TelevízóTelevízió a szorongás kora utánA fogyasztók lázadásaGyörgy Péter
A televízió nem pedagógiai eszköz többé. A televízió azoké, akik fogyasztani akarnak: szórakozni, dáridózni, kukkolni, hajszolni az élvezeteket.
A televízió születésének első pillanatától fogva saját erejével küzdött. E technológiai találmány társadalmi valóságként mindig is túl erős volt, túl hatékony, megkerülhetetlen. A televíziózás létrehozóinak első nemzedéke hol rémülten, hol meghökkenve vette észre, hogy mit is jelent az a túlerő, amely a műsorszórásból ered: olyan készülékkel állottak szemben, amelyben ha valamit elsuttogtak, azt milliók üvöltésként hallották. A második világháború utáni évek egyrészt a nácizmus televíziózással kapcsolatos rövid kalandjának elemzésével teltek el, mely azt mutatta, hogy milyen hatékony is ez az eszköz egy tehetséges önkényuralom kezében (azaz a rossz csábítása mily vonzó, ha ilyen koncentrált kommunikációs erőre akad a gonosz); másrészt meg kellett kezdeni azoknak a társadalmi normáknak a kidolgozását, amelyek a televíziót elfogadhatóvá tették a demokratikus berendezkedésű társadalmak számára is. Mindez annyit jelentett, hogy a televíziózást domesztikálni kellett, némileg a rádiózás példájára, ám az eltérő körülményeknek megfelelően más politikai normák szerint. A világháború utáni években az amerikai technológiai fölény következtében a korai televíziózás globális története az Egyesült Államokban kezdődött el, s annak belső erőviszonyai jelentős mértékben determinálták a médium történetét. A vita fő hangsúlyai az első alkotmány-kiegészítés, tehát a korlátozhatatlan szólásszabadság normájának gyakorlati meghaladása, nyílt bevallása, illetve a szólásszabadság korlátozott formában való megőrzése voltak. A mccarthyzmus idején, a hidegháború évei alatt a televízió társadalmi és politikai jelentőségre tett szert: amíg a szabadság képeit sugározta, addig eleget kellett tennie annak a politikai hisztériának, amelynek eredményeként az Egyesült Államok korai ötvenes évekbeli politikai kultúrájában a kicsit rózsaszínt már vörösnek látták. A szabályozás azért tűnt elkerülhetetlennek – szemben az első alkotmány-kiegészítés hagyományával – , mert a televíziózás esetében is fennállott a frekvenciák kiosztására vonatkozó állami feladat, továbbá az új eszköz minden egyes tapasztalata arra mutatott, hogy a politikusok ezúttal az atombombához hasonló csodafegyvert kaptak a kezükbe. S ennek amennyire örültek, olyannyira komolyan is vették. Hamar kiderült, hogy a televíziózás a demokrácia folyamatos működtetésének egyik legfontosabb záloga: nyilvánvalóvá vált, hogy hozzájárulhat a széjjelveréséhez is, ezért aztán a politikai szélsőségeknek ilyen hatásos kommunikációs csatornán semmi keresnivalójuk nincs. Mindez a hatvanas évek Egyesült Államok-béli kulturális térképén nem annyira az azon a tájon nem igazán létező szélsőjobboldal ignorálását jelentette, hanem sokkal inkább a szélsőbaloldal, az alternatív kultúra kiszorítását a médiumból.
Az európai televíziózás története némiképp másként alakult, e tájt ugyanis a hidegháború ugyancsak erős befolyásoló szerepe mellett számolni kellett még egy elvárásrendszerrel, s ez a nemzetállami önreprezentáció volt, amely a magas kultúra televízióba való beillesztését követelte meg. Míg az Egyesült Államokban a magas kultúra soha nem játszott az európai társadalomfejlődésben ismeretes politikai szerepet, addig az öreg kontinensen pusztán politikai okoknál fogva is tekintettel kellett lenni a XIX. századi kulturális kánon megjelenésére a televízió tükrében; látni kellett, miként mutat a régi világ az új világ visszfényei felől szemlélve.
