KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Eltékozolt fiúk Szemle előtt
• Pataki Éva: Magyarok Kirgíziában Beszélgetés Mészáros Mártával
• Bori Erzsébet: Szegény ember nem hazudik Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Székely Gabriella: Kocsmai menedékhely Beszélgetés Lukáts Andorral
• Muhi Klára: Pénzforgatás Beszélgetés a filmszakmáról

• Trosin Alekszandr: Vodkapitalizmus Filmlevél Moszkvából
• Bori Erzsébet: Emberszám Európa Filmhét
• Tatár György: Az allegória vége Misztikus horrorfilmek
• Beregi Tamás: Passio diabolica A filmvászon ördöge
• N. N.: Diabolus Digitalis
• Bikácsy Gergely: Róma, sirályok, Pasolini A láthatatlan város
DVD
• Herpai Gergely: Mozi és interakció Beszélgetés a DVD lehetőségeiről
• Lobenwein Dávid: Digitális forradalom
• Pápai Zsolt: Digitális forradalom
• N. N.: A DVD-filmek magyarországi sikerlistája

• Vasák Benedek Balázs: Fekete, fehér, igen, nem Moholy-Nagy László utópiája
• Sándor Tibor: A lázadó masamód Gaál Franciska
KRITIKA
• Báron György: Valahol Kelet-Európában Egy tél az Isten háta mögött
• Karátson Gábor: Ha volnának is hadimasinériák A császár és a gyilkos
• Nádori Péter: Egy nagyon szép Torschluss-pánik Amerikai szépség
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Az Északi-sarkkör szerelmesei
• Bíró László: Szeress, ha tudsz!
• Mátyás Péter: Sivatagi cápák
• Köves Gábor: Hilary és Jackie
• Korcsog Balázs: Anna és a király
• Somogyi Marcell: Árvák hercege
• Elek Kálmán: Zuhanás
• Tamás Amaryllis: Lautrec
• Pápai Zsolt: A Winslow-fiú
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Guvatok, kutyák, pilóták

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Mészáros Mártával

Magyarok Kirgíziában

Pataki Éva

A Kisvilma időrendben a legelső történet a Napló-tetralógiából, a kirgíziai gyermekévek krónikája.

 

1999 nyarán Kirgíziában forgatta legújabb filmjét, a Kisvilmát Mészáros Márta. A kirgiz, orosz és lengyel munkatársakkal kiegészült magyar stáb hat hétig dolgozott Ázsiában, különlegesen szép helyszíneken, ám meglehetősen nehéz körülmények között. Az alábbi beszélgetés a legutolsó forgatási nap végén készült.

– Mikor gondolt arra, hogy elkészíti a Napló-trilógia negyedik részét, amely voltaképpen a nulladik Napló, hiszen a trilógia előzményeit, a gyerekkorát, az édesanyja történetét meséli el?

Mészáros Márta: Mindig úgy gondoltam, hogy az első Napló bármennyire is jó volt – úgy hiszem, jól sikerült –, a Szlovákiában forgatott flash-backekkel csak érintette a múltat, a szüleim tragédiáját. Egyre biztosabban éreztem, hogy filmre kell vinnem anyám történetét; elmondani, mi történt itt velünk a harmincas években, annál is inkább, mert ez nem csak a mi történetünk. Ezrek érkeztek ide Európából, lengyelek, csehek, németek, és szinte senki nem került vissza a hazájába, eltűntek a lágerekben, a gyerekeknek nyomuk veszett az átnevelő táborokban. Az is világos volt, hogy ezt a filmet nem lehet Szlovákiában vagy máshol Európában leforgatni, csak itt, Ázsiában, az eredeti helyszínen. Csingiz Ajtmatov tanácsát kértem: leforgatható-e ez a történet az akkor még létező Szovjetunióban? Neki sok rossz tapasztalata volt, cenzúrázták az írásait. Úgy gondolta, a terv illúzió. Az ő apja is a sztálini represszió áldozata lett, de erről sokáig nem írhatott. Az oroszok nem szerették, ha idegen nyúl a témához, mert úgy érezték, az ő történelmük, hány embert és hogyan öltek meg. Ugyanezért titokban tartották az információkat is. Én például csak tavaly kaptam meg az eredeti dokumentumokat apám haláláról. Pedig minden megvolt az archívumokban: a jegyzőkönyv a letartóztatásról, az ítéletről, még anyám levelei is ott voltak, de csak tavaly adták ide. Ez a motívum lett a film kerete: Monori Lili, aki az öreg Vilmát – vagyis engem – alakítja, visszatér Kirgíziába az eredeti papírokért.

– Ez azt jelenti, hogy mostanáig nem tudta, mi történt az apjával?

