Főiskola, főiskola

Két végzős beszélget

Herskó János

Mispál Attila

Hivatalosan fogalmazva: a Színház- és Filmművészeti Főiskola Filmfőtanszakának volt diákja és tanára cserél eszmét a képzésről. Egyszerűbben: Herskó János ismét tanít(ott).

Mispál Attila: Miért ezt a címet adjuk ennek a beszélgetésnek?

Herskó János: Azért, mert mind a ketten végzősök vagyunk a főiskolán. Te most fogsz diplomázni. Hogy voltál megelégedve ezzel a négy évvel?

M. A.: Sok szempontból nagyon jó volt. De nem magával az iskolával, hanem azokkal a dolgokkal lehetek elégedett, amik részben saját kezdeményezésemre alakultak ki, részben az iskola katalizátor szerepéből következtek. Ez olyan hely, ahol megcsinálhatod, amit akarsz, csak mindent neked kell elintézned, a szervezéstől, a kapcsolatépítésen át, a pénzszerzésig. Nem működik az intézmény. És te?

H. J.: Ugyanezt válaszolhatnám én is. Első filmemben Kemény Laci bácsi ismételgette: „végül az ember mindig egyedül marad”. Azt is lehetne mondani, hogy anyagi okok miatt végzek, mert mikor júniusban föl akartam venni a májusi fizetésemet, kiderült, hogy majdnem a felét kapom csak. Rengeteg adót levontak, pedig az volt a megállapodás, hogy én ezért a munkáért Svédországban adózom. Kérdeztem a kifizető hölgyet, miért van így? Azt mondja, nem tudja, de itt van egy levél, valamilyen felülvizsgálat kiderítette, hogy nekem itt is adóznom kell. Ez olyan, mint egy régi vicc: valaki sorozásra megy, és azt mondja neki az orvos, hogy vetkőzzön le. Nagy nehezen leveszi az ingét. Vetkőzzön tovább! Én? Igen. Levetkőzik teljesen. Meztelenre? Igen, meztelenre. Csináljon négy fekvőtámaszt, guggoljon le ötször, most forduljon meg, hajoljon le, és fogja meg a bokáját. Mikor ezt megcsinálja, a doktor kijelenti: alkalmas. Visszafordul az illető, és így szól: ezt nem merte maga a szemembe mondani?

Ez történt itt is. Elfogadom, hogy két év után fölfedezte valaki, hogy valami nem stimmel, de akkor is lehetett volna velem beszélni. Az igazság azonban az, hogy ez nagyon jó alkalom volt arra, hogy kiugorjak valamiből, amivel elégedetlen voltam. Ugyanolyan elégedetlenség volt bennem, mint amiről te is szóltál. Engem Gazdag Gyula hívott ide azzal, hogy egészen új programba kezdett, és a mániámat – hogy manapság ezeken a főiskolákon végre valóban lehet tanítani, mert videóval mindennap lehet dolgozni – itt kipróbálhatom. És ez nagyon jól bevált. Aztán Gyuszi elment, és akkor még nem nekem adta át az osztályt, hanem másoknak. És egyszercsak kiderült, hogy a félévetek egyszerűen semmivé lesz, mert a tanár más elfoglaltságára hivatkozva kiszállt belőle. Amikor visszajöttem, hogy folytassam azt a kísérletet, amit elkezdtünk, és kipróbáljuk, hogyan lehet ugyanazt a módszert a színészi játék előkészítésére és forgatás előkészítésére használni, figyelmeztettek, hogy nem lehet, erre nincs pénz. Nem baj, megoldottuk máshogy. Amikor aztán Gyuszi fölhívott, vállalom-e, hogy továbbviszlek titeket, akkor Zsombolyai elintézte, hogy újra egyetemi tanár legyek.

