MultimédiaÚjrateremtett világokÁlmodjunk-e szupertérhatású digitális Giocondáról?Janisch Attila
A film történetének legnagyobb traumáit azok a pillanatok jelentették, amikor a technika fejlődésével a valóság egyre tökéletesebb módon jelent meg a vásznon.
Utálom a számítógépet. Eszmerendszert is építettem gyűlöletem bástyájaként, melynek legfőbb eleme az a félelem, miszerint a gépek elvehetik az ember önállóságát, őt magát téve az elektromos tudat fejlődésének és kiteljesedésének rabszolgájává.
Mostanában mégis naphosszat kuksolok a gép monitorja előtt, és próbálom leküzdeni a könnyen ébredő kísértést eme önként vállalt rabszolgaságra, vagyis megkísérlem csupán akkor és úgy elfogadni a gép nyújtotta lehetőségeket, ha azok a saját kreativitásom szolgálatába állíthatók.
Egészen egyszerűen, megkísérlem megfosztani őt látszólagos önállóságától.
A gép – a várakozással ellentétben – egyáltalán nem tiltakozik; mosolyogva fonja keresztbe a karját (nem képzavar! – lásd a MS WORD 7.0 súgó programjának antropomorfizált – Einstein [hál' isten, nem az igazi] – figuráját), majd felteszi a kérdést: „Mit parancsolsz uram?” Aztán csak vár. Akár a mesékben a kiszabadított szellem, vagy a szabadon eresztett aranyhal. (Micsoda őrült világpusztuláshoz vezet néha ez a szerencsésnek hitt pillanat!)
A gép tehát vár, s már csupán annyi lenne a feladat, hogy kimondjuk az első kívánságot. Valami szépet és nehezet, valami eredetit, amit mások nem kívánnak, ami másoknak nem jut az eszébe.
Aztán, minthogy a gondolat – az eredeti kívánság még várat magára, hát csak úgy, szórakozásként ide kattintunk, meg oda és láss csodát (vagy ördögöt!), máris szemfényvesztő dolgok sorjáznak előttünk. Akárha kívántunk volna valamit valóban. Akárha igazán létre kívántunk volna hozni valamit, a gép máris mozgósítja zsoldoshadseregét. Intelligens (?) szoftverek sietnek megoldani a gondolkodás problémáját helyettünk. Persze nem tagadom, mostanában valóban súlyos problémaként is értelmezhető, ha valaki csak úgy ücsörög a monitor előtt és arra vár, hogy valami az eszébe jusson. A tétovaság, a töprengés, az elmélyültség úgy tűnik felkerült a súlyos meghibásodás, az üzemzavar, az elhárítandó elakadások listájára.
Persze nem csak a géppel szemben érezhet így az ember. Elég egy üdvözlőlap megírásával próbálkoznunk. Mi a teendő? Leugrunk a boltba, veszünk egy képeslapot, amire ráírnánk saját kalligráfiánkkal az üdvözletnek szánt szöveget, de azt kell látnunk: valaki már megírta helyettünk, amit mi még végig sem gondoltunk. Az üdvözlet kész. Csábítóan formásra szabott, ízlésesen gusztusos. Ha odabiggyesztenénk alá a nevünket, még el is rontanánk az összhatást. Komolyan meg kell hát fontolnunk, megtegyük-e.
A bárhová beilleszthető panelek ugrásra készen, szolgai alázattal, de mégis körmönfont erőszakossággal lesnek bennünket. Mindenütt megjelennek, ahol a lomha-lassú gondolat megpihen.
Tiltakoznánk az efféle segítség ellen, de a klón ügyesen érvel: „Honnan tudod, hogy nem éppen ezt akartad megtenni te is? Mi csak kiolvassuk, apró jelekből előrelátjuk a gondolatodat. Ne aggódj, a gondolat a tiéd.”
Súgnak-búgnak a szirénhangok, míg az ember már nem is képes másra figyelni.
Így van ez a legtöbbször az intelligens szoftverekkel is.
Sűrűn hitetik el velünk, hogy olyan képességek birtokában vagyunk, amelyek elsajátítása, pontosabban gyakorlása a régebbi időkben kizárólagosan a nagy genetikus rulett – a fogantatásnál kapott gének szerencsés vagy éppen szerencsétlen (?) együttállásának eredményeképpen volt lehetséges. A szoftverek legtöbbje kompletten, teljes felszereltséggel biztosítja számunkra olyan alkotói folyamatok, élethelyzetek technikai és kulturális hátterét, amely folyamatokkal egyáltalán nincs vagy csak felületes a kapcsolatunk. A mások által elsajátított tudásanyag úgy kerül elérhető közelségbe, úgy táplálódik valódi tapasztalás nélkül az agyunkba, hogy már nem az adott alkotás létrehozásának törvényeivel kell megismerkednünk, hanem a számítógépre írt program metodikájával.