– Nem, mert ködösítettek: „apám ’41-ben halt meg vagy ’44-ben vagy ’45-ben, ismeretlen helyen”. Most a papírokból kiderült, hogy a letartóztatása után fél évvel, tehát már 1939-ben főbe lőtték Frunzéban. Régóta elhatároztam, hogy amíg nem lehet kimondani, mi történt velük itt, Kirgíziában, addig nem térek vissza. Először, félig-meddig nyíltan, 1989-ben lehetett róluk és a harmincas évekről beszélni, a Gorbacsov-érában. Amikor meghívták a Naplót egy vetítésre Frunzéba, akkor jöttem először vissza. A film tehát éppen tíz éve kezdődött el bennem. Akkor láttam viszont a várost, a házunkat, a hegyeket. Évek múlva megtörtént az, amire senki nem számított: szétesett a Szovjetunió, Kirgízia függetlenné vált. Ezután újra és újra eljöttem, Csingiz Ajtmatov és rendező barátom, Bolot Samsijev biztattak: a filmet most már meg lehet valósítani. Körülbelül négy éve kezdtük el írni a forgatókönyvet, aminek aztán számtalan változata született. Először abból indultunk ki, hogy volt itt egy tragikus sorsú csoport, a harmincas évek baloldali értelmiségének az a része, amelyik elment a Szovjetunióba, mert látni akarta, mi történik ott. Sokat gondolkodtunk azon, miért mentek oda? Biztos volt bennük naivitás, tiltakozás a fasizmussal szemben és jókora kalandvágy, de az is biztos, hogy jó szándékkal mentek, segíteni akartak – és a java részük elpusztult. Ezeket az embereket elfelejtették, elfelejtette őket a történelem, a baloldal, nem beszélnek róluk. A magyar baloldal is agyonhallgatta ezeket a sorsokat, Lukács György meg a többiek mindent megtettek azért, hogy síri csend övezze azokat, akik kimentek a harmincas években, és soha többé nem jöttek vissza. Pedig a magyar emigráció nagy volt, különböző emberek különböző időben jöttek, de mindenki hallgatott arról, ki hol, mikor pusztult el, ki kit jelentett fel, ki hogyan maradt életben.

Később aztán a forgatókönyvben megváltozott a konstrukció. Arra jutottam, hogy a film tulajdonképpen az öreg Vilma, vagyis az én mai szemszögemből, tehát egy személyes aspektusból ábrázolja az eseményeket. Így a politika felől eltolódott a film az érzelmek, az emlékek, az anyám felé, ahogy gyerekként viszonyultam hozzá, és ahogy ma látom őt és a többieket. Ez a szereplő néha belép a cselekménybe, és ettől azt hiszem, a film érdekesebb, szenvedélyesebb lesz. Miközben írtuk a forgatókönyvet, zajlott a harc a pénzért, a koprodukció összehozásáért. Kacskaringós, hosszú, kínos és sokszor teljesen reménytelen küzdelemnek tűnt. Egyre jobban nőtt bennem a düh: ezt a filmet csak azért is megcsinálom. Úgy éreztem, kötelességem azokkal az emberekkel szemben, akik itt pusztultak el. Közben a kirgíziai helyszínkeresésen egyre több emlék merült fel bennem az iskoláról, a házunkról, a szüleimről, szagok, képek, mozdulatok. Egyre biztosabb voltam abban, hogy a filmet igenis itt, ebben a tájban, ezek között az emberek között kell leforgatni. Tíz éves történet ér most véget azzal, hogy befejezzük a filmet.

– Térjünk visszatérve a ’89-es kirgíziai útra! Készült akkor egy dokumentumfilm is, amihez sokat forgatott az apja házában, ami akkor Csujkov-ház volt, a Frunzéban alkotó festő múzeuma. A film egyik fő helyszíne ez a ház, a Vilma-ház, ahol a kislány, vagyis Kisvilma él a szüleivel. Tíz éve járt először a házban, ennyi időnek kellett eltelnie, hogy a kirgiz kormány egy márványtáblát helyezzen el apja emlékére, és ezzel Mészáros László rehabilitációja is lezárult. Az avatáson elsírta magát, pedig ez Önre igazán nem jellemző...

