TelevízóPotréfilm Szondi LipótrólA sorselemző sorsaBuda Béla
Ez év januárjában meghalt Szondi Lipót magyar orvos és lélekgyógyász, a róla elnevezett pszichológiai tesztmódszer, a Szondi-teszt felfedezője és a mélylélektan sorsanalízis elnevezésű irányzatának megalkotója. Svájcban halt meg mint svájci állampolgár. 1944-ben menekültként érkezett ebbe az országba, német koncentrációs táborból. A „szerencsések” közé tartozott, nem átlagos deportált volt, családjával együtt abba az értelmiségi csoportba került, amelyet Joel Brand ismert akciója keretében a németek „cserealapnak” szántak, katonai fontosságú anyagokat reméltek érte, és ezért nem küldték gázkamrába. Úgy látszik, Szondi nem értékelte eléggé ezt a „szerencsét”, mert az azóta eltelt 42 év alatt nem tért vissza megbélyegzésének és elhurcolásának színhelyére, noha magyarságát soha sem tagadta meg, és régi barátaival, tanítványaival is kapcsolatot tartott.
Svájcban lett sikeres ember, itt vált neve világhírűvé, itt alapított intézetet, amely ma is létezik. Nagy kort élt meg, 93. évében volt, amikor a halál elragadta, 90 éves koráig még aktív vezetője volt a zürichi Szondi-intézetnek. Nyilván halála alkalmából, megemlékezésként tűzte most műsorra a Magyar Televízió azt a 62 perces videófilmet, amelyet körülbelül egy évvel ezelőtt készített róla Forgács Péter, a Művelődéskutató Intézet munkatársa.
Forgács Péter – sok más érdeklődési területe mellett – a magyar pszichológia közelmúltjának is kutatója, felelősséget érez annak értékeiért, és e törekvésében már több komoly eredményt ért el, megjelentette, illetve sajtó alá rendezte például Mérei Ferenc kiadatlan írásait. Szondi megszólaltatásában is láthatóan az utolsó alkalom megragadásának lehetősége vezette és valószínűleg nem televíziós film készítése. Szondi egészsége már hanyatlóban volt, beszéde meglassult, nehezen, főleg lassan fogta fel a hozzá intézett kérdéseket, megindult gondolatától nehezen volt eltéríthető. Forgács Péternek nagyon nehéz dolga volt, míg a beszélgetést mindazokra a témákra terelte, amelyek a mai nézőt érdekelhetik. Nem is biztos, hogy ez sikerült neki, kérdéses, hogy az a néző, aki semmit sem tud Szondiról, az interjúból megérti-e, miért érdemel figyelmet ez az idős ember, mit is tett, ami nevét megörökíti.
Egyes részletekre az ilyen néző is bizonyosan felkapja a fejét. Izgalmas téma a teszt, amely alkalmas arra, hogy a lélek fő tudattalan erőit megragadja, megismerhetővé tegye. Meglepő, hogy Szondi Adolf Eichmann teszteredményét is megkapta, amikor folyt a per Jeruzsálemben, nem mondták meg neki, kinek a tesztjéről van szó, vakon kellett véleményeznie, és ő kijelentette: a legnagyobb gyilkos, akit életében látott. Leletét Eichmann tudomására is hozták, megmondván, hogy a pszichológiai próbát egyik egykori áldozata értékelte, mire az felkiáltott: ez a sors keze!
Így azután ő is vakon diagnosztizált, hiszen nem tudhatta, hogy Szondi munkásságának éppen a sors áll a középpontjában. A sorsot Szondi szerint az öröklés határozza meg, családi vérvonalakon át öröklődnek a jellegzetes ösztönkésztetések. Van mód befolyásolásukra, ha valaki megismeri magát, szembenéz azzal, amit ősei és szülei ráhagytak, megpróbál választani alternatív ösztönkielégítési lehetőségek között. E ponton hagyja kissé cserben a naiv nézőt a beszélgetés, Forgács Péter hiába kér magyarázatot, az idős mester más témák felé tér el. így azután kissé különös, talán fantasztikus az, ami elhangzik; létezik teszt, amely feltárja a lélek mélyben örvénylő ösztönerőit, van terápia, amellyel a megnyilvánuló ösztönbetegségeket gyógyítani lehet (és ez sikeres is, hiszen az intézet alapjait is egy gyógyult gazdag beteg hétmillió svájci franknyi adománya teremtette meg), de hogy az örökletes determináció és a gyógyulás hogyan „jön össze”, az már nem lesz világos.
Egyébként az interjú átlagosan érdekes életutat tár fel. Katonaság az első világháborúban, orvosi, majd pszichológiai munka a Gyógypedagógiai Főiskolán, könyvek, felismerések a belső elválasztású mirigyek kórtanáról, feltámadó érdeklődés a családfák vizsgálata iránt, rácsodálkozás a családokban öröklődő kóros viselkedésformákra, melyek közül néhány ösztönlélektanilag összefüggni látszik egymással, majd pedig a teszt megalkotása, már a háború éveibe nyúlóan. Majd napjainkban a rendkívül kulturált környezet az intézetben, a kellemes szoba, ahol a felesége jelenlétében és segítségével folyik a beszélgetés, és a horatiusi tarda senectus, az öregedés fájdalmas megnyilvánulásai az el-elakadó kommunikációban.
Az talán felsejlik, hogy Szondi a maga alkotó korában rendkívüli, szuggesztív egyéniség lehetett, és hogy tanítványai révén jelentősen befolyásolhatta a magyar pszichológia fejlődését. Ez valóban így volt, de sajnos a tanítványok nemzedékének alkotó időszaka a pszichológia tilalmas évtizedeire esett, így azután az átlagnéző keveset tudhat erről, aligha mérheti fel ennek súlyát.
Pedig Szondi munkásságának egyik legfontosabb értéke volt, hogy a harmincas években felpezsdítette a magyar lélektant, elsősorban mint klinikai és alkalmazott pszichológiát, és megpróbált valamit, ami még ina sem sikerült a pszichológiában: integrálni a mélylélektani irányzatot, különös tekintettel a pszichoanalízisre, a biológiai, illetve örökléselvű szemlélettel az emberi viselkedést illetően, továbbá a kísérleti metodikával. A teszt maga kísérlet is, a választás és a döntés mozzanatát teszi vizsgálhatóvá, ugyanakkor a terápia eszköze is. Determinizmust mutat ki, de ennek kikerüléséhez is ad támpontokat. Széles körű tájékozottságával, eleven szellemével Szondi szinte minden kartársára hatott a pszichológiában, így például követője lett az általános, bölcseleti lélektant művelő Noszlopy László, a fiatal Benedek István, és sokan mások. Különösen Benedek István korai könyveiből rekonstruálható a nagy hatás, ezek a könyvek (például a kitűnő Az ösztön világa) ma alig hozzáférhetők, mert a negyvenes évek végén tilalmi listára, zúzdába kerültek.
Valami felpezsdült tehát, azután a magyar sors elfojtotta. Fasizmus, háború, menekülés, ötvenes évek, a mélylélektan sommás elutasítása, majd hosszas hivatalos óvatoskodás (nem véletlen, hogy Szondinak 90 évet kellett megérnie, hogy ilyen portréfilm legyen róla...), míg végre e hatásról kezdünk többet tudni. Közben a tan, az irányzat elavul, ilyen formában ma nem lehet fenntartani a sorsanalízis elméletét, vitatott, kétséges a teszt értéke, mind kevesebb helyen használják, Szondit a tudomány fejlődése reménytelenül meghaladta. A tudományban azonban ez megtörténik, és talán a Szondi-sors egyik tragédiája, hogy itthon, a tanítványok körében, a módszer és az elmélet bizonyára fejlődött volna, nem kellett volna zárt rendszernek maradnia, amihez az elűzött, új egzisztenciát alapozni kénytelen ember már ragaszkodik, mígnem a megújulást az előrehaladó kor is lehetetlenné teszi.
Aki ismeri egy kicsit a pszichológiát, és azért ilyen emberek ma már nagyon sokan vannak, biztosan nagy érdeklődéssel nézi ezt az interjút, és mindezeken elgondolkodik. Mindenképpen telitalálatnak érzi Szondi zárómondatát, amit Forgács Péter kissé banális kérdésére (mit üzen Szondi a magyar pszichológusoknak, pszichiátereknek) nagy nehezen megszül: tanuljanak és használjanak több pszichológiát. Ez valóban aktuális tanács, hiszen a „lelketlen” évtizedek nem múltak el nyom nélkül, a tudományos fejlődés – legalábbis az emberrel foglalkozó tudományok terén – kontinuitást igényel, és ez nálunk egy bő nemzedéknyi időre megszakadt. így azután nincs elég pszichológia, nemcsak a köztudatban, hanem a gyógyító, segítő szakágakban sem, és ennek fájdalmas hiányát gyakran érezzük. Szondi alakja, visszaemlékezéseinek füzére, módszerének és teóriájának problémája ezt a hiányt elevenen példázza és figyelmünkbe idézi.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1158 átlag: 5.52 |
 |
|
