Holocaust avagy: a mindennapi élet pszichopatológiájaPapp Zsolt
Holocaust: égő áldozat. A régi Izraelben. Állat- és emberáldozat.
Holocaust: tömeges emberpusztítás. A szó az Egyesült Államokban a Harmadik Birodalomnak a zsidóság tömeges megsemmisítésére irányuló ténykedését jelöli.
Holocaust: címe egy tévésorozatnak. Készült az Egyesült Államokban, Gerald Green író forgatókönyvéből. Egy zsidó és egy náci család történetét beszéli el 1935 és 1945 között.
A nyugatnémet televízió 1979 januárjában vetíti. Négy részben, a harmadik programon.
Dokumentumfilmek és történeti-lélektani elemzések készítik elő a bemutatást.
Az „előkészítés” kevésnek bizonyul. A hatás túlszárnyal minden várakozást.
A Holocaust 1979. január 22., 23., 25. és 26-án minden más beszédtémát kiszorít a nyugatnémet „éjszakák és nappalokból”. Egy ország – egy téma. A zsidóság sorsa a fasizmus alatt. Tudomás és felelősség a mérlegen. Az első adásnap éjszakáján többezer telefonhívást regisztrálnak. A telefonálók a filmről, a filmben érintett történelmi eseményekről érdeklődnek. Február elejéig mintegy százezer elképedt, érdeklődő, egyetértő, felvilágosítást kérő levél fut be a bonni központokba. A hónap közepéig – kívánságra – szétküldött információs „kísérő anyagok” száma több százezerre rúg. Információk – miről? A nemzeti szocializmusról és a zsidóüldözésről. Az írások, a levelek, a telefonok alaphangja: ismerethiány az oktatásban a fasizmusról és a zsidóság sorsáról; döbbenet és sokk a film hatására: felvillanyozott viták tizen- és huszonévesek körében.
Megjegyzendő: az elutasító levelek és jelentkezések száma feltűnően kevés.
Néhány hónappal a vetítés után megjelenik a Holocaust „forgatókönyve”; kötetbe gyűjtik a filmről szóló írói-, filozófusi-hétköznapi és tömegkommunikációs vélekedéseket. (Im Kreuzfeuer: Der Fernsehfilm „Holocaust”. Eine Nation ist betroffen. Hrsg. P. Märthesheimer, I. Frenzel. Fischer Verl. 1979.)
A Holocaustról, s fogadtatásának nem mindennapos körülményeiről jórészt beszámolt a hazai sajtó. Miért térünk vissza e film és a befogadás körülményeire? Mert az eltelt idő kiérlelt néhány tanulságot. A film nem filmtörténeti jelentőségű jelentősége mégis túlmutat önmagán.
A Holocaust ugyanis – úgy látszik – megtört egy tabut. Felszakított egy hallgatást. A hallgatás „összeesküvését”. A tabu: tudtunk vagy nem tudtunk arról, ami az orrunk előtt történt? Merjük-e végre vállalni, hogy valamilyen formában valamennyien felelősek vagyunk a zsidóság üldözéséért?
Nézzünk egy értekezést.
A kérdés: minden német bűnös, aki Hitlernek nem állt ellent? Vagy – talán csak „bűnrészesek” voltak? Bűnrészesek tizenkét éven át? Saját akarat, saját lelkiismeret, saját identitás nélkül? Vagy talán nem akarták valamennyien a horogkeresztet és a hódítást – „csak éppen” hallgattak, engedelmeskedtek, együtt cselekedtek, magukra gondoltak, másokra nem?
A kérdés 1945-ben merült fel. Valamennyi német bűnösként volt számontartva. Erezték ezt – és nem érezték. Mert egyáltalán nem akarták többé érezni. Nem akarták látni, hallani, észlelni azt a szörnyűséget, amellyel 1945-ben szembe találták magukat. Amelyet maguk hoztak létre. Amelyért felelősek voltak. Individuális elhárítással válaszoltak a kollektív bűnösség szemrehányására. Vaksággal, süketséggel, konoksággal.
Gondoljuk csak el. Bűntudatot érezni egy tömeggyilkosságért – ez annyit jelent, hogy az illető magát is tömeggyilkosnak nyilvánítja. A szégyen vállalása azt jelenti, hogy bevalljuk a barbárságban való részvételt, „amelyet az ember így azért mégsem akart”. Hitler ráadásul, még mielőtt az ellene irányuló gyűlölet csatornát kaphatott volna – „kiillant” az életből. Az ember egyedül maradt a felelősséggel. Anélkül, hogy azt saját magára és cselekvésére akarta volna vonatkoztatni. Magára maradt a konfliktussal és feloldásával: az ember, aki egész ideál-, norma- és érték világát, szükségleteit, vágyait és álmait rendszeréhez, „népközösségéhez” és „vezéréhez” kapcsolja – egyszer csak megtudja, hogy rendszere valójában gyilkosok bandájának az uralmát testesítette meg.
