KritikaMementoA saját bőrén érziPápai Zsolt
A tökéletes gyilkosságra senki sem emlékszik.
Christopher Nolan rendező három évvel ezelőtti debütálása újabb bizonyítéka annak a már-már közhelyszámba menő tételnek, miszerint mostanában gyakran húznak el ragyogó fényű üstökösök a brit szigetek filmipara felett: a puritán kivitelezésű, fekete-fehérben forgott, fillérekből összepartizánkodott Követés című neo-noir egy sor díjat zsebelt be rangos fesztiválokon, s direktorát az angol mozi egyik legnagyobb reménységének státuszába emelte. Nolan rászolgált erre, hogy mennyire, azt második munkája, a Követésnél már egy fokkal nagyobb költségvetéssel, de még mindig pimaszul csekély összegből tető alá hozott, alig fél tucatnyi beszélő szereplőt mozgató és eszköztelenségével megejtő újabb kamaradarabja igazolta.
A Memento tartalmi szempontból egyszerre rokona olyan klasszikus krimiknek, mint a George Marshall – Raymond Chandler duó Kék dáliája és Hitchcock Bűvölete, olyan új keletű thrillereknek, mint Wolfgang Petersen Szilánkokja és Scott McGehee Varratja, s – nonlineáris, a végponttól a kezdet felé haladó narrációja okán – olyan, a filmes elbeszélésmód határait kutató daraboknak, mint Jane Campion 2 barátnője vagy Lee Chang-Dong Mentolos cukorkája. A Los Angelesben játszódó modern kori szenvedéstörténet főhőse Leonard Shelby egykori biztosítási nyomozó, aki brutális gyilkosság áldozatául esett felesége megbosszulására teszi fel életét. A merényletnél maga is jelenlévő férfi az átélt sokk (illetve a gyilkos részéről a koponyájára mért ütés) következtében memóriazavarokkal lesz terhelt: a gyilkosság előtti életének momentumaira ugyan képes pontosan visszaemlékezni, az azt követő időszak eseményeire azonban csak rövidtávon. Shelby a saját bőrén tapasztalja meg az ezredvégi konyhafilozofálgatások falvédőbölcsességének igazságát, hisz a „darabjaira hullott világ” avétos metaforája számára nagyon is konkrét valósággá válik. Mivel a születésük után röviddel szertefoszló, még a maguk emlékét is elorzó pillanatok árjában kell navigálnia, a testét használja jegyzetfüzetül nyomozásának eredményeit megőrizendő, s minden fontos – vagy annak vélt – információt a bőrébe tetováltat.
A sztorit pazar elbeszélő technikával írja vászonra a rendező: a főcsapáson színes képekkel dolgozva hátramenetben lépdel – rövid szegmensekben tudósít a mindrégebbi múltban történtekről –, emellett egy másik ösvényen előre haladva fekete-fehérben tudósít egy telefonbeszélgetésről – hogy aztán a mese végén robbanás kíséretében ütköztesse a párhuzamosakat. Ez a rendhagyó narratív technika nem pusztán cifra díszítmény a filmen, Nolan e beszédmóddal egyfelől végig kétségek közt tartja közönségét azt illetően, hogy a bizonytalan eredetű emlékek segítségével konstruált világ megismerhető-e, másfelől eléri, hogy a néző ténylegesen együtt kutakodjon a környezete manipulációjának kitett hőssel, mégpedig olyan – korlátozott – feltételek mellett, melyek a főszereplő számára adottak. A titkok újabb titkokra nyílnak, a narráció módja a nézőt a memóriazavaraival birkózó hős helyzetébe taszajtja: mivel az epizódtöredékek mindössze három-öt percesek, azaz nagyjából olyan terjedelműek, amilyen hosszú időszakra a film hőse még képes visszaemlékezni, a néző, ha akarja, ha nem, azonosulni kénytelen Shelbyvel.
Nem kétséges, hogy ez a történet ebben a megközelítésben kizárólag egy minden ízében kicentizett, virtuóz narratív technika alkalmazásával adaptálható: egy önmagával szemben ekkora elvárásokat támasztó film csak úgy működhet, ha nincsenek a szerkezetén repedések. A direktor nagy érdeme, hogy valóban lenyűgöző konstrukciót épít, melyben szilárdan tartanak az eresztékek, s szinte hiba nélkül illeszkednek egymáshoz a fragmentumok. (De csak szinte. Egy apró csúsztatás – bár ez értelmezés kérdése – akad: ha hősünket csupán önként magára vett stigmái figyelmeztetik a balesete után történtekre, akkor arra sem emlékezhet, hogy nem emlékszik semmire.)
De felesleges kukacoskodni. Hisz, ha Christopher Nolan munkájára „csupán” mint a filmtörténet egyik legsötétebb és legszövevényesebb noirjára emlékezhetnénk, akkor már belül vagyunk. A Memento azonban több ennél. Ritka elegáns stílusbravúr: az opusz párját ritkítja, amennyiben egy feszes műfaji film keretében tesz kísérletet cserepekre szétesett korunk értelmezésére.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1106 átlag: 5.51 |
 |
|
