KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/április
KRÓNIKA
• (X) : Avantgárd húsvét
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
• (X) : 46. Országos Független Film- és Videó Fesztivál
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: És mégis mozog Játékfilmek
• N. N.: A 30. Magyar Filmszemle díjai
• Bikácsy Gergely: Az őrangyalom egy barom Visszatérés
• Muhi Klára: Szemszáj Kisjátékfilmek
• Schubert Gusztáv: És a hajó megy Dokumentumfilmek
• Gayer Zoltán: Tetszhalál Dokumentum-válság

• Ágfalvi Attila: Ha nincs Isten… Claude Chabrol
• Nánay Bence: CineMAO Godard maoista korszaka
• Csantavéri Júlia: Saudade Utazás a világ kezdetéhez
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Egy kalap alatt Thesszaloniki
MULTIMÉDIA
• Herpai Gergely: Az eszköz édesíti a célt Stratégiai játékok

• Halász Tamás: Határátlépés Magyar táncfilmek
• Csala Károly: Filmgörögségünk Hepp József és a hellén film
KRITIKA
• Barna Imre: Mama, győztünk! Az élet szép
• Báron György: Kukkolás Születésnap
• Galambos Attila: Egy megrögzött modernista Az örökkévalóság és egy nap
• Gyurkovics Tamás: Rosszmáj Európa Expressz
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Az őrület határán
• Hirsch Tibor: Életem szerelme
• Varró Attila: Faculty - Invázium
• Ágfalvi Attila: Taxi
• Gyurkovics Tamás: Patch Adams
• Nevelős Zoltán: Amerikai história X
• Lémy Benkő Attila: A szerelem hálójában
• Hungler Tímea: Édesek és mostohák
• Somogyi Marcell: Szentfazék
• Tamás Amaryllis: Vérvörös
• Vidovszky György: Simon Birch, a kisember
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Miért Rex?

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Thesszaloniki

Egy kalap alatt

Csejdy András

Az európai film egyre fontosabb szemléjére idén az amerikai függetlenek hozták a legjobb darabokat.

 

A 39. Thesszaloniki Fesztivál áttörést jelentett a kortárs filmművészet értékeit bemutató nemzetközi rendezvények menetében, mivel tavaly az A-kategóriás nagyfesztiváloktól eltekintve a macedón főváros lett az európai megmérettetés egyik kitüntetett helyszíne. A görög kultúrpolitika térnyerésének köszönhetően ugyanis idén márciustól nemzetközi dokumentumfilm-fesztivált is vendégül lát a város, az egyik felújított multiplex pedig folyamatosan műsoron tartja a fesztivál felfedezéseinek javát.

A bőséges és bátor előválogatásból a legfrissebb, a befogadót kihívás elé állító és a szórakoztatás elsődlegességét megkérdőjelező Új-horizontok érdekelt, amelynek keretében – a tizenkét meghívott alkotás mellett – egy-egy rövidebb összeállítás szerepelt a francia és amerikai függetlenek filmjeiből, hat filmmel bemutatkozott a Good Machine produkciós iroda, valamint három-három munkával egy svájci, egy spanyol és egy francia kísérleti filmművész.

 

 

Vezető filmes nagyhatalom

 

1998-ban, nálam, az amerikaiaké volt a főszerep. Lehet, csak az értő válogatásnak köszönhető, de úgy tűnik, Sundance-re szakosodott jenki függetlenek a bombabiztos tematikák, a deviancia-verziók többnyire klisészerű filmes feldolgozásai után valóban és merőben újszerű kísérletekbe fogtak.

Todd Solondz neve az Isten hozott a babaházban óta ismert nálunk, Thesszalonikiben harmadik játékfilmjével, a Boldogsággal aratott hangos tetszést. Dübögött és hujjogott az egyetemistákból álló nézőtér a hajnalba hajló premieren, dőlt-borult és borzongott a közönség, és az eredeti, fanyar, néhol zavarbahozó debütálás után két évvel bizonyossá vált, hogy Solondzzal számolni kell az újdonságra nyitott, Amerikába még bele nem fáradt mozistáknak.

„Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.” Kosztolányi írja ezt a boldogságról, és Solondz nagyon hasonló felismerésekre jut. A sztori bizarr és morbid, hiteles és megrázó, egy család, három lánytestvér és szüleik, valamint a velük kapcsolatba kerülő epizodisták története, csupa félresikerült élet aprólékos rajzolata.

Joy a szülői házban él New Jersey-ben, érzékeny és magányos, gitározgat és angolt tanít egy bevándorló központban. Trish egyszerű hátébé, mindene a gyerek és a férje. Helen Manhattanben szenveleg, divatosan világfájdalmas verseket ír nagy sikerrel, emocionális kvóciense meglehetősen alacsony, amitől viszont megállás nélkül szenved. Idős szüleik, a kapuzáráson jóval túl, valamelyik floridai elefánttemetőben teszik pokollá egymás életét, a mama féltékeny és hisztis, az apát alakító Ben Gazzara pedig belegyengül az őt kitartóan ostromló, jobb napokat látott szomszédasszony ölébe.

Mindegyikükkel történik valami rossz, életképtelenek, írnám, közben pedig dehogy, a rémségek dacára, a változás legkisebb esélye nélkül csinálják tovább az életüket napra nap, amíg világ a világ, hibbantak, kriplik és pederaszták között.

Joy miatt öngyilkos lesz egy szánalmas udvarló, kiközösítik, mert nem sztrájkol együtt a kollégáival, és mikor bátorságát összeszedve testközelbe enged egy orosz férfit, az az aktus végeztével eltulajdonítja a hifi-tornyát, sőt, másnap a tanáriban felpofozza a szangvinikus szláv feleség. A hús-vér tapasztalatokra és valódi érzelmekre vágyó Helen dekadens vergődésében felhívja magához az őt telefonon kitartóan zaklató férfihangot, akiről kiderül, hogy a szomszédban élő maszturbáns óriáscsecsemő. A legrövidebbet a legátlagosabb, Trish húzza: férje, a menő pszichiáter, elaltatja és sorra erőszakolja meg tízéves forma kisfia barátait.

Pokoli, infernális történések ezek, reménytelen és kilátástalan a mű belvilága, mégis, a nézőpont, a hangütés, a film formanyelve, az ötvenes évek klasszikusait idéző bevilágítások elviselhetővé, sőt, érdekfeszítővé teszik a borzalmakat.

Gyengébb idegzetűek behunyt szemmel védekeznek sokszor a moziban a vizuális atrocitások ellen, félrefordítják fejüket, befogják a fülüket, amikor olyan inzultus éri őket, amelyet nem tudnak vagy akarnak elviselni, mikor reccsen az ízület vagy pukkan a szemgolyó, de mit tegyenek akkor, ha egy pufók, szemüveges kiskamasz arról beszélget szeretett édesapjával a nappali díványán, hogy őt is fenékbe csinálná-e, mint tette azt a pajtásaival... Ez elől nincsen hova szaladni, mint ahogy felkészületlenül szembesülünk az önkielégítés tapétára freccsenő végtermékével vagy a darabos hányás asztalt beborító látványával. De mindez az amerikai filmes narráció szigorú hagyományát követve, a valószerű realizmus szabályai szerint, hihetően történik, pontosak a karakterrajzok és indokoltak a motivációk, hibátlanok az alakítások és az arányok – ez a bő két órás pszichoanalízis a Good Machine istálló, sőt, talán ez egész fesztivál legizgalmasabb darabja volt.

 

 

Szapora centek

 

A tapasztalati valóság felől közelíteni Darren Aronofsky p-jéhez nem vezetne sehova, jóllehet az első filmes rendező elmekórtani tanulmányát praktikusan létező közegben, a Wall Street dominálta, rátarti pénzvilág tőszomszédságában végzi el, ahol idős kínaiak tai-chi-chuanoznak a csúcsforgalmas délutánban, a diner pultjánál meg barkós rabbik mélyednek el a kabalisztikában, fahéjas hosszúkávét szürcsölgetve.