Ezt a keretet örökölte meg valamennyire a közép-európai, 1957-58-ban elkezdődött televíziózás is, amelynek megtervezőit nyilván nem hagyhatta hidegen az az összefüggésrendszer, amelyben ezzel a technológiai médiummal a kortárs nyugati kultúrákban bántak. Ami azt illeti, a magas kultúra prioritásának erőteljes képviselete a szocialista országok televízióiban nem ment nehezen, hiszen ezek az országok ha valamitől, hát a populáris kultúrától féltek; attól a kozmopolita normarendszertől, amely a fogyasztás szép új világát hirdette, s amely jelentős mértékben zavart okozott a szocialista megváltástudat ideológiai gépezetében. Így aztán, ha részben más-más megfontolásoknál fogva is, de a hatvanas-hetvenes években az európai televíziózás különös kompromisszumot mutatott a XIX. századi kulturális örökség újrateremtése, képviselete, illetve a nagyobb nézettségi indexekkel kecsegtető populáris műfajok bevezetése között. Ezek voltak azok az évtizedek, amikor a televíziózást nem marketing szakemberek, hanem politikai tisztek és nagyszerű intellektuelek irányították mind Nyugaton, mind Keleten, s így adandó alkalommal hazánkban is.
Rossz közérzet a televíziózásban
Ebbe a történetbe illeszkedett bele a Magyar Televízió története is, amelynek alapító atyái között éppúgy megtalálunk az Államvédelmi Hatóságtól átigazolt politikai tiszteket, mint olyan értelmiségieket, akik boldogan vetették rá magukat arra a médiumra, amelynek szörnyű erejét nagyszerű eszköznek látták arra, hogy az általuk mélységesen vallott kulturális kánont újjáteremtsék. Igazi felvilágosító jellegű televízió volt ez. Az MSZMP központi bizottsága, illetve a különféle politikai „hisztérikusok” pont úgy megkapták azt, ami szerintük nekik járt, mint a konszolidációban egyre otthonosabban magára találó magyar értelmiség.
A kompromisszumnak megfelelően alakultak a televízió nagy műfajai is: a múlt századi kánon szellemében éles határ húzódott a dokumentumok és a fikciós alkotások között. Senki nem keverte össze a hírek világát a tévéjátékok, különféle sorozatok műfajelméleti normáival. Míg az egyiket a hatástól való páni félelem igazgatta, addig a másikat a hatásért való intenzív küzdelem. A szocializmus híradóit éppenséggel nem a nézettségi indexért való élénk harc jellemezte, hanem azon kompromisszumok fellelése, melyet a pártbizottságnak való megfelelés és valamelyes kulturális önazonosság megőrzése közötti egyensúly kényszere váltott ki. Ebben a kánonban – ahogyan múltak az évtizedek – egyre különösebb szerep jutott a fogyasztással kapcsolatos paranoiának. Az „áru-e a kultúra?” vita, amely a későszocializmus egyik máig elemzésre váró, meghökkentően éles érvek sorozatát tartalmazó nyilvános értelmiségi diskurzusa volt, szó szerint megfelelt a televíziózás önidentitásával kapcsolatos vitáknak is. Az értelmiségi hagyomány épp azt követelte a televíziótól, amit a politikai diktatúra. Nevezetesen, a televíziózásnak semmi köze nem lehetett a szabad piaci normákhoz – hol azért, mert a vélemények szabadságától rettegtek az MSZMP ideológiai munkatársai, hol azért, mert az értelmiségiek undorodtak az „engedményektől”, amelyeket a rossz ízlés oltárán tettek, ha mégiscsak azt akarták, hogy a televízió népszerűsége tényleg sodró erejű legyen.
Mindenesetre, ha majd a jövő kultúrtörténészei egyszer megírják a szocialista Magyarország televíziójának történetét, akkor azt vélhetően inkább a szó, mint a kép televíziójaként írhatják le. A hatásosságtól való rettegés ugyanis egyet jelentett a képek korlátozásával, s míg a cenzúra fogalma és esztétikai normái értelmesen artikulálhatóak voltak egy-egy mondat esetében, addig bizony csak nehezen lehetett belátni, hogy egy-egy kép pártszerű, vagy épp ellenzéki álláspontot képvisel-e. Mára mindez természetesen más fénytörésben tűnik elénk, és a képek és csatornák özönében ezt az érvelő, a globális tömegkultúrától nagy távolságot tartó televíziózást nem egy szempontból még a kompromisszumok ellenére is aranykorként idézi vissza, aki egykor átélte.