Megtiszteltetésnek fogtam föl. De egyáltalán nem számoltam azzal, hogy egyből belekeveredem ebbe a hierarchikus, bürokratikus rendszerbe, hogy elsősorban nem tanár leszek, hanem része egy gazdasági és szervezeti feljebbvalókkal rendelkező rendszernek. És kiderült, hogy ez a rendszer állandóan akadályt gördít elém, miközben én csak átvettem valamit, amit, ha rajtam múlik, egészen másként építettem volna föl. Amikor a második év végén volt a vizsgátok, és mindenféle zűrök adódtak abból, hogy ki szerzett pénzt, és ki nem, világos lett számomra, mi a fő baj. Adott volt egy állami filmgyártás, és egy állami főiskola. Ez a kettő, hogy úgy mondjam, szimbiózisban élt, főleg a hatvanas évek elejétől. Akkor ez működött, mert akármilyen volt a szervezet itt belül, és akármennyire jók vagy rosszak voltak a tanárok, a növendékeket – első év végétől – májustól szeptemberig majd minden évben alkalmazták a Filmgyárban, ahol minimum öt-hat film forgott, és így mindenki megtanulhatta a szakma lényeges szervezési részét. Valamint a Filmgyár teljes kapacitása a főiskola rendelkezésére állt. Ez kiment a főiskola alól, és ezzel nem számol senki.

M.A.: Van más különbség is az akkori és a mostani főiskola között?

H.J.: Akkor a hatalomnak két okból is szüksége volt működő, érdekes filmgyártásra. Az egyik ok ideológiai volt: „Számunkra a legfontosabb a film” – mondta Lenin, ami ugye ma már a televízió korábban nem igaz. Ezen kívül pedig a rendszer nemzetközi elismertségét erősítette, ha olyan filmek készülnek, amikre fölfigyelnek nyugaton. Éppen kiöregedőben volt az akkori rendezői és operatőri kar, tehát azt lehetett mondani: kössünk szerződést elvtársaim vagy uraim, itten öt éven belül legyen egy új generáció, amelyik azonnal el tud indulni és érdekes filmeket tud csinálni... Így is lett.

M.A.: Ez mikor történt?

H.J.: A hatvanas évek elején.

M.A.: Akkor kezdtél itt tanítani?

H.J.: Akkor kezdtem másodszor. Először kirúgtak mint revizionistát. ’51-ben kezdtem, ’54-ben tettek ki. ’59-ben kerültem vissza, mert írtam egy cikket, miszerint a főiskolai oktatás baja az, hogy kevés a gyakorlat, vagyis nem a gyakorlatban tanulják az emberek a dolgot, kevés filmi munkát és kevés gyakorlati kutatómunkát végeznek. Ugyanakkor a Pártközpontban valaki fölébredt egy reggel és a homlokára csapott, hogy, ugye, legfontosabb számunkra a film, és ugye, a mi világnézetünk tudományos világnézet. Következésképpen a filmen belül legfontosabb a népszerű-tudományos film, de nincsenek, akik csinálják. Nekem meg egyrészt az volt a mániám, hogy nemcsak 18 éves fiúkat meg lányokat kellene felvenni, hiszen egy filmrendező az élettapasztalatával dolgozik, másrészt mindennél fontosabbnak tartottam, hogy dolgozni kell. A két igény szerencsésen egybevágott. Keleti Márton, aki megijedt attól, hogy részt vett a kirúgatásomban, végül engem ajánlott az új osztály élére, mert ő nem akart népszerű-tudományosokat tanítani. Ezért kerültem vissza. Ebből lett az első kísérleti-kisfilm osztály: Simó, Sándor Pál, Gyarmathy, Fazekas, Kárpáti... A következő osztályom indulása egybeesett azzal, hogy a televíziónak 1970-ben száz új emberre volt szüksége. Grunwalsky, Ember Jutka, Ráday, Csányi Miklós, Maár Gyula jártak hozzám többek között.

M.A.: Szóval konjunktúra volt.