A „mit, hol keressek” tudása a legfontosabb, s aztán már egyetlen kattintás is elég, hogy egy realisztikus fotót festménnyé (vagy legalábbis annak tűnő valamivé) alakítsunk. A különböző festészeti stílusok között is válogathatunk: kedvencem az autoVanGogh (még jó, hogy az eredeti fejbe lőtte magát). Pointilista képet akarnánk?... Semmi az egész: egy kattintás, és máris milliószám sorjáznak a kicsiny pontocskák, melyeket az igazi pointilisták vakulásig festettek, hogy elmondjanak valamit a fényről, a színről, az árnyalatokról.
Így lehet bárkiből egyetlen pillanat alatt bármi, akár képzőművész is.
Úgy tűnhet a tehetségtelen ember álma valóra válik.
A hibátlan remekművek hajnalára ébredünk.
Már csak arra kell várni, hogy kihaljanak az igaziak, a lomha-lassúak, akik előbb-utóbb úgysem bírják majd a tempót.
De nem így van.
Főképpen nem, mert a lomha-lassúak, az önkreatívak, a letűnőben lévő kor gyermekei egy igazán érthetetlen elfajzás okán olykor még a hibával is meg tudnak békülni, sőt néha kifejezett szándékkal hagyják, hogy a hiba beépüljön egy mű rendszerébe, és még azt is hajlandók állítani, hogy a hiba valamiféle szükségszerűség.
Hát számítógép legyen az alaplapján az, aki ezt a véletlenszerű gondolatot meg tudja érteni. A gép sohasem hibázik, csak logikusan tud gondolkodni, hiszen kapcsolási sebességének függvényében még a véletlent is előre látja, ki tudja számolni. A tudományban nagy hasznát vehetjük az efféle képességnek (bár a kvantummechanikából ismert határozatlansági elv szerencsére elrejti azt a teljes kiszámíthatóság elől, ami nem oda tartozik), az alkotás legfőbb eleme azonban a kiszámíthatatlan intuíció, az ösztön, amely gyakran még az előtt sem tudatos, akiből fakad.
De van itt valami más is.
Ferenczfy Kovács Attila barátom még akkor sem élt a számítógép nyújtotta lehetőséggel, amikor pedig az csak segítette volna munkáját, a művészi alkotás szempontjából jelentéktelen ponton. Látványtervezőként dolgozott egy majdani közös filmünk tervén: eredeti fotók részleteiből megformált és összemontírozott futurista- szürreális Budapest látképen. Egy egész héten át vagdalta a kis részleteket a fotókból és ragasztgatta fel őket a papírra. Olló, ragasztás, olló, ragasztás – órákon, napokon át. Négy, harmincszor húsz centiméteres kép volt az eredmény.
Mindez a gépen, egyetlen nap alatt elkészülhetett volna. Talán még az eredmény is harmonikusabbnak tűnhetne, amennyiben a képek felülete egyetlen egységes egésszé olvadna össze, fokozva a realisztikus hatást.
De nem az ő számára.
Ő épp ahhoz ragaszkodott, hogy valaki, ha közel hajol a képhez, a kész munkához, láthassa az illesztéseket is, az egyes elemek széleit. Vagyis követhető legyen a megfigyelő számára a munka folyamata, az alkotó kéz nyoma – a másik dolog, ami eltűnni, halványodni látszik e gépek által meghatározott metodikában.
Pedig van-e más értelme az alkotásnak, mint hogy újrateremtsük a világot, de oly módon, hogy az a világ már csak ránk legyen jellemző, a mi teremtő szándékunk szerint alakuljon, s így különbözzön is minden más, már teremtett és majdan teremtendő világoktól?
Hogy továbbra is a montázs, a kollázs példájánál időzzünk: mit érnének, illetve kollázsok lennének-e Bálint Endre kollázsai, ha ugyancsak nem látnánk az olló nyomát? Hiszen a montázs, a kollázs esetében éppen az olló jelenléte határozza meg a legalapvetőbb grammatikai szabályt: az egymáshoz nem illők összeillesztésével teremteni valami mégis összeillőt.
Gazdagon felszerelt programok futnak a számítógépemen, amelyek mind igyekeznek eltüntetni a nyomokat. Az ösztönök vezérelte tudatos alkotó kéz nyomait. Ez a fő céljuk, alkalmasint. S az eredmény (bár ennek eléréséhez némi ügyesség azért szükségeltetik az emberi oldalról is) hihetetlenül realisztikus, nem látszik az olló nyoma (ha épp egy montázson dolgozunk), sőt, mintha az elemek mindig is így lettek volna elrendezve. Sehol egy árulkodó jel, sehol egy hiba.
Csakhogy valóban ebbe a hibátlanságba lenne belerejtve a lényeg?
Valóban hiba-e minden, ami annak látszik, amit annak ítélünk?
Alkotóként, egy-egy film végső munkálatainál magam is igyekszem kiküszöbölni, eltüntetni a látható hibákat, lesimítani a zavaróan döccenő éleket, a vágói, rendezői kéz által hagyott, de szükségtelennek ítélt nyomokat. Mégis, gyakran azzal kell szembesülnöm, hogy egy hiba megszüntetése – bizonyos esetekben – az egész szerkezet, a műalkotás belső törvényszerűségek szerint működő rendszerének összeomlásához vezethet. Mintha minden, ami addig jó volt, végső soron arra az elhibázott pillanatra épült volna, amelyet épp megszüntetni igyekszem. Szerencsésebb (?) esetben az elhárított hiba – gonosz Möbius-ajándékként – azonos mennyiségben megjelenik, mintegy a semmiből (az addig hibátlanból) előtüremkedik a mű szerkezetének egy más pontján.
Mintha vissza kívánná állítani a készülő mű önteremtő egyensúlyát.
Helyes-e ebből arra következtetni, hogy a hiba valamiféle szükséges rossz, amely nélkül a tökéletesség vagy annak még a látszata is ingatag lábakon áll?
Néha valóban azt érzem, a hiba rejtett vagy látható jelenléte nélkül elmarad a katarzis. Nem élem át az örömet, amit a műalkotás nyújtani kíván – a befogadás örömét.
Ragaszkodjunk hát hibáinkhoz.
Ebből következően a hiba esztétikáját akár apoteózissá is növelhetjük, lásd Lars Von Trier utolsó munkáit (hogy végül filmekre térve igazoljam, mindez mégis e művészet kapcsán ötlött fel bennem). E filmekben (Birodalom, Hullámtörés) az alkotó szánt szándékkal és a rendezői akarat alapvető indulataként hág át minden szabályt, amit a filmkészítés szakmai kódexében írva vagy íratlanul valaha is belevettek.
Kétségbeesett irtózás fogalmazódik meg e rendezői, alkotói gesztusban attól, hogy a valóság és a műalkotás határai megszűnjenek, egymásba olvadjanak. Irtózás attól, hogy megszűnjenek a határok a valóságot utánzó és a valóságot újrateremtő alkotói szándékok között, éppen a túlzó tökéletesség, hibátlanság következményeként. (Figyelemreméltó, hogy Lars Von Trier első munkáiban, például az Európában, éppen ellenkezőleg, a tökéletesen hibátlan forma megvalósítása volt az egyik alkotói cél. Miféle meglepő tapasztalás várt rá, ami ilyen rémült meghátrálásra [?] késztette?)
A film – mint a technika által determinált művészet – történetének legnagyobb traumáit azok a pillanatok jelentették, amikor a technika fejlődése a valóság mind tökéletesebb, mind valószerűbb megjelenítésének lehetőségét adta a filmkészítők kezébe.
A némafilm leváltása a hangosfilm által nem egyszerűen gazdagította a filmes kifejezések szótárát, hanem egy komplett filmnyelv összeomlásához vezetett, átformálva a színjátszás lehetséges területeit is. (Nem véletlen, hogy sok-sok kitűnő művész – színész és rendező egyaránt – képtelen volt megbirkózni a hang filmes feltámadásával.) Később a színes film hasonlóképpen újraformálta a filmművészet nyelvezetét, s ma ugyancsak e folyamat tanúi lehetünk a hagyományos, kézzel rajzolt, kétdimenziós rajzanimáció meg a hagyományos bábanimáció lassú pusztulását szemlélve a digitális térbeli animáció rohamos térhódításának eredményeképpen. A tökéletesedő és mind realisztikusabb látványból azonban éppen a lélek hiányzik; a lélek, amely életre kelti (keltette) még a legprimitívebb és legügyetlenebb kézirajzot is.