A Kádár-korszakbeli televíziózás esztétikai normái nem pusztán a politikai rendszerváltozás miatt lettek tarthatatlanok. A demokratikus Magyarország megteremtése mellett ugyancsak fontos a technológiai változások sorozata. A televíziózás mára globális értelemben kérlelhetetlenül üzleti vállalkozás lett: a politikai keret, amelyben mind Keleten, mind Nyugaton a magas kulturális normák fenntartásának bármi jelentősége volt, megszűnt; mindössze a politikai extrémitásokat kell többé-kevésbé távol tartani a nagy fogyasztási gépezettől, amellyé a médium mára alakult. A földi műsorszórás mellett megjelent a kábel-, illetve a műholdas televíziózás, többé nem három-négy-öt csatornáról, hanem adandó alkalommal 3-400-ról beszélhetünk, azaz nincs érelme fenntartanunk azt a fikciót, hogy a média a hatvanas-hetvenes években bevált eszközökkel féken tartható vagy kontrollálható. A csatornaszám bővülése, a kínálat drámai növekedése egyébként különös módon visszavett a politikai hatékonyság brutalitásából. Mind Keleten, mind Nyugaton elmúltak azok az idők, amikor egy-egy kupadöntő televíziós közvetítése alatt kiürültek az utcák, okot adván különféle nagyszerűen kitervelt bankrablásokra vagy államszocialista emlékművek megrongálására. A televíziózás a globális fogyasztási masinéria egyik láncszeme lett, egyetlen elem csupán egy végtelenül bonyolult, megannyi közgazdasági mozzanatot újraértelmező hatalmas játékban, amelyben a tömegkultúrával kapcsolatos értelmiségi félelmekből fakadó aggodalmakat egészen egyszerűen egyik napról a másikra lesöpörte a pénz iránti lelkesedés.
1989 nemcsak a szabad televíziózás hajnalát, hanem az értelmiségi szerepvállalás alkonyát is jelentette. Senkit nem érdekelnek többé a jó vagy rossz ízlés elvont kérdései, csupán a televízió-kritikusok egyre szűkebb csapata kéri ki újra és újra magának az általuk süllyedésnek tekintett folyamatot, amelyben bizony az értelmiségi kánon többé nem érvényes. S itt érkezünk el e tanulmány tulajdonképpeni kérdéséhez, nevezetesen ahhoz, hogy miként is kell értelmeznünk ezt az ironikusan tekintve „kopernikuszi fordulatot”, amely nem más, mint a televízió megszabadulása a rossz közérzettől, globális önfelszabadítása az értelmiségi normarendszer alól. Igazi szaturnáliának vagyunk a tanúi, Rabelais tollára illő karneválnak, amelyben épp azt tapasztalhatjuk, amit az antikvitástól napjainkig oly sokszor: a test és az élvezet győzelmét a sápadt morális megfontolások fölött. Tulajdonképpen a viktoriánus értelem vált mára tarthatatlanná a televíziózásban. Az a normarendszer, amelyben semmi más nem történt, mint hogy az értelmiség segítségével a polgárság, a középosztály rákényszerítette ízlésdiktatúráját az elnyomott rétegekre, elsősorban a munkásosztályra. A nagy félelem, amelynek a XIX. század a tanúja volt – a szegények kultúrájától való nagy félelem –, szülte meg a viktoriánus normarendszert, melyet egyébként megfelelő átszabások és átalakítások után jelentős mértékben a kritikai értelmiség is felhasznált, segítségül hívott. Mindez annyit jelentett, hogy az elfojtás kultúrája kötelező társadalmi norma lett. A test volt a bűnök forrása, a magára maradt, sóvár kukkolással figyelt test, a szexualitás, a szadizmus, az erőszak, megannyi buja és korlátozhatatlan „rémség”, mindaz, amit odáig betiltottak, s amely most, az elmúlt mintegy tíz évben nem csak elöntötte a televíziózás mindennapjait, hanem meghatározó erővé is vált. Szó sincs többé rossz közérzetről a kultúrában, szó sincs értelmiségi kontrollról az „elnyomottak” fölött. Aminek tanúi vagyunk, az nem más, mint a rossz ízlés rehabilitációja; annak a tudatnak a kihunyása, amely a műalkotások nemességét összekötötte az emberi jellem fejlődésével. A televízió nem pedagógiai eszköz többé az emberi nem megjobbításán fáradozó politikusok és értelmiségiek kezében; a televízió a tömegkultúra nagy eszköze: azoké, akik fogyasztani kívánnak, szórakozni, mulatni, dáridózni, kukkolni, hajszolni az élvezeteket – mindezt biztonságos körülmények között, az otthonuk védettségében.
Az esztétikai kultúra vége
Van, aki ezt válságnak látja, van, aki nem. E tekintetben tagadhatatlanul úgy érzem magam, mint gyermekkorom trafikjaiban a pszeudo perpetuum mobile-ként bólogató kacsa. Hiszen kit ne nyomasztana, ha azt látja, hogy kulturális normái egész egyszerűen érvénytelenek. Az a szokásrend és az az antropológia, amelyben felnevelték, és amelyet ő maga is vall, egyik napról a másikra eloszlik a légben. Ez az antropológia arra a feltevésre épül, hogy az esztétikai kultúrának pozitív küldetése van. Arra a feltételezésre épül, hogy van lélek, amelyet ápolni érdemes, s amelyért tennünk a művészetek ápolásával adatott. Schiller esztétikai levelei bevallatlanul is kötelező olvasmányként hevertek ott a filmgyárak és televíziók íróasztalfiókjaiban, s ha mást nem, legalább annyit tudtak, hogy már nem követik a kánont, hogy már rossz úton járnak. Aminek vége semmi egyéb, mint a rossz közérzet. Azok az új műfajok, az a forradalom, aminek ma tanúi vagyunk, azt mutatják, hogy a televíziózás új tudatmérnökei a rájuk bízott eszközt csak marketingstratégiának tekintik a fogyasztás értékláncolatában, semmi egyébnek, s nem is igazán értik, miért kellene bármi hagyomány adekvát vagy inadekvát képviseletére szót vesztegetni. Ám roppant könnyű lenne azt mondanunk, hogy a nagy, globális kukkolás, a testi erőszak szórakoztatássá változtatása, illetve a szexualitás eddig e médiumban nem ismert módon való reprezentációja nem más, mint a cinikus profithajsza eszköze. Mert lehet, hogy ez igaz, ám ha elkötelezzük magunkat emellett a modell mellett, akkor nem teszünk mást, mint a fogyasztók tömegei iránti mélységes megvetésünknek adunk hangot, mely megvetés egyébként nem idegen sem a viktoriánus értelemtől, sem – a felvilágosodás katasztrófája ellenére – az amellett elkötelezett kritikai észtől sem. Mert ha igaz is, hogy az új televíziózás a fogyasztás öngerjesztő folyamatainak egyik állomása csupán, attól még az is igaz, hogy mindazok a milliók, akik gerjednek, nem nevezhetőek sem barbárnak, sem antropológiailag elhibázottnak. A rossz ízlés emancipációja, ez az esztétikai katasztrófa nem a rossz antropológiai győzelmét jelenti. A szaturnália, az erőszak képeinek szemlélete, a testiséggel való eddig nem ismert mediális együttlét nem azt jelenti, hogy valójában felbomlott a társadalom, nem azt jelenti, hogy a gonosz győzedelmeskedett a jóra törő akarat felett.
Valójában mindazok az emberek, akik szerte a világon örömmel szemlélik a Dáridóhoz hasonló műsorokat, lelkesen belevetik magukat a docu-soap újabb fejezeteibe, látni kívánják, hogy miként képzelik a Golan testvérek az emberi test szétszerelhetőségének vizuális lenyomatait, nos mindezek az emberek semmi egyebet nem tettek, mint felszabadultak. Felszabadultak az értelmiségi kontroll alól, hogy aztán beleessenek a fogyasztás designereinek csapdájába. Nem kell többé számolniuk a nagy hagyomány történeti tudatával, ott száguldozhatnak a fogyasztás új országútjain. Nem áldozatok, ám azt azért mégsem gondolhatnám, hogy azon szükségletük, mely most kielégítést nyer, „természetes” szükséglet. S épp ez az ambivalencia az én bizonytalanságomnak is az oka. Nem szeretném elkötelezni magam amellett az antropológia mellett, amely a szórakoztatás vallásának hódoló milliókat valamely alacsonyabb rendű tevékenységet űző törzsek látványaként írja le. Mélységesen igazságtalannak érzem azt az értelmiségi kritikát, amely a középosztálytól eltérő normák megjelenése láttán azonnal romlást kiált és gondolatrendőrért üvölt. Ám nem hiszem el, hogy ez a felszabadulás egyben a pozitív üdvtörténet egy újabb állomása lenne, nevezetesen az emberi nem önmagára találásának egyik epizódja. A fogyasztás kultúrája épp azt eredményezte, hogy a mondatok, amiket írok, ez a fajta retorika teljesen marginalizálódik. Az olyan mondatok, mint „az emberi nem története”, gyakorlatilag mondhatatlanok és értelmetlenek azzal a látvánnyal szemben, amelynek tanúi vagyunk.
Szabadság, egyenlőség, televízió
A materiális kultúra szép új világában vagyunk. Az anyagi javak birtoklása, a fogyasztás nem egy a kulturális identitás konstrukcióihoz szükséges eszközök közül, hanem a Nyugat mára szinte kizárólagos elképzelése az Én megteremtésének lehetséges útjairól. A globális televíziózás semmi egyéb, mint a materiális kultúrában élő Nyugat folyamatos hirdetési kampánya. Mindez tökéletesen megfelel azoknak, akik a részesedés révén valamiként megváltották a jegyüket erre az utazásra, s abban a helyzetben vannak, hogy az illékony kulturális identitások próteuszi változékonyságú halmazából nekik tetsző ritmussal válasszák ki a számukra egy-egy pillanatra kedves szokást. A fogyasztás kultúrája azonban, miközben globális kultúra lett, nem univerzális. Globális abban az értelemben, hogy mára szinte semmilyen, a nyugatitól eltérő társadalom nincs abban a helyzetben, hogy a médiatérben reprezentálhassa önnön értékkészletét. Ugyanakkor ez az értékvilág messze túlnyúlik a Nyugat által egyébként közgazdaságilag teljes mélységig áthatott területeken is. A globális kultúra, a materiális szaturnália folyamatos örömünnepe nem pusztán Nyugaton szokás, hanem a világnak azon tájain is, ahol egyébként a szimbólumok fogyasztásán kívül nincs mit fogyasztani.
És épp ez a globalizáció és az univerzalizmus ismert nagy csapdája. A globalizáció ellenfelei ezt kérhetik számon újra és újra, s tegyük hozzá, teljes joggal. Miféle világ az, amely a konkvisztádorokat meghazudtoló agresszióval terjeszti tanait az élet egyedül érvényes leélésének útjáról, miközben jelentős része azoknak a társadalmaknak, melyek ezen üdvtant megismerték, a szegénységnek a Nyugat számára ismeretlen mélységeiben élnek. A kultúrkritika megannyiszor kiváló példákat hozott fel erre a kínos önellentmondásra, a szerb és horvát Rambo-hősöktől kezdve a haldokló ugandai gyerekek Coca Cola dobozáig bezárólag. Ez tehát a mérleg egyik oldala, e feloldhatatlan önellentmondás, amelyre válaszként az elmúlt hónapokban ott láthattuk a kritikai értelmiség csődjét bevalló kritikai avantgárdot Seattle-ben, majd Prágában is. Ám az igazi probléma mégsem ez. A kérdés ugyanis az, hogy a globalizáció nagy kulturális normarendszere, a fogyasztás révén való önfelszabadítás ígéretes kalandja mögött nem húzódik-e meg egy régebbi kudarc, nevezetesen az univerzalizmus kudarca, s nem mondhatjuk-e azt, hogy amit látunk, az nem más, mint e nemes eszmerendszer legújabb multimediális változata. Az univerzalizmus ugyanis nem ígért mást, mint ember és ember egyenlőségét e bolygón, függetlenül attól, hogy ki hova tartozik, milyen a bőrszíne és milyen az osztályhelyzete. Az univerzalizmus nem volt más, mint a történelem történeteinek kiterjesztése öt kontinensre. A hegeli világtörténelem eszméje nem csupán a szellemtől áthatott régiók kivételezettjeire érvényes, hanem a szó szoros értelmében az egész világra. A goethe-i világirodalom annyit jelentett, hogy az univerzális értelem képes lesz áthatni és meggyőző erővel befolyásolni azokat is, akik a nyugati világot még nem ismerték, s értékeit a gyarmatosítás nagy és tragikus kommunikációjában sajátították el. A probléma az, hogy éppen az univerzalizmus mondott csődöt. Ez a baloldal nagy veresége, a kritikai ész csődje. Kiderült, hogy a tétel, miszerint minden ember egyenlőnek és szabadnak született, kétségbevonhatatlan, csak épp nincs mögötte társadalmi realitás. Az az egalitáriánus normarendszer, amelyet a második világháború utáni Európa evidenciaként kezelt, mára etikai norma és nem társadalmi valóság. Sierra Leone valóban a Föld legrosszabb helye, s a gonosz, amely egykor Auschwitzban győzedelmeskedett, s mely győzelem a világbotrány volt maga, nos a gonosz ma a közönség figyelmétől már nem kísérten azt tesz az Európán kívüli világban, amit akar. Ezt a csődöt természetesen nem varrhatjuk a televíziózás nyakába, hiszen az nem tesz mást, mint közvetít. Ezt a csődöt nem varrhatjuk a globalizáció nyakába sem, hiszen a fogyasztás kultúrájának képviselete nem minősíthető etikailag. S ha odanézünk arra a képre, amely Seattle-ből, Prágából a televíziók csatornáin keresztül felénk árad, akkor bizony senkinek sincsen oka a jókedvre. A világot uraló nagy intézményekkel, a kritikai érveléssel szemben csak az érvek hiányát elleplezni született képek állanak. A Seattle-i, illetve a prágai utcai harcosok nem tesznek mást, mint ugyanazt a globális médiát használják politikai céljaikra, amely egyébként megfelel az ő legfőbb ellenségeik, a Világbank és hasonló intézmények kiszolgálóinak. Ezek a fiatalemberek épp azért mennek Seattle-be és Prágába, hogy a média tükrében találkozzanak a globalizáció fő gonoszaival. Magyarán, a rossz közérzeten kívül nemigen van más érvük, mint bekerülni a hírekbe, kétségbeesetten beverni néhány McDonalds'-t, lelkesebben bepofozni egynémely ismeretlenebb áruház kirakatát. Álarcot venni, s éppúgy kinézni, mint ama bizonyos '68-as lázadók. Csakhogy a különbség óriási. 1968 párizsi és prágai harcosai valami olyat tettek, ami elégségesnek bizonyult a média figyelmének kiváltására. Ők harcolni mentek az utcára, szétverni a kapitalizmust, illetve fenntartani a humanizmus szavát Brezsnyev tankjaival szemben, s a televíziók igyekeztek oda, ahol ők voltak. Ma a forradalmárok sietnek a televíziók felé. S ez ugyan csak formai különbség, de valójában igencsak esszenciális. Szomorúnak és leverőnek tartom annak a felismerését, hogy ezek a fiatalemberek semmi mást nem tesznek, mint egy globális docu-soap-ban szerepelnek, éppúgy, mint a Big Brother ártatlan és civil szereplői. Úgy tűnik, a csapda reteszre zár: ami a globális médiumok arany háromszögében nem lesz látható, arról soha nem is fogunk tudni. S ez, különös módon, épp azok tetteire érvényes, akik nem csináltak mást, mint fölemelték szavukat ezen uralmi rend ellen.
Amikor esténként megannyi európai ország állampolgárai nézik egy-egy polgártársukat, miszerint lesz-e az is milliomos, akkor a nagy babilóniai sorsjáték elektronikus metaforáját szemlélhetik. A párkák immáron a televízió stúdióban szövik fonalukat. Az a tény, hogy e műsor reklámfüzeteiben újra és újra a „sorsközelben” kifejezést használják némely pénzösszegek elnyerésére, pontosan megmutatja, mit is jelent a materiális kultúra győzelme. A nyelvet itt szaván lehet fogni, ez nem puszta elvétés, ez már szükségszerűség. Egy olyan világban élünk, amely ha valamit gondol magáról, akkor azt a pénzen keresztül gondolja el. S én ugyan ezt személyesen elkedvetlenítőnek, illetve idegennek látom, de azt nem lehet nem tudomásul venni, hogy az a nagy médium, amely megszabja életünket, mindezzel nincsen így. A televízió nem pusztán annak a tudomásulvételére épül, miszerint a pénz a sors legaktívabb formálója, hanem ezen nemtelen vagy nemes eszme intenzív terjesztésére. Karl Marxnak sok mindenben nem volt igaza; vélhetően az a társadalom, amit ő emberinek képzelt el, javarészt működésképtelennek bizonyult. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a Gazdasági-filozófiai kéziratok Marxát ne lenne érdemes újraolvasni… Be kell vallanom, máig sem tudok jobb esztétikai kulcsot a kortárs televíziózás rémtetteinek és dicsőséges szagáinak interpretálásához, mint ezen korai Marx-művet.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 971 átlag: 5.47 |
 |
|
