tudja mekkora – függetlenség kikiáltása 1991-ben; a kazahok dátumai, gondolom, hasonlók lehetnek. Megpróbálhatjuk kitalálni, ezekbõl a kultúrákból ilyen körülmények közt mi maradt.)
Aztán, egyszerre csak, a filmek meghódítják a nézõ szívét.
A feleségemmel kezdõdött a dolog, a szív bevétele.
Nevettünk, eleinte, ezek azért tényleg kicsit unalmasabbak a kelleténél; aztán a feleségem azt mondta egy estén, õ már alig várja, hogy jöjjön megint egy kazah-kirgiz film, ha unalmas, hát unalmas, de jólesik nézni.
Amirõl Lao-ce jutott eszembe mindjárt, íztelenül lép ki a tao a szánkból.
Elvégre õk is ázsiaiak.
*
Akárcsak Kiarostami filmjeit nézve a perzsa tanulság, megszületik bennünk most is egy érzet: ránk férne némi kazah-kirgiz iskolázás.
Ez az érzés, amúgy, a még mindig meghatározatlan formára vonatkozik, s homályos; hogy a problematikát illetõleg nincsenek távol tõlünk („Kirgizisztán, ez a magas hegyek közt fekvõ távoli kis köztársaság…” – ugyan mitõl van távol?), a kazah Darezsan Omirbajev Killer címû filmjének mottójából is kiolvasható.
„Vannak korok, amikor egy egész nemzedék, két életforma közé kerülve, teljesen elveszti természetességét, a szokások folytonosságát, védettségét és erkölcsi tisztaságát.” Hermann Hessétõl származik az idézet (amely, mellesleg, így mintha csonka volna, a mondat ritmusa folytatást kíván, de ez a folytatás maga a film); a német író tisztán látta, évtizedekkel a kazah-kirgiz filmvilág születése elõtt már, azokat az egész világunkat sújtó katasztrófákat, amelyek a hagyományos struktúrák összeomlását kísérik – látnia kellett õket maga körül, kazahoktól és kirgizektõl függetlenül is, a maga világában is már. E filmek nyomán mi, magyar nézõk is újra felfedezzük, a talán csillogóbb (csiricsárébb) felszín alatt is, a magyar Kazahsztánt és Kirgizisztánt.
Az a mód, ahogyan e filmek formájukban primitívek, talán, a pentatóniának felel meg; Bartóknak és Kodálynak is el kellett kínlódniuk, a nyugat-európai dallamossághoz szokott közönségükkel. Bartók és Kodály a hazai publikum számára volt érthetetlen, a kazah és kirgiz filmek pedig nyugati szemmel nézve azok: bizonyos értelemben „érthetetlenek” saját közegükben: magán a filmen, mint nyugati mûfajon belül is. (Érdekes kérdés volna, ma már a kirgizek és kazahok nem „nyugati” – amerikai – szemüveggel járnak-e moziba.)
Nem akarok túlságosan fennakadni a Hesse-mottón – amely egyébként az egész kazah-kirgiz filmszemle összefoglalása lehetne –, a vonatok, a lakótelepek, a lakótelepi lakások, bennük a tévé, s eleve, mindenek elõtt az a tény, hogy mindezt filmeken látjuk (a mozi nagy szerepet játszik e filmek hõseinek mindennapi életében is, ha csak lehet, rohannak a moziba, vagy máshol, ahol nincs mozi, a szabadtéri vetítésre), mind-mind már annak a „manipulációnak” az eszközei, amelyet nevezhetnénk technológiai modifikációnak is: ma már valóság. Léteznek ezek a vonatok, ezek a lakótelepek, ezek a lakótelepi lakások, bennük a tévé, és léteznek a kazah-kirgiz filmek is. Miközben ez az egész változó világ szörnyû valósághiánnyal küszködik. S éppen ebbõl a valósághiányból származik a filmek különös, egy helybe bûvölt költõisége.
*
Beszorítva Kína, Oroszország és az Egyesült Államok közé, mint a János vitézben (Amerika, ha földrajzilag távoli is, jelen van), ezeknek a keleti embereknek még mindig lóháton volna a helyük. (Ebben még különböznek tõlünk, nagyrészt már nyámnyilább magyaroktól: én ugyan a mai napig sem értem, lovas nemzetünk miféle nekrofil trükkel tudta átvinni libidóját a lovakról a gépkocsikra.) Ezek a ferdeszemû merev arcok (nem csupán antropológiai okokból merevek, merevségük etosz is, meg se nyikkanjon az ember, szenvedjen és haljon meg – és úgy is éljen), ezek a zömök, erõs testek lakótelepi körülmények közt sehogy sem tudnak érvényesülni – nincsenek a helyükön. Most már csak úgy zörögnek, mint kavicsok egy mûanyag flakonban. Nem fognak egyhamar valami folyómederbe visszakerülni.