Azok a filmesek, akik talpon maradnak a versenyben, igyekeznek megismerni az új eszközöket, és az általuk nyert új szavakat, szabályokat beilleszteni a filmművészet nyelvtanába. Így tágítják új lehetőségekkel a mára mind szűkebbnek tűnő, valamikori horizontot.
Csakhogy nem borít-e el egészen bennünket ez a korlátlanul szélesedő horizont? Nem válik-e olyanná, mint egy gigászi fekete lyuk a filmművészet (és más művészetek) világmindenségében, amely egy valamikori, ragyogó csillag pusztulásához hasonlóan, hideg önsúlyától összeroppanva, a megváltozott tömegsűrűség okán oly erős vonzást gyakorol környezetére, hogy onnan még a látható fény sem távozhat. Nem ilyen óriási összeomlást eredményez-e az a sok új eszköz, amely már csak az alkotás illúzióját kelti a befogadóban és létrehozóban egyaránt, anélkül, hogy az eszközök használata valóban látható és hallható eredményhez vezetne, valóban megszülető alkotói gondolatot igényelne?
Az irracionális realizmus hajszolása közben (minél szürreálisabb, annál realistább legyen!), a Dolby stereo, a Dolby digital, a Dolby surround (a valóságosat valóságosabbal leváltani akaró) hangok és képek bűvöletében úgy tűnik, már elhagyjuk a térséget, ahol a valóságot tükröző művészi gesztus – éppen a megjelenítettsége okán – még jelent valamit. Bár még nem nevezzük nevén, máris a virtuális valóság szereplői, szemlélői vagyunk, egy jelöletlen új valóságé, amelynek legfőbb pillére az illúzió, a legfőbb cél pedig e képzet illúzió voltának felszámolása. Az új valóság teremtői nem hagynak kézjegyet – a létrehozó gesztusa személytelen. A teremtők felcserélhetők, a világ pedig termék csupán.
*
„A múlt egy távoli ország, ahol minden másképpen van.” E szavakkal kezdődik Joseph Losey filmje, a Közvetítő.
És valóban: a múlt egyszeri és megismételhetetlen. A műalkotás is. Hiszen egy mű bármennyire jelenvaló is a hatásában, egyúttal mégiscsak a múlt maga, amely a jövő felől nézve érinthetetlen.
De a gyorsan gyarapodó filmes újvilág moguljai mégis újrateremtik a múltat. Újrafogalmazzák „az újabb kor, újabb igényei szerint” azt a másik világot, amely pedig már semmiképpen sem lehet azonos a saját világukkal. „Csak felfrissítjük egy kicsit – mondják. – Csak közelebb hozzuk a régi gondolatot, amely az eredeti nyelven lassan már semmit sem jelent.” Mintha baráti gesztusnak szánnák ezt az olykor alázatos színben feltüntetett gonosz törekvést. De gyorsan lelepleződnek.
A jövőbe átemelt múlt elveszti múltbéli kiterjedését és megszűnik önmaga lenni. Az újrateremtés célja pedig éppen ez: az újat tenni a régi helyébe. Ez az igazi szándéka az újraformálásoknak. Az újnak ezekben az esetekben nincs sem esztétikai, sem filozófiai, sem időbeli jelentése, csak a fantáziátlanságot, az eredetiség hiányát kívánja leplezni.
A filmek mai újraforgatása, kiszínezése, átigazítása hasonlatos a valamikori képeslapok, fotók kiszínezéséhez: azok a színek csak a színek illúzióját adták, minthogy az eredetileg fekete-fehér kép csak e két szín árnyalataiból épült. Az újraforgatott filmek is csak a művészet illúzióját adják, miközben megpróbálják elfedni az eredeti árnyalatokat.
Olyan múzeumba jutunk általuk, ahol már csak a kereteket szemlélhetjük, az új kereteket – üresen. A régi képeket a sötét raktárakban őrzik, hadd lepje őket a por.
De lehet-e szép a háromdimenziós, virtuális térben körbejárható új, digitális Gioconda, szebb a titokzatos fényekben szelíden és időtlenül mosolygó őseredetinél, amely éppen érinthetetlensége és megközelíthetetlensége révén érint meg bennünket mindannyiszor?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 761 átlag: 5.64 |
 |
|