H.J.: Dupla konjunktúra. Tehát, ha megkérded, miért vagyok „végzős”, azt mondanám azért, mert így nem megy: nem kapunk kapacitást a gyártáshoz, nincs pénzünk, nem mehetnek ki a gyerekek tanulni, nem tudjuk, hol fognak elhelyezkedni, és ebből a helyzetből mindenkinek konzekvenciákat kéne levonnia. Ám az egyetlen konzekvencia az, hogy kijelentik: jó, akkor ne képezzünk filmeseket, képezzünk tévéseket. Dehát ez nem megoldás. A tévé csak a mozgókép egyik megjelenési formája, a mozi pedig egy másik megjelenési formája. Egy főiskolának nem az a feladata, hogy kijelentse: tévéseket képzek, filmeseket nem képzek, mert most filmet éppen nem csinálnak. Filmet is sugároznak a tévében! A műsor nyolcvan százaléka film. Nagyobb filméhség van, mint valaha a mozikban volt.

M.A.: Szóval most, hogy nincs konjunktúra, és nem lehet tudni, mire van szükség, illetve talán nincs is szükség új emberekre...

H.J.: De van konjunktúra! Szükség van új emberekre! A tévé műsorával senki sem elégedett, valamint a főiskolának is számolnia kell azzal, hogy egyre inkább európai piac van, hogy az európai tévék meg az Internet egyre több anyagot fognak követelni. Vagyis egyre inkább szükség van olyan emberekre, aki mozgóképpel jól tudnak mesélni, akármilyen műfajban. Azaz: ki kéne használni ezt a főiskolát, mint műhelyt, szövetkezni kéne kis és nagy tévékkel, hogy képernyőre kerülhessen, amit a gyerekek csinálnak. Rendelést is föl lehetne venni bizonyos dolgokra. Meg lehetne valósítani a régi Balázs Béla Stúdiót, magasabb fokon. Amit itt csinálnak, nem azért készül, hogy közöljék, de ha jó, igenis közöljék.

M.A.: De ehhez emberek kellenének. Legalább három-négy olyan ember, mint te. Aki nemcsak arisztokratikusan besétál a főiskolára, leadja az óráját, és aztán év végén megnézi, milyen vizsgafilmet csinálnak a hallgatók, hanem hajlandó elébe menni az eseményeknek, felkutatni a lehetőségeket...

H.J.: Na de bocsáss meg, nekem egyszerű másokat kritizálni, mert én ezt a luxust megengedhetem magamnak, részint az úgynevezett „legenda” miatt, részint azért, mert nyugodt svéd nyugdíjas vagyok. De mit kapnak a többiek azért, hogy itt tanítanak? A legjobban fizetettek 35-36 ezer forintot. Régen természetes volt, hogy itt csupa olyan filmrendező és filmoperatőr tanít, aki folyamatosan forgat filmeket, és vagy közönségsikerük vagy nemzetközi sikerük van. A növendék tudta, mit vesz meg. Most pedig, aki ezért a pénzért itt tanít, a könyökéig le kell járnia a testét, hogy egyáltalán megéljen.

M.A.: És mindenkinek csak az ötödik vagy hatodik dolga, hogy a főiskolán is tanítgat...

H.J.: Ezt a munkát meg kell fizetni, legalább azon a színvonalon, mint a hatvanas években. És akkor követelni lehetne a jelenlétet. De én nem a jelenlétet követelem! Az itteniekkel éppen abban áll a konfliktusom, hogy ők a jelenlétet legfeljebb papíron követelik. Maguktól és tőlem is. Én viszont a munkát követelem és hiányolom, a közös munkát a növendékekkel. Ami lehet az egyik nap egy óra, a másik nap meg nyolc. Én azt próbáltam bebizonyítani, hogy egy főiskolai tanár olyan, mint egy laboratórium vezetője: a legtöbbet a növendékeitől tanulhat. Ha munkára rendezkednénk be, állandó munkára, annyira érdekes lehetne ez a főiskola. Én minden nap, amikor bejöttem, láttam valami érdekeset. Vannak emberek, akik szeretik elmondani, hogyan csinálták mások a filmeket, hogy kell csinálni, milyen szabályok szerint. Én viszont akkor szeretek beszélni, amikor látom az anyagot. Ehhez pedig műhelyt kell létrehozni, állandó, munkás műhelyt. Meg lehet, és meg kell találni a módját, hogy a főiskola napi gyakorlatokra adjon alkalmat, és a tanár azokban résztvegyen. Ha a növendéke csinálni akar valamit, azt segítse, kritizálja, lendítse tovább, vagy álljon ellent neki, de mindez a gyakorlatban történjen, s ne csupán elméletben.