– Végül is nem sírtam, elnyomtam magamban. De ez az egész történet a házzal olyan mélyen igazságtalannak tűnt. A kirgizek ugyan messze a házunktól elneveztek egy utcát Mészáros Lászlóról, de az egyszerű emberek tudatában ez a ház a Csujkov-ház mind a mai napig. Ő volt a nagy szocreál festő – nem volt egyébként rossz művész –, de a házat apám találta ki, ő építette föl a szobrásznövendékeivel. Amikor letartóztatták, elvették tőlünk, és betelepítették a Csujkov-családot – így lett belőle Csujkov-ház. Azért harcoltam, hogy erre a házra kerüljön az apám neve, az egyik szobában láthatóak legyenek az ő szobrai is, ne csak Csujkov képei. Most ha egy kirgiz arra sétál, észre fogja venni a márványtáblát a falon apám portréjával, és így szerintem erkölcsileg helyreállt valami.

– A forgatás alatt történt Önnel egy furcsa dolog, ami nagyon kevés embernek adatik meg. Újra bejárhatta gyerekkora helyszíneit, beléphetett a korabeli berendezésű házába, iskolájába, megidézhette a szüleit. Milyen érzés volt?

– Nem vagyok érzelmes; forgatás közben csak a munkára figyelek. A film természetesen erősen hat rám érzelmileg, de nem a forgatáson. Amikor terepszemlén jártunk, kerestük a helyszíneket, azt fedeztem fel magamban, hogy nem a gyerekkoromhoz vonzódom, hanem ehhez az országhoz. Szeretem ezt az országot mint tájat, mint létet, vonzanak a hegyek, ez az egész furcsa, szélsőséges környezet. A forgatáson azért néha meghatott egy-egy pillanat, amikor nagyon tetszett valami. Például ahogy Monori Lili belépett a házba, ahogy nézett. A tekintete. Ebben az arcban megláttam a drámát, és az szíven ütött. Vagy az a jelenet, amikor a letartóztatáskor szétverik apám fejszobrát, vagyis önarcképét. Amikor ezt felvettük, furcsán éreztem magam. És néha meghatódtam Cleótól, az unokámtól, aki engem játszik, vagyis a Kisvilmát. Amikor láttam, hogy érzi a jelenetet, hogy jól csinálja. Cleó természetes módon létezett kamera előtt, de igazán akkor játszott jól, amikor erős érzelem és indulat volt a jelenetben. Egyébként sokan megkérdezik, milyen érzés, hogy az unokám játszik engem. Nem tudok válaszolni; csak az érdekel, hogy az alakítása, a jelenléte jó legyen.

– Feltűnt, hogy nem rendezi, nem instruálja Cleót, hanem rengeteget beszélget vele, szinte ráveszi, hogy éljen át mindent, élje újra az Ön élményeit, tapasztalatait.

– Ez így is történt. Cleót minden érdekelte, mindenre kíváncsi volt, és pontosan megértette a kort, a hangulatokat, a viszonyokat. Nem vagyok az a rendező, aki elmélyülten vagy hisztérikusan instruál, szuggerálja a színészeit. Talán úgy tűnik, mintha nem figyelnék oda egy csomó dologra, noha mindenre figyelek, pontosan tudom, mi jó, mi rossz, mit kell erősíteni, ki játszik jól. Bízom a színészeimben, hogy megérzik a világomat, és tudnak benne működni.

– A forgatókönyv alapján azt gondoltam, naturalistább, realistább lesz a film. Úgy érzem, kissé a mese felé mozdult el, talán a csodálatos tájtól, vagy attól, hogy noha a történet több évet ölel fel, a gyerekek nem változnak, nem nőnek, ugyanabban a ruhában járnak. Ilyennek képzelte mindezt?

– Igen, tudtam, hogy ez a táj ilyen. Most beszélhetnénk az anyagiakról, hogy ha lett volna lehetőségünk őszt és telet is forgatni, ködöt, jeget, havat, más lett volna. De ma a magyar filmgyártás nem arról szól, hogy lehetőséggel, pénzzel támogassa a rendező fantáziáját, hogy az száguldhasson, hanem éppen fordítva van: minél kevésbé ereszthesd el a fantáziádat. Tarkovszkij az Andrej Rubljovot két évig forgatta; épp most mesélték, hogy néha napokig, sőt, hetekig várt a stáb egy fényre, egy árnyékra. Sajnos ez a fajta filmgyártás valószínűleg örökre elmúlt. Amikor kiderült, hogy harminckét nap alatt kell leforgatnom a filmet, végig nyárban, akkor úgy döntöttem, azt kell kihasználni, ami van. Tehát ebben az idilli tájban, ahol az emberek is szépek, legyen minden második jelenet nagyon durva és kegyetlen, s ebből az ellentmondásból majd valami furcsa feszültség fakad. Letartóztatás, betegség, halál, árvaság, kegyetlenség, árulás, félelem – mindezt szép nők és gyerekek élik át, gyönyörű tájban. Ezt a kettősséget kellett valahogy egyensúlyban tartanom. Egyébként úgy gondolom, a filmjeