FesztiválSanremoOtthonkeresőkZsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Úgy tetszik, a nemzetközi fesztiválokon is rendre továbbgyűrűznek a Szovjet Filmművészek Szövetsége legutóbbi, viharos kongresszusának hullámai: a többéves raktári hibernáltságból nyilvános mozivásznakra éledő alkotások keltik a legnagyobb figyelmet, s nyerik a díjakat, mondhatni szériában. Így történt ez az idén fönnállásának 30-ik évfordulóját ünnepelt sanremói Szerzői Filmek Nemzetközi Szemléjén is: a – megosztott – nagydíjat a grúz Irakli Kvirikadze Az úszó című alkotásának ítélte a zsűri.
Sanremo persze nem most kezdett odafigyelni a kelet-európai – meg általában a nagy nyugati forgalmazók által kevés figyelemre méltatott, úgynevezett „periférikusabb” – filmgyártásokra: a katalógus bevezetőjében jogos büszkeséggel sorolja fel Nino Zucchelli igazgató, hogy a három évtized során itt nyerték első nemzetközi fesztiváldíjukat olyan, hazájukon kívül addig ismeretlen alkotók, mint Jerzy Skolimowski, Vera Chytilová, Jan Nemec, Krysztof Zanussi, Tengiz Abuladze, Vagyim Abdrasitov, s itt kapott nagydíjat évekkel ezelőtt Bacsó Péter Harmadik nekifutás, illetve később Gyöngyössy–Kabay Jób lázadása című filmje, s itt rendeztek teljes életmű-sorozatot Mészáros Márta, Gaál István, Elek Judit, Makk Károly alkotásaiból. (Idén Bacsó Hány az óra, Vekker úr? című filmje szerepelt a versenyben; őszintén szólva csekély visszhangot keltve – bár a tényekhez tartozik, hogy minősíthetetlen „minőségű”, alámondásos „aszinkron”-tolmácsolással.)
A katalógus szerint 29 ország 37 filmjét nevezték Sanremóba; ebből az előzsűri 11 ország 12 filmjét fogadta el a versenybe. A leginkább egybehangzó kritikai- és közönségsikert az említett Kvirikadze filmje, Az úszó aratta. Az 1939-es születésű grúz rendező sajtókonferenciáján elmondta, hogy filmje több mint öt éve készült, azóta töltötte kényszerpihenőjét a raktárpolcon, s ő maga is most jár először hazájának határain kívül... Az úszó három generáció története. A nagyapa Durisham Dumbadze valamikor a századfordulón elképesztő távúszó világcsúcsot állít fel: miközben városában a hivatalos világrekordert, a La Manche-csatorna – üzletembernek sem utolsó – ügyesen reklámozott angol átúszóját ünnepelik, ő fogadásból leússza a táv kétszeresét, ám teljesítményét nem hitelesítik; hazudozó Háry Jánosnak bélyegzik. Fia örökli a távúszás iránti szenvedélyét és tehetségét; vele azonban tragikus „malőr” történik a 30-as évek vége felé: miközben a hivatalos sportvezetők nagy díszebéden arra készülnek, hogy ünnepélyesen elindítsák a jól beharangozott, fantasztikus világcsúcs-kísérletet, a bajnok-jelölt kiskamasz gyerekei azzal szórakoznak, hogy aprócska gipszfigurákat dobálnak a terasz szélén álló akváriumba. S a nipp-halacskák, egyéb kacatok mellé, a tátongó aranyhalak közé egyszer csak beejtenek egy hüvelykujjnyi Sztálin-szobrocskát is... Ifjabb Dumbadze ezért a blaszfémiáért nemcsak a világcsúcs-kísérlet lehetőségétől fosztatik meg, de – amint a narrátor elmondja – azóta sem hallott felőle senki a családjából, s nevét sem volt ajánlatos kiejteni szülővárosában... Fanyar, kesernyésen maliciózus és nosztalgikus hangvételű, mindvégig némi szomorkásán ön ironikus humorral átszőtt, s abszolút stílusérzékkel elkészített film Az úszó; a jellegzetes „grúz iskola” méltó alkotása.
Kesernyés, fekete humor színezi át a – megosztott – nagydíj másik nyertesének, a lengyel Antoni Krauze Időjárási előrejelzés című filmjének képsorait is. (Nálunk Prognózis címmel mutatták be.) A helyszín: valami vidéki kúriából átalakított öregek szociális otthona. A pattogó modorú gondnok, hogy segítsen régi cimborája, a koporsókészítő üzem vezetőjének adminisztrációs, raktározási, mérleg- és leltár-gondjain, némi baksis fejében átvesz tőle egy egész teherautónyi szállítmány koporsót, abból az „egyszerű” kalkulációból kiindulva, hogy – már csak a lakóinak átlag-életkorából fakadó statisztika logikája szerint is – nála előbb-utóbb „elfogy” majd a felhalmozott „készlet”... Hiába szállíttatja nagy titokban, az éj leple alatt a szociális otthon padlására a rengeteg koporsót, az öregek fölfedezik a dolgot, s kitör köztük a pánik (hiszen itt tömeges elveszejtésük készülődik – vélik); s föllázadva kollektív szökésre határozzák el magukat. Hegyeken-völgyeken, erdőkben menekülnek, akár az űzött vadak, ezek az agg, eladdig szinte mozgásképtelen férfiak és nők, miközben egyre kétségbeesettebben keresi őket a terepjárókkal, helikopterekkel, rádióadó-vevőkkel fölszerelt, a gondnok által riasztott rendőrség, katonaság... Feledhetetlen képsora a filmnek, amint a tagjaikat alig vonszoló kisöregek – akik azelőtt, az otthonban egyfolytában civakodtak apró-cseprő ügyeiken, meg ősrégi politikai, társadalmi ellentéteiken (hiszen nyugdíjas pártfunkcionárius éppúgy akad közöttük, mint hajdani Anders-katonatiszt; egykori grófné és valamikori cselédlány); – egymást húzva-taszigálva sikeresen átkelnek egy folyón átívelő, roskatag palló-hidacskán, – amelyről kisvártatva sorra-rendre vízbe potyognak az őket üldöző ifjú egyenruhások... Szorongással elegyített, meleg humor teszi emlékezetessé Krauze filmjét, amely – nyilván mondanunk sem kell – többről is, másról is szól, mint kéttucatnyi, oktalanul beijedt öreg rémületesen mulatságos kalandjáról...
Különdíjat kapott a csehszlovák Dusán Trancik A másik szerelem című filmje, egy fiatal orvos önmaga-keresésének története. Illegálisan végrehajtott, tragikus kimenetelű abortusz miatt megvonják a diplomáját, s ő egy eldugott hegyi faluban, favágók között próbál vezekelve visszailleszkedni a közösségbe... Számunkra leginkább Cserhalmi György robbanékony epizód-alakítása teszi emlékezetessé a film jó néhány képsorát.
Szintén különdíjat kapott a svájci Bernard Safarik A jeges Paradicsom című alkotása. Főhősei Svájcban politikai menedékjogot kérő bevándorlók: egy latin-amerikai lány és egy szintén meg nem nevezett kelet-európai országbeli fiú. Egymásba szeretnek; kemény és alantas, de mégis mindennapi megélhetést kínáló munkát, s szükséglakást is találnak; s a lány teherbe esik. A svájci bevándorlási törvények azonban könyörtelenek: a kézzel-lábbal kapálódzó ifjú apát a rendőrök feltuszkolják egy, elhagyott hazájába induló repülőgépre, a szépséges latin-amerikai kismama pedig csecsemőjét és összes motyóját a gyerekkocsiban tolva elindul a francia határ felé – ahonnan viszonylag udvariasan, de határozóttan visszatoloncolják, s ott bolyong a Senki Földjén talajvesztetten, a teljes reménytelenségben...
Nyilván a „minden szentnek maga felé (is) hajlik a keze” jegyében, a legjobb férfialakítás díjával jutalmazták az olasz Gianni Bongioanni Szerelmem, az őrület című filmjének főszereplőjét, Felice Andreasit. A történet főhőse modern felfogású, a „nyitott” pszichiátria elveinek elkötelezett orvosnő; a film szemléletére a „pszeudo-Ferenczi” iskola – nem eléggé megemésztett – tanai nyomják rá bélyegüket.
A zsűri ízlését dicséri viszont, hogy nem dőlt be a francia Bernard Dubois trükkjének, aki alighanem témaválasztásától remélte a biztos sikert. Az Utolsó kiáltás című film azt ígéri, hogy belső analízissel szolgál az ifjú „szélsőbalos” terroristák mikrovilágáról; esztelen öldökléseik motivációiról. A vásznon egymást követik a leszbikus, homo- és heteroszexuális aktusokat bemutató szcénák, vad lövöldözések és üldözések; azt a benyomást keltve a nézőben, mintha a terrorizmus jelensége megmagyarázható volna pusztán a „hősöknek” a fölfokozott szexualitásra, no meg némi szadomazochizmusra való hajlamával. Aktuál-politikai látleletnek és helyzetelemzésnek álcázott, másodosztályú, cinikus szexuál-krimi Dubois filmje; amely ettől függetlenül – vagy éppen ezért – állítólag nagy kasszasikernek ígérkezik Nyugat-Európában.
A sanremói Szemle harmincadik évfordulójának alkalmából fölújítottak egy ősrégi hagyományt: ismét odaítélték A Filmművészet Aranyérmét, amely olyan személyiségeknek dukál, akik érdemlegesen hozzájárultak tevékenységükkel e művészeti ág fejlődéséhez. Évtizedekkel ezelőtt olyanok részesültek ebben a kitüntetésben – időrendi sorrendben –, mint René Clair, Cesare Zavattini, Jíří Trnka, Roberto Rossellini, Federico Fellini; a kritikusok közül a csehszlovák Brousil professzor, illetve az olasz Carlo Ludovico Ragghianti filmtörténész. Huszonnégy évi szünet után idén két Aranyérmet adtak át: az egyiket Alfredo Bini producernek (aki legkivált Pasolini producereként vált ismertté); a másikat Paolo Pillitterinek, aki évtizedeken át működött filmkritikusként és tanított filmtörténetet a milánói egyetemen; jelenleg szocialista parlamenti képviselő és Milánó polgármestere (mellesleg – Bettino Craxi, az akkor még aktív miniszterelnök sógora...).
A közönség, őszintén szólva, nem tapsolt valami kitörő lelkesedéssel e díjátadási ceremónián. De hát a közönség már csak ilyen furcsa – Itáliában is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1122 átlag: 5.49 |
 |
|
