TelevízóMiskolcÓriások és törpékBikácsy Gergely
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Hankiss Elemér Diagnózisok című kötetében „a világról keveset tudó, hol riadozó, hol elszunnyadó gyerekek csapatának” látja a magyar társadalom egy részét, s abban bízik, hogy a demokratizálódás, a nyitottság lehetőségei a felnőttkorba segítik majd ezt a társadalmat. A televízióról s egy televíziós dokumentumfilm-fesztiválról szólva különösen zavarbeejtő annak belátása, hogy a nézők (állampolgárok) milliós tömege „a világról keveset tud”. Hiszen könyökünkön jön ki egy ellenkező értelmű megállapítás (majdnem közmegegyezéses és félhivatalos tétel), miszerint a nézők (újságolvasók) az információrobbanás áldozatai, fuldokolnak az információk tengerében. Minden közhely és hallgatólagosan elfogadott megállapítás veszélyes: ez kétszeresen az. A világpolitika iránt mélyebben érdeklődők gyakran érzik úgy, hogy a sajtó alulinformál, sőt a részinformációt már a közléskor vitatható módon keveri az értékeléssel. Talán mégsem ez a legveszélyesebb azonban, hanem a dolog másik fele, hogy ugyanis a legtöbben immúnissá válnak az eléjük vetített világesemények iránt. Ezt a tünetet határozza meg pontosan Losonczi Ágnes a Filmvilág 1982. májusi számában: „Kialakult a nyilvános és terjesztett ismeretek fala, és mintha emögött történne minden, ami tényleg fontos az emberek életében”.
A miskolci tévéfesztivál jó alkalom mindezek továbbgondolására. Kétségbeejtő volna, ha a televízió nem a világra nyitott ablak, hanem a „belső, otthoni” fontos dolgok és a „külső, nagyvilágbeli” jelentéktelen események között álló fal szerepét játszaná, vagyis a valódi megismerést inkább akadályozná, mint segítené. Nyilvánvaló persze, hogy a helyzet nem ez: az ilyen statikusnak, változtathatatlannak képzelt rossz képe éppoly hamis és „prekoncepciós” nézet, mint ellenpárja, a bő, pontos és gyors információkat, a tárgyilagos tájékoztatást, a felnőtt televíziót már létezőnek hívő nagybetűs JÓé. A fesztivál programját végigtekintő néző és kritikus meggyőződhetett, hogy mint a magyar társadalomban is, a televízióban is roppant küzdelem folyik az állampolgárt (a nézőt) gyerekállapotban megtartani igyekvő paternalisztikus-tekintélyelvű erők és a szabad, felelős „felnőttség” (régi, kifordított, lejáratott, de mégis érvényes szóval), a haladás erői között. Bizonyos szabályok és feltételek persze eleve adottak. A világ összes televíziója, így a magyar számára is. „A Televízió egyik fő feladata a hatalomtól ráháruló propagandisztikus feladatok ellátása” – idézzük Losonczi Ágnes már említett cikkéből.
*
E bevezető gondolatokat csak részben a fesztivál filmjei hívták elő. Miskolc idei legérdekesebb tévéeseménye „A dokumentum- és riportfilmek etikája” című előadás és vita volt. Szabó István, az Álmodozások kora és a Mephisto rendezője roppant szuggesztíven, olykor számonkérően beszélt a dokumentumfilmesek felelősségéről. A kamera előtt álló ember mindig kiszolgáltatott helyzetben van, s a rendező (operatőr) gyakran visszaél ezzel a kiszolgáltatottsággal – fejtegette. Felidézte az egykor Afrikában gyerekek kivégzését forgató (és a gyilkosokkal a forgatás körülményeiről tanácskozó) Jacopetti hírhedt esetét. „Gengszterek élnek közöttünk, kamerával a kezükben” – mondotta. Riasztó magyar példákat is említett, makulátlan tisztességre, etikus magatartásra biztatva a televíziósokat. Éles vita kerekedett, melyben a legtöbb hozzászóló megpróbálta (kevés sikerrel) arra felhívni a figyelmet, hogy a fikció (így a játékfilm) alkotójának sok tekintetben mások – nagyrészt kedvezőbbek – a lehetőségei etikus magatartásra, mint például a tévéhíradó riporterének. Egy szegedi újságíró arról beszélt, hogy néha maga a megrendelés, a megrendelő szerv képviselőinek (újság, tévé, rádió stb.) óhaja is etikátlan lehet, nem inkább itt rejlik az igazi dilemma?
