FilmoktatásFejezetek a filmtörténetbőlSneé Péter
Az élmények híján ásítozó gyanítja tán jobb pillanataiban, majd’ akkora szüksége volna filmkalauzokra, mint zenei, illetve irodalmi bédekkerekre. Aki pedig próbálkozott már ismertetéssel, tudja: lehetetlen vállalkozás a filmekről szólni – nélkülük. A videó szinte ajánlkozott, vegyük föl rá a hivatkozott alkotásokat éppúgy, mint magyarázatukat, s a művelődés baján segítsünk fogyasztásra kész oktatási konzervvel. Néhány tehetséges, szimpatikus, fiatal szakemberre van szükség csupán, ki hozzáértőn taglalja a kérdést, s egy gazdag archívumra, honnét az alkalmas illusztrációk előkerülnek, a többi megy magától. Vagy mégsem? Az ötlet kevés, meg kell gondolni, mit mutassunk be, s miért.
A Horizont Videó Stúdió alkotógárdája beérte a feltételek puszta megteremtésével, a 18 részesre tervezett Fejezetek a filmtörténetből című sorozat 11 darabjának elkészülte után sem világos, milyen alapelveket és célokat követ. Legföljebb találgathatunk: vajon rendszeres filmtörténettel óhajtottak-e szolgálni, vagy inkább általános műfajismerettel: diakron, illetve szinkron metszetet készítettek-e hát?
Furcsán keverednek a bemutatásra kiszemelt fogalmak és korszakok. Hol egy nemzeti filmtörténet valamely szakaszáról hallunk (például a francia lírai realizmusról), hol egy típusról (például a westernről). Egyszer szigorú kronológia érvényesül az előadásban, másszor nem. Olyik tanítónk széles történelmi összefüggésbe ágyazza mondandóját, olyik viszonylag független marad a szellemi és tárgyi környezettől. Kérdés kérdésre halmozódik tehát: miért sűrítik például egyetlen előadásba a lengyel film történetét, s a csehét miért nem? Miért láthatjuk külön 50 percben az orosz-szovjet némafilmeket, s a franciát miért nem? Miért szentelünk külön fejezetet az amerikai zenés filmeknek, szemben más nációk divatos szórakoztató produkcióival? Hova tűnnek filmtörténeti korszakok, irányzatok, stílusok?
Mindegyik bemutatására természetesen nincsen mód és elegendő idő sem (bár a mintegy ezerpercnyi látnivalót bizonnyal sokallják az oktatási intézmények és a magányos érdeklődők), ám miért éppen ezeket látjuk, s miért nem másokat? Hol maradnak például a dán és a svéd filmek, az indiaiakról, illetve a japánokról már nem is szólva? Kóstolgatjuk a különböző részleteket, melyeket inkább a véletlen fűzött össze, semmint a tudatos válogatás, s közben töprenghetünk azon, miért ezt, vagy azt ragadták ki, s miért futunk némelyik alkotáson keresztül (a 100 híres regény mintájára zanzásítva történetüket), míg másokét mellőzzük. Akárhogy forgatjuk, nyomát sem leljük a konzekvens értékrendnek. A vak szerencse, a véletlen uralkodik.
Túlzott következetességgel a földolgozás sem vádolható. A legkülönfélébb nézőpontok keverednek benne. Az egyes témákhoz eltérő a közelítés, elébünk tárul az elmúlt évtizedek esztétikai és filmtörténeti hordaléka. A kedves adomázgatást szemiotikái fejtegetés követi, a dilettáns sztorizásra vulgármarxista politizálgatás felel, fű, fa, virág – együtt, egymás mellett. Néha mintha a Mozi-üzemvezetői alapismeretek című jeles tankönyvet ütöttük volna föl, máskor meg egy ide nem illő esszét hallanánk – az előadók felkészültségének, világlátásának, stílusának függvényében.