1945 – az emberek befagyasztották a lelküket. Nem nőttek fel ahhoz a követelményhez, hogy a szörnyűséget sajátjukként ismerjék el. Volt ugyan már gyakorlatuk abban, hogy magukat holtnak tettessék. Tizenkét éven át „tudatlanul” élni? Amikor az embernek időnként a szomszédai eltűntek?
Kollektív vakság: egy nép nem akarja tudni, amit a nevében gyakorolnak. Sajátos valami, hogy a náci évek alatt begyakorolt közömbösség, elfordulás, oda nem nézés, meg nem hallgatás már kiépítette azt az érzelmi hűvösséget, amivel aztán az emberek a koncentrációs táborok lényeire reagáltak. 1945 után megindult ugyan a németek „átnevelése”. Átnevelni azokat, akik a végsőkig kitartottak Hitler mellett, akik zsarnokaiktól nem önszántukból szabadultak meg? A kollektív bűnösség absztrakt diktátumával szembe az éppannyira absztrakt, dacos-durcás tagadást szegezték. „Erről nem tehetünk, erről nem tudunk.” Uralkodóvá lett a felfogás: vonjuk ki magunkat a tények alól. Kerüljük el a fenyegető, szorongató vitát saját bűntudatunkkal. Azaz: fojtsuk el az igazságot.
Korábban már kérdőíves vizsgálatok bizonyították: a németek megtanulták a „titkos megkönnyebbülés” módját. A kérdésekre a kívánt válaszokat adták. S a tulajdonképpeni választ titkon tartották – még önmaguk előtt is. A jó szándékú átnevelők hamarosan csődöt mondtak a dacos-megátalkodott elhárítási mechanizmusok előtt. Kialakult a kép, amelyben titokzatos módon senki nem bűnös, néhány vezetőt és néhány „kivitelezőt” leszámítva mindenki más éppen csak Mitläufer volt útitárs.
Időközben megalakult a Szövetségi Köztársaság. Más célok váltak fontossá. A németek névlegesen demokrataként regisztráltattak. A náci pártot betiltották, tagjai tisztára mosták magukat, az elérhető bűnösöket elfogták. Államot kellett felépíteni, gazdaságot működésbe hozni, s ami energia megmaradt, azt felszívta a hidegháború.
Igen ám, de az igazság elfojtott, eltagadott, fel nem dolgozott formájában is létezik. Konzerválódik, kínzón, marcangolóan, de él. S ha korlátai leomlanak, vagy ledöntetnek, felszínre tör. Számos film, feldolgozás, dokumentáció nem tudta áttörni ezt a korlátot. (Megjegyzendő: számos nem is akarta.) Mégis: az emberek nézték a múlttal foglalkozó filmeket – de nem észlelték, nem fogadták el, nem „vették magukra” azokat. Regisztrálták a gyilkosságok tényét, talán a számát is – de „csak” mint tényeket és számokat, nem, mint emberi szenvedést.
Miért tudta a Holocaust ezt a korlátot áttörni, s a tabut témává tenni? Harmincöt évvel az emberiség történetének legszörnyűbb tömeggyilkossága után miért épp ez a film váltott ki döbbenetet és már-már katarzist a gyilkosságok örököseinél’’
A Holocaustot a sajtó az elmúlt évtizedek legnagyobb tömegkommunikációs eseményének nevezte. A szaksajtó hozzátette: szociálpszichológiai esemény. Persze a „Holocaust-sokk oka nem a tévésorozat különleges kvalitásaiban rejlik, hanem az ország különös helyzetében, különös történetében és kollektív tudatában, s abban, ami nincs benne ebben a tudatban – tudatosan.
Jól vagy rosszul megcsinált film a Holocaust? Mindkettő mellett lehet érvelni – írja a sajtó. Ami inkább figyelmet érdemel: hogy „talpától a feje búbjáig” amerikai film. Más társadalmi kontextusban született, mentesen a szégyen és a bűn háttér-érzésétől. Nem érdeklik az útitársak. Nem érdekli az antiszemitizmus története, s rezonanciája a német népben. Nem érdeklik a gyilkosok, s segítőtársaik érthetőérthetetlen motívumai. Pillantást sem vet a társadalomtörténetre, avagy magára Hitlerre. Ezek helyett a Holocaust szigorúan – és hatásosan – polarizál: gyilkosok az egyik, áldozatok a másik oldalon. Itt az SS, ott a zsidók. Itt a Dorf család, ott a Weiss család. „Társadalom”? „Gazdaság”? „Ipar”? „Wehrmacht”? Ezekről semmit nem tudunk meg.
Ez az „elfogulatlan” tartás olyan előadásmóddal társul, amely „kitűnő” mintának bizonyult az emberi tragédiák feltálalásához. A családsorozat mintájáról van szó. A Holocaust tömegek megsemmisítéséről is szól, de a Holocaust elsődlegesen egy megsemmisített családról beszél, a megöltek és megtiportak milliói közül. Hollywood ezzel a kipróbált dramaturgiával megalkotta az előfeltételeket a legteljesebb azonosuláshoz és érzelmi hatáshoz – írja a filmmel kapcsolatos vélekedéseket és dokumentumokat kötetbe gyűjtő Peter Märthesheimer. A nézőt mintegy kézen fogják és végigvezetik a cselekvő személyek útján. Nincs kívül a filmen, belül van. A filmfigurák nyomában jár, mintha lépéseik tulajdon lépései volnának. Míg végül maga is megérkezik a gázkamrába, amit eddig legfeljebb kívülről látott.
Ez az elbeszélő-stratégia a Holocaust egyik titka: az áldozatok oldalára állítja a nézőt. Együtt szenvedünk velük, együtt félünk a gyilkosoktól. Így szabadulunk meg – írja egy kortárs – az évtizedek óta bénító, elfojtott félelemtől: hogy a gyilkosok szövetségesei vagyunk. Ehelyett átéljük a rettenet minden fázisát: magunkon éljük meg mindazt, amit vélhetően mások ellen elkövettünk. Érezzük és szenvedjük, amit mások éreztek és szenvedtek – s így, végül, mint saját traumánkat dolgozhatjuk fel azt. A Holocaust a német nézőnek a páciens szerepét kínálja.
Az elbeszélő-stratégia mellett a film másik titka, ami a hatást magyarázza: egyes egyedül azoknak a bűneiről mesél, akik közvetlenül bűnösök voltak – mivel a parancsokat végrehajtották. Ez az előadó-stratégia pusztán az SS uniformjába öltözött férfiakra hárítja a bűnt, mások egyszerűen szóba sem kerülnek. Ezzel a kollektív bűn problémáját egyetlen, nem feltűnő peremfigura, nevezetesen a Kurt bácsi nyakába varrja, akiben egy segítség nélküli, emberi németet láthatunk. S aki a tabu-mondatot – megváltó módon – végül kimondhatja: „Valamennyien bűnösökké váltunk.”
Ebben a figurában feloldódik az a trauma, hogy valamennyi német részes volt a borzalmakban. „Nem mi követtük el azokat, hanem az SS uniformisos emberei.” Ez a dramaturgia ugyan távolról sem tartalmazza a teljes igazságot. Mégis, valamelyest emlékeztet az igazságra, s megnyitja az utat az előtt, hogy a németek – szabadon és elfogultság-mentesen – kimondják azt, amiben valóban bűnösök voltak, amiben bűnösnek érzik magukat. Nevén lehet nevezni a szemet-hunyást, a csukott füleket, a nem tudni akarást, az útitárs szerepet, az engedelmességet. A Holocaust ezáltal a német néző elfojott tudattartalmainak legsötétebb, „legmocsarasabb” vidékét érinti, és előfeltételeket teremt ahhoz, hogy ezek a leszorított tudattartalmak felszínre kerüljenek. Tudatossá legyenek.
Amire alighanem szükség van. Említsük még egyszer: a koncentrációs táborok tömeggyilkosságainak ismertté válását gyenge és elhárító reakciók követték. Azokat a pereket, amelyek a gyilkosságok részesei ellen folytak, csekély érdeklődés övezte. A düsseldorfi Majdanek-per, a legnagyobb náci-ellenes perek egyike, alig foglalkoztatja a nyilvánosságot, a legtöbben nem is tudnak róla. Ráadásul a volt nácik közül – ez jól ismert tény – keveset ítéltek el. Figyelemre méltó ugyanakkor – írja Margarete Mitscherlich-Nielsen –, hogy mennyire más volt a reakció a terroristák akcióira az NSZK-ban. Teljes keménységet követeltek, a tettesek kíméletlen üldözését és elítélését. Az egész nyugatnémet közvélemény egyetértett ebben. Hasonlítsuk ezt össze a náci tömeggyilkosságokra adott gyenge tömegreakciókkal. Akik Hitler gaztetteinek résztvevői vagy az „útitársak” iránt közömbösséget mutattak, most fel voltak háborodva, hogy a terroristák akcióinak vannak „szimpatizánsai”. Aki csak megkísérelte, hogy a terroristák magatartását megértse vagy megmagyarázza, üldözésre méltónak nyilváníttatott, s néhányan, akik a fennálló értékrendszer és az ennek megfelelő politikai cselekvésrendszer kritikájára vállalkoztak, a terrorizmus szellemi pártfogóinak minősültek.
Érzéketlenség, részvétre és gyászra való képtelenség, ami a nácizmus áldozatait illeti – az egyik oldalon. Felfokozott érzékenységű ellenségkeresés és képtelen társadalomkritika-ellenesség – a másik oldalon. Lelki immobilitást sejtet, az önértékelés zavarát és bizonytalanságát.
A Holocaustot követő érdeklődés talán lehetővé teszi a történeti tapasztalatok és hagyományok feldolgozásának megkezdését. Kiváltképpen szükséges ez annál a fiatal generációnál, amely akarva-akaratlan azonosul szüleivel. És akarva-akaratlan átveszi – átveheti – annak elfojtásait, önámításait. vakságát és fanatizmusát is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1066 átlag: 5.66 |
 |
|