Max, a hibbant matematikazseni a misztikára és a spiritualizmusra fogékony ezredvég reprezentánsa. Szent meggyőzodése, hogy a világon minden megmagyarázható egy titkos kóddal, amelynek biztosan köze van a Pitagorasz-tétel címadó együtthatójához, mivel a 3.141 a geometrián kívül felbukkan más tudományágakban, a biológiában és a statisztikában is. Max veszettül dolgozik a laboratóriumában és marokszámra szedi a nyugtatókat. Max vizionál, legyek lepik el a teret, nyúlós, zselészerű ragacs képződik körülötte és gyakran elered az orra vére. Max egyre közelebb jár az igazsághoz és az őrülethez. Max tudására igényt tart egy menő brókercég, valamint egy furcsa, ortodox zsidó szekta, akik a tórát fejtegetve próbálják kiókumlálni a számsort, a Messiás eljövetelének idejét.

A lidérces, kafkai, mikropszichotikus eseményláncolatban egyetlen nyugvópont, a kályha, ahonnan újra nekiveselkedhet a feladatnak, öreg barátja és sakkpartnere, aki féltve buzdítja a katatón numerológust: jó úton jár, de vigyázzon, hallgasson az intuícióra, mert ha pusztán logikai úton kívánja megfejteni a működési mechanizmus alapképletét, ha kizárólag deduktív módon kíván rendet lopni a káoszba, az végzetes lehet.

Max szeme előtt csíkban rohan a tőzsdeindex, fogy az ideje, egyetlen esélye, hogy a teljes szellemi leépülés előtt sikerül eredményre jutnia és ráver egy kört az idegösszeomlásra. A poént abban a reményben nem árulom el, hogy a Sundance-díjas filmet meghívja valamelyik magyar fesztivál, annyit azonban elárulok, hogy a Black & Decker fúrógép nem véletlenül hever az egyik polcon.

Hangulatában, tónusaiban és anyagkezelésében a p, a pályakezdo David Lynch Radírfejéhez hasonítható, amelynél fontosabb amerikai debütálás talán nem is volt az elmúlt huszonöt évben. Aronofsky radikális, lendületes, rendhagyó és lenyűgözően tehetséges, többek között Jancsó Miklós is tanította. A p-t hatvanezer dollárból forgatta úgy, hogy ismerőseinek ezer dolláros tulajdoni részeket adott el. Most egy második világháborús sci-fi-n dolgozik.

Kusturica hollywoodi baklövésében, az Arizonai álmodozókban és Abel Ferrara maffia-kamaradrámájában, a Temetésben játszott Vincent Gallo, aki a független, félfüggetlen filmszcéna fiatalabb színészsztárjaihoz, például Tim Roth-hoz méltó alakítást nyújtott, Szalonikiban viszont rendezőként mutatkozott be a Buffalo ’66-tal. Minden, ami kedves a kisköltségvetésű amatőrfilmes kísérletekben, ott van Gallo vásznán. Nehezen körülírható sajátságok ezek, ahogy az alkotók a maguk javára fordítják a hiányt, és a szűkös anyagi kereteket eredeti ötletekkel töltik ki. A Buffalo tematikája, a kép a képben-technika újszerű és esztétikailag is érvényes alkalmazása, valamint a képzetlenségük okán hiteles főszereplők teljesítménye miatt lett üde, kultikus film. Távoli asszociáció, mégis az Etűdök gépzongorára jutott eszembe a vetítőben, annyi ebben a munkában a szeretet.

A címnek különben semmi köze a legendás 66-os úthoz: a Buffalo egy futballcsapat neve, 1966-ban, Billy születésekor éppen csak lecsúszott a kupa megnyeréséről, azóta a fiú anyja, Anjelica Huston mezben és baseballsapkában nézi folyamatosan vissza videóról a meccset, miközben az apa, Ben Gazzara, a kisszobában karaokézik klasszikus musical számokat. A rokonait senki sem választhatja meg.