Ez az izgalmas találkozó megérdemelt volna még néhány órát (akár napot is). A fesztivál közepe táján azonban kifogytak a rendezvények, csak Miskolcon kívül, Borsod megyében tartottak egy-egy műsor (nem fesztiválfilm, hanem itt nem is vetített tévéműsorok) alkotóival közönségtalálkozót.
Ha mármost valakinek van türelme műfaj-kategóriák szerint végigtekinteni a díjazott filmek listáját, hamar megállapíthatja, hogy a riportfilmek kapták a legtöbb díjat. Persze, nem idén merül föl először, hogy némi baj van ezekkel a műfaji besorolásokkal, miért riportfilm például Az első cigányfalu, s miért dokumentum a Teknyőkaparó, hiszen úgy érezzük, rokon- sőt majdnem testvérfilmek ezek, s nem csupán azért, mert mindkettőt körzeti stúdió (a Baranyai, illetve a Szegedi Stúdió) készítette. Siker tekintetében nem állnak hátrább a portréfilmek sem (portré és riport vagy interjú között itt is alig vonható meg a határ). A fesztivál legnagyobb sikerét mindenképpen a Montágh Imre logopédussal készített portré, a Randevú aratta. Kiderült, hogy a beszédtechnika, a beszédkészség, a szavakkal való önkifejezés nemcsak az egyénnek, hanem – hogy Hankiss Elemér bevezetőben említett gondolatát folytassuk – a társadalomnak is a legfontosabb feladata. S mindez varázslatosan, érzékletesen derült ki: az ember legszívesebben beállt volna Montágh főiskolai hallgatói (beszélői) közé, s együtt szavalt, kiáltozott, skálázott volna velük. Innen, ebből a filmből hiányzott a didaktikus hang, a szájbarágás, a tanító bácsis szemlélet. S mindez annál vidámabb paradoxon, mert tanárról, pedagógusról szólt.
Úgy látszik, ma a portré a legizgalmasabb és leggazdagabb műfaja a magyar televíziónak. A Kolostor és barikád, Újhelyi Szilárd portréja (és életútja) nekem például hasonlíthatatlanul többet mondott el a magyar történelemről és az itt született ember lehetőségeiről dokumentumképpen is, mint a dokumentum-kategória díjnyertese, az Eichmann Budapesten. E hosszúnak bizonyult és fárasztó (tévé előtt, otthon, egyfolytában gyakorlatilag végignézhetetlen) alkotás nem igazán tudta ötvözni a megdöbbentő eredeti híradókat a stúdióban kreált, naivul gyermetegen előadott, olykor szándéka ellenére komikusra sikeredett dramatizált „rekonstrukciókkal”. S ha már műfaj-kategóriákról van szó: Bokor Péter munkája tulajdonképpen az oktatófilm (történelmi oktatófilm) kategóriájába illene (miért nincs ilyen?). Magam, a hagyományos filmtörténeti munkákon nevelkedve inkább tartom dokumentumfilmnek s nagydíjra érdemesnek a Teknyőkaparót vagy az előzsűrin már kibukott Bagóhegy boszorkányát.
*
A talán legfigyelemreméltóbb ellentét a szemle külföldi témájú (külföldön forgatott, a külföldet, a nagyvilágot bemutató) filmjei és a hazaiak között van. A Buffalo Bill öröksége felnőtt film, logikus, okos, tárgyilagos, jól szerkesztett és nézhető. Amerikai, Nebraska-állambeli farmerek és újságírók nyilatkoznak saját magukról. Feltűnő az ellentét már akkor is, ha külföldi magyarokról látunk filmet. A Magyarok a nagyvilágban sorozat két darabja is szerepelt Miskolcon. Itt jellemző módon ál-tárgyilagossá csúszik a hang: „Nyugtassuk meg a nézőt, Gelei József nem disszidens” – Hankiss egyik tanulmányában részletesen elemzi ezt a felnőtt gyerekeknek szánt „megnyugtató” sajtó-stílust.