Az ismeretterjesztés – akár a nevelés – személyes műfaj. Szigorúan iskolai stúdiumok vezetésére talán alkalmas lehet a szürke, ám hozzáértő tanárember is, egy műfaj megkedveltetéséhez, az érdeklődés fölébresztéséhez viszont színes, vonzó, eredeti egyéniségek kellenek, akik eleven kapcsolatra léphetnek hallgatóságukkal. Mesterséges közvetítőként a videó amúgyis ront teljesítményükön, s ha suták, langyosak, érdektelenek, inkább rontanak, semmint használnának. Érthetetlen hát, hogy kiválasztásuknál miért szakmai kompetenciájukra ügyeltek, s nem előadói kvalitásaikra. (A szerkesztőknek bőséges alkalom kínálkozik a hibák korrigálására.)
Kínosan feszengenék a kamera előtt. Némelyikük egyenesen szorong, fulladozik az izgalomtól, alig bírja kipréselni a szavakat magából, s – tán rendezői utasításra? – félrenéz, ami groteszk helyzetet produkál: aggódva lessük, mitől fél ennyire, s kihez beszél. Mivel érdektelen amit mond, kevéssé bántó, hogy rábeszél a filmbejátszásokra, noha az legalább akkora hiba, mintha valaki belekotyogna a IX. szimfónia zárótételébe.
Még a közismerten jó előadók is alulteljesítenek, színtelen, fahangon szólnak, lecke gyanánt mondják föl, amiről különben órákig mesélnének lebilincselően. Mi tagadás, dől belőlük az unalom. A felvételek hangulatára jellemző, hogy a rendezői leleményből mindössze egy vágóasztal beállítására futotta, e díszletelemnek kellene megerősítenie, hogy komoly szakemberekkel kerültünk szembe. Változatosságot csupán az jelent, hogy mögé, elé, jobb vagy bal oldalára ültetik az előadót (eme koreográfiái kódot nem sikerült megfejtenem). Szorgalmukat a mögéjük fölhalmozott filmdoboz-oszlop magassága hivatott érzékeltetni, míg a hangulatot egy-egy korra jellemző plakát. E szépnek igazán nem mondható berendezés öregbíti a sorozat jelleget, akárcsak a közel azonos hossz és néhány ismétlődő szerkezeti elem, például a nyitó fogalommagyarázat és az esetenkénti konklúzió. Ami közibük szorult, az meg olyan, amilyen.
Az egyes filmtípusok ismertetői jártak jól, kedvük szerint formálhatták mondandójukat, nem kellett az időrendhez igazodniuk, ahogyan a történeti szakaszokat taglaló kollégáknak. Szabadon kezelhették anyagukat, nemcsak az egyezéseket villantva föl, hanem a motívumok fejlődését is végigkövetve. Berkes Ildikó: A western-je és Réz András: A zenés film-je erre a legjobb példa.
A történeti periódusokat összefoglalók viszont súlyos dilemma elé kerültek: komolyan vegyék-e feladatukat, s ha igen, mennyire. Különféle megoldásokkal kísérleteztek, akadt, ki adattengerbe fullasztotta előadását, mások történetmesélésbe bonyolódtak. A legrosszabb volt a hagyományos nagyképű semmitmondás, az áltudományos blődli. Kevesen mertek kitörni a szigorú keretek közül, s a tárgyilagos szenvtelenség hangját meggyőző személyesre cserélni. Gelencsér Gábor észrevette, hogy a cseh új hullám bemutatásánál nélkülözhetetlen a szellemi és tárgyi környezet megrajzolása, Pintér Juditnak volt bátorsága az olasz neorealizmust egy magyar alkotással, Szőts István: Emberek a havason-jával bevezetni (így, sajnos, egyedül utalva az egyes irányzatok, illetve nemzetek alkotásainak összefüggéseire, azaz a film egyetemességére). Geréb Anna produkálta a legjobb, legizgalmasabb előadást a szovjet hangosfilm történetéből. Egyéni hangot ütött meg ugyanis, pontosan, jól fogalmazott, s némi iróniától sem óvakodott. Vajha kollégái is hasonlóként jártak volna el!
Talán majd a még hiányzó részekben. Addig is tépelődhetünk azon: a szürkeség és az unalom vajon a legjobb eszköz-e arra, hogy megszerettessük a filmet és fölkeltsük a filmismeret iránti érdeklődést?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1311 átlag: 5.47 |
 |
|