 

 

A jövő a nő

 

Claire Dolan ír bevándorló prostituáltként keresi kenyerét New Yorkban, keményen dolgozik, hogy kivásárolja magát a stricijétol. Claire call-girl, nem az utcán strichel, hívásra megy házhoz vagy irodába, kliensei tehetős üzletemberek. A Claire Dolan, Lodge Kerrigan második filmje, amerikai-francia koprodukcióban készült, és szerintem az utóbbi évek egyik legfontosabb művészfilmje.

Ha nem a legfontosabb.

A jéghideg üvegfelületek, foncsorozott ablaktáblák, high-tec épületek között, minimalista enteriőrökben játszódó történet hibátlanul és őszintén mutatja be a férfiak determinálta világban helyét kereső, önmagát megvalósító, ezredvégi nő figuráját.

Hogy Katrin Cartlidge Gena Rowlands-hoz fogható nagy színésznő, tudja, aki látta őt Mike Leigh rendezéseiben (Mezítelenül, Két angol lány...), ezzel az alakításával azonban eléri, hogy a színészethez, hosszú idő után, ne mesterségként viszonyuljunk és a megjelenítést ne ihletett pillanatokban sikeresen megoldott feladatnak tekintsük csupán. Cartlidge olyan színművész, akinél a játék több, mint szakma. Legyen egyik napról a másikra élő, forróvérű, punk lány, középosztálybeli átlagpolgár vagy luxuskurva, igyon sört üvegből, lődörögjön a bolhapiacon vagy teázzon egy méregdrága étteremben – mindent elhiszünk neki és róla, mindennek elhisszük őt.

És még csak nem is jó nő.

Sovány, törékeny, márványarcú, hűvös, elfojtott, tipikus angol.

Viszont képes úgy végigszeretkezni másfél órát a vásznon fél tucat férfival, hogy minden egyes aktusnak más jelentése van, a dugásokban és szerelmeskedésekben az önfeladás és a kitörési szándék különböző stációi nyernek formát a szemünk láttára, és az áruba bocsátott testi gyönyör, a büntetésként önként vállalt kúrás és az extatikus egyesülés ritka, kitüntetett pillanatai között szinte tapintható a különbség.

És még csak nem is szexi.

Thesszalonikiben szerepelt két, hazai moziforgalomba azóta bekerült film, a francia Eladó és az amerikai Sue. Nőkről szólnak ezek a filmek, gyenge, hibákat elkövető, érzékeny emberekről. Felkavaró, jó filmek. A Claire Dolan meg még jobb.

 

 

Német igyekezet

 

A fesztivál díszvendége Ken Loach volt, a már említett szekciókon és a kötelező, görög szemlén kívül önálló blokkot szenteltek a kortárs balkáni, illetve ázsiai filmeknek, de a legújabb törekvések között, a versenyprogramban valamint az Új horizontokban bemutattak két érdekes német munkát a „German Independents!” műhelyből. Érdekes, írtam, mert a németek az új angol film sikerén felbuzdulva és a hollywoodi hegemóniát tudomásul véve kísérleteznek három-négy éve olyan művek létrehozásával, amelyek megállják a helyüket, sőt, amelyek képesek felvenni a piaci versenyt a cineplexekben. Jól megcsinált, dinamikus, szakmailag korrekt munkák ezek, tisztességesen elkészített, nézhető közönségfilmek.

Ilyen volt a Banditák című rockmese négy börtönszökevény nőről, akik zenekart alapítanak. Ilyen az Ütős sokk, a nyitott társadalom mellett hitet tevő, ízlésesen kivitelezett, multikulturális melodráma, csipetnyi társadalomkritikával. A legszimpatikusabb vállalkozás ebben a trendben a Fuss, Lola, fuss!, mert ez a film nem akar többnek látszani, mint ami: mulatságos, tökéletesen kivitelezett, klipes, a 3-D animáció biztosította technikai lehetőségeket intelligensen kihasználó, ötletes és kommersz szórakoztatásnak. Dinamikus és felhőtlen 81 perc, a magyar forgalmazók szíves figyelmébe.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 41-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4426