M.A.: Ezt a műhelyt most viszonylag kis energiával létre lehetne hozni, hiszen mi, végzősök szinte válogathatunk, hogy ki segítsen megcsinálni a filmjeinket. Meg lehet találni azokat a producereket, akikkel nagyon jól együtt működhetne a főiskola, mert érdeklik őket a fiatalok...

H.J.: Mert érdekük, hogy valami történjen ebben az állóvízben, amiről most nincs módunk beszélni, mert túlmutat a főiskolán. És persze a producereknek is jól felfogott érdekük olyan új embereket találni, akik valami másfélét tudnak csinálni. A borzasztó az, hogy ez formálissá válhat, hisz itt is bekövetkezhet, amit Svédországban kivégző-módszernek neveztem: vesznek néhány fiatalt, azok csinálnak egy-egy jó filmet, aztán talán még egyet, de ha később már nem megy nekik olyan jól, el lehet dobni őket, mert vesznek helyettük újakat. Ezért volna fontos, hogy már a főiskolán kiderüljön: ki miben erős, ki miben gyenge. Így biztosabban pályára lehetne állítani mindenkit.

M.A.: Amikor kimentél Svédországba, mindjárt a főiskolán kezdtél tanítani?

H.J.: Az volt a szerencsém, hogy az ottani főiskola akkor alakult. Nem volt tanár. Valaki beajánlott, és a növendékek nyomására egy év után fölvettek állandóra.

M.A.: Miért szeretnek ennyire a tanítványaid?

H.J.: Egyszerű. Ha nagyképűen akarom magam kifejezni, azt mondom, amit az előbb: én laboratóriumot vezetek. Más szavakkal: mert élvezem, ha kiszedhetem, kierőszakolhatom az emberekből, hogy mit akarnak nekünk mesélni. Ezen kívül bele tudok bújni a tanítványaim bőrébe. Ha hoznak egy érdekes történetet, elmondom, én hogyan csinálnám meg, mert én is megcsinálnám valahogy, de biztos nem úgy, ahogy te vagy X vagy Y. Fél évnyi közös munka során kiderítem, mi a te egyéni látásmódod, és annak szellemében próbálok neked segíteni. A mester-tanítvány viszony azon alapult, hogy mikor a mester festett valamit, a tanítvány belefesthetett. Én pont fordítva dolgozom: én akarok nálatok a tanítvány lenni, csak éppen olyan tanítvány, aki már többet látott, s ezért talán jobban meg tudja ítélni, mi mindent lehet kihozni az ötletedből.

M.A.: Lehetséges, hogy jobban szeretsz tanítani, mint filmet készíteni?

H.J.: Nem. Hisz az éremnek megvan a másik oldala is. Láttad a Szevasz, Verát?

M.A.: Láttam.