Nagy érdeklődést keltett a Fele-Köztársaság, az Észak-Koreát (Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot) bemutató film. Egy katonai fegyelemben látszólag lelkesen, buzgón és örömmel élő, „békét védő”, vagyis hadigazdálkodást folytató és háborús pszichózisban élő ország néhány állampolgárát és rendezvényét láttuk. A kisiskolások fanatikusak és könyörtelenek, a munkásnők szeme csillog (bár némi fáradtság ott bujkál arcukon), s mindenki ugyanazt mondja. A Fele-Köztársaság a magyar tévé egyik legkeményebb és legmegrázóbb külpolitikai témájú filmje. Magam azonban az ironikus kommentárszöveget hallgatva nem hessenthettem el néhány kétségemet. Főleg azt, hogy milyen hamisan értelmezett erkölcsi vagy társadalomerkölcsi fölény magaslatáról nevethetjük ki az állam mindenhatóságának szorításában, a gondolkodás és az eszmék monopolizáltságában vergődő „feudál-szocialista” társadalmat...
A Buffalo Bill, Baló György riportja, roppantul tárgyilagos, tényeket és élethelyzeteket ábrázoló, a kommentárt helyesen a nézőre bízó film. Nebraskában, e jellegzetesen mezőgazdasági államban alig tudnak valamit a világpolitikáról, a helyi sajtó és tévé szinte semmit nem közöl e témáról. A farmerek intelligensen és nyugodtan fejtik ki, hogy őket a nemzetközi politikának csak a mezőgazdaságra, vagyis a saját életükre közvetlenül kiható szelete érdekli, hagyomány ez, s egy ország, egy társadalom e hagyomány (szokás?) alapján működik (viszonylag jól és sikeresen) már kétszáz éve – vonhatja le a néző ezt a következtetést is, meg akár azt is, hogy milyen szörnyű és borzasztó ez a tudatlanság.
Egy magyar „Nebraska”, egy magyar „Buffalo Bill öröksége” azonban bántóan hiányzott a szemléről, s talán a magyar televízió programjából is. Valamiképp a Teknyőkaparó Szeged környéki parasztemberei kopírozódnak itt saját mozimban a Buffalo Billre: legendát, folklór-hagyományt, babonát és józan megfigyelést kibogozatlanul ömlesztenek egybe, nehéz eldönteni, hogy a háborús veszély, a terrorizmus vagy a feltételezett szexuális szabadosság riasztja őket jobban, s azt még nehezebb, hogy mit tudnak a világról, azt gyanítom, nem sokkal többet, mint Nebraskában a jómódú farmerek.
Még egy másik tévéműsor jelent meg képzeletemben a képernyőn. Igaz, nem film, viszont ennek is Baló György volt a műsorvezetője. 1956 huszonötödik évfordulóján történészek és politikusok beszélgettek a fontos történelmi eseményről, korabeli híradóbetéteket is láthattunk. Izgalmas, elgondolkodtató műsor volt. S ha már Chrudinák Alajos vagy Róbert László vagy Baló György felnőtt és okos külpolitikai filmjeinek nemigen látni magyar tárgyú megfelelőit a tévében (vagy csak a szemlén nem?) – akkor nem lehetne-e mégis a műfajkeretek kitágításával próbálkozni és műsorokat is levetíteni Miskolcon. Mondjuk egy Kék fényt, egy Fiatalok óráját, egy Stúdió ‘82-t. A szemle egyik legnagyobb közönségsikerét arató Ráday Mihály-műsor, az Unokáink sem fogják látni, szintén nem film a szó hagyományos értelmében, de mindenesetre a magyar televízió „legújabb korának” egyik legfelnőttebb, legrokonszenvesebb kísérlete. Nem atyai gondoskodásra igényt tartó gyereknek tekinti a nézőt, hanem partnernek.
„Mi minden ünnepen meg tudjuk mondani, hogy mit ünneplünk és miért”, büszkélkedik egy kisiskolás Macskássy Kati Ünnepeink című „versenyen kívüli” rajzfilmjében. Előtte a mókás gyerekrajzok és kusza mondókák valami hihetetlen, mitikus-folklorisztikus tudatlanságról tanúskodnak. Mint kiderült a vetítőben, ez a tudatlanság közelebbről érinti a nézőt, mint a nebraskai farmereké.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 941 átlag: 5.52 |
 |
|