Mirõl készítsen ilyen körülmények közt filmet a kazah vagy kirgiz rendezõ? A World Socialist Web Site kritikusát bosszantja Aktan Abdikalikov gyönyörû filmje, Az örökbe fogadott gyermek. „Távoli kis köztársaság Kirgizisztán, természeti kincsei alig vannak, és hegységei ha szépek is, a nagyvárosokon kívül alig van közlekedése, a fûtõanyag túlságosan drága, az utakon sehol a rendõrség, tombol az alkoholizmus, kétségbeejtõ a szegénység, a bûnözés egyre terjed. Abdikalikov nem kötelezhetõ arra, hogy ezekkel a körülményekkel foglalkozzék; de amit éreztetni kíván – hogy az élet valamiképp úgy bontakozik ki, ahogyan kell, összhangban a természeti világ örök törvényeivel –, nem segíthet ezen a helyzeten.”
Csakhogy Abdikalikov önéletrajzi trilógiájának a sorozatban látható két darabja, A hinta és Az örökbe fogadott gyermek, a legkevésbé sem szépítgeti a valóságot: egyszerûen azért szép, porosan, ütött-kopottan, esetlegesen, mert benne az élet csakugyan úgy bontakozik ki, ahogyan kell, „összhangban a természeti világ örök törvényeivel”. A sivatagi tájban kanyargó folyócska, a kócos fák szegélyezte, poros kiskunsági utcák, a takarékosan, itt-ott meg-megcsendülõ népszokások (cseppet sem idegenforgalmi jelleggel) – mindez elbûvöli a nézõt, a nézõnek igazságélménye van. Ami a kritikust bántja, maga az élhetõ valóság. Modernista ízlése szerint azt nem is volna már szabad bemutatni: elenyészik az élet. S bár értjük persze, hogyne értenénk, mire gondol, mégsem zárkózunk el attól a talán nem is rosszhiszemû feltételezéstõl, hogy ítéletével – mellesleg esztétizálás az is – annak az eddig emlegetettnél sokkal hatalmasabb és rettenetesebb manipulációnak a szolgálatában áll, amely szerte a Földön legázolta és tovább rombolja a régi, magukban véve nagyon is életképes életformákat, egy teljességgel élhetetlen tömegcivilizációt állítva a helyükbe.
Utóbbiról szól a már említett Killer (Darezsan Omirbajev), a Kajrat (Darezsan Omirbajev ez is) és a Rusztem feljegyzései, rajzokkal (a kazah Ardek Amirkulov filmje): csellengõ, kisiklott életû fiatalok, öngyilkosságba menekülõ professzor, egy a maffia által a bérgyilkos szerepébe kényszerített, majd a maffia által láb alól íziben el is tett szerencsétlen sofõr. A koldusszegénnyé züllesztett, az összeomlás peremén álló, részben már össze is omlott posztszovjet világ. Ismerjük ezt a dolgot. Megvannak ennek a témának is a maga elõnyei (a World Socialist Web Site kritikusa ezt nagyobb örömmel üdvözli). Mégsem lehet a két irányzatot egymás ellen kijátszani; mert mind a kettõt – ha egyáltalán kettõ ez a kettõ – átszövi egy meghatározhatatlan, de finoman mindenben jelen levõ közép-ázsiai elem. Könnyû persze és szabad is az iráni rendezõk hatását keresni benne, de ez azért valami más, ahogy – végül mégiscsak megnevezhetõen – Omirbajev Szívdobogás (Kardiogram) címû filmjében kibújik mint a szög a zsákból. A szívkórházba beutalt tanyasi gyerek („Itt legalább megtanulsz oroszul”, mondja az orvos), idegenül érezve ott magát, sok mindent összeálmodik. Egyszer azonban, egy elsuhanó pillanatra, csakugyan otthon van újra azon a távoli tanyán. Valami pózna mögül meglesi az anyját, oda is kiált neki, „Mama!”, az asszony hallja is, körülnéz, odamegy, de akkor már újra nincs ott senki, senki. Ez az az atavisztikus közép-ázsiai telepátia, amely, ha körülményein változtatni nem tud is, magában fütyül az egészre (végsõ soron innen a merev arcok), és olykor, egy-egy ilyen pillanatra, túl is lép rajta, kilép a végtelenbe.
Örökbe fogadott gyermek a kazah-kirgiz film is a globális, észelvû filmvilágban. Észelvûnek kívánna látszani maga is, de nem egészen az.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1503 átlag: 5.43 |
 |
|