H. J.: A Vera egészében vitatható, de van benne negyven perc, a lakodalom kezdetétől a lakodalom végéig, amit senki a magyar filmtörténetben nem csinált még. Én soha az életben nem mertem volna egy valódi lakodalomba beengedni a színészeimet, odaállni öt géppel, majd saját kezűleg leszakítani a ruhát a parasztról, ha a gép elé áll, – mindezt úgy, hogy természetesnek tűnjék – hogyha nem tanultam volna ezt el a növendékeimtől. Például Szomjastól. Ő csinált ilyesmiket akkoriban. Éppen azért vagyok most végzős, mert nem szeretnék lemondani arról az élvezetről, hogy a növendékeimmel együtt dolgozhatom, együtt gondolkodhatom, és nem akarok e helyett bürokratikus, kisstílű, méltatlan vitákat folytatni, pusztán azért, mert sikerült valami pénzt szereznünk a filmjeitekre. És nem akarom, hogy emiatt ne tudjak odafigyelni arra, amit csináltok, arra, ami valóban fontos.

M.A.: Tehát felállsz?

H.J.: Szerződéses óraadó leszek.

M.A.: Mennyi pénz volt a diplomafilmjeinkre?

H.J.: Gazdag Gyulának ’91-ben hat milliót ígértek. Az ma körülbelül 12-13 milliónak felelne meg. Ennyiből már akkor is nehezen lehetett volna elkészíteni a diplomafilmeket. De ez a hat millió sincs meg ebben a pillanatban.

M.A.: Hanem?

H.J.: Ötmilliót talán átutaltak.

M.A.: És hogy lehet öt millióból legyártani hat diplomafilmet?

H.J.: Sehogy. De nem is ennyiből gyártjátok le, hisz a megszerzett pénz ennek több mint ötszöröse.

M.A.: Ezt a főiskola szerezte?

H.J.: Most adtam elő, hogy a pénzt nem a főiskola szerezte, hanem... bocsánat, ez nehéz kérdés. Nem akarok belesétálni hülye szemantikai csapdákba, hiszen én a főiskola alkalmazottja voltam. Mint ahogy többen azok közül is, akik segítettek.

M.A.: Tehát ennek a sok beszédnek annyi az értelme, hogy a főiskolán minden rendben van, hiszen az intézmény végül összeszedte a szükséges pénzt. Igaz?

H.J.: Nem, nem, nem. Pont azért megyek el, mert nem igaz ez a kijelentés. Illetve... hogy is mondjam... nem örül a főiskola, hogy sikerült összeszedni ezt a pénzt. Úgy érzem, nyugodtabb lett volna az életem, ha én is nekiállok panaszkodni, hogy „istenem, ennyi pénzből nem lehet, de majd lesz valahogy”. Mint ahogy ez itt tíz éve megy... Kezdhettem volna ezt a beszélgetést úgy is, hogy évek óta nem volt a főiskolán olyan osztály, amelyik minden évben nyert volna legalább egy díjat valamilyen fesztiválon, itthon vagy külföldön. De nem dicsekedni szeretnék, csupán azt mondom, hogy örülni kéne. Itt viszont az elejétől kezdve minden hibát meg akartak találni a munkánkban. Hiba persze csak abban lehet, ami elkészül... Én azt vártam – Józsefi tévedéssel – hogy ha mindent megteszek azért, hogy a növendékek megcsinálhassák saját felfogásuk szerint a diploma- és a harmadéves vizsgafilmjüket, annak mindenki örülni fog. Tévedtem. Ez az érzelmi háttere annak, hogy végzős vagyok. És te hogy távozol erről a főiskoláról?

M.A.: Sok rossz tapasztalatom volt nekem is, mégis keserűség nélkül megyek el, mert úgy érzem, tudom majd folytatni, amit itt elkezdtünk. Látom azokat a műhelyeket, illetve azokat az embereket, akik érdeklődnek irántunk, akik azt hiszem, számítanak ránk, és akikre mi is számíthatunk.

H.J.: Ezt a lehetőséget ugyanúgy ki kellene használni, mit a hatvanas években. Most is olyan időszakot élünk, amikor mindenki valami újat szeretne. Csak az anyagi feltételek rosszabbak. De a feltételek megteremtődnek, ha be tudjuk bizonyítani, hogy már megint érdekes dolgok készülnek.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 19-21. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=365

Cikk értékelése:

szavazat: 2450 átlag: 5.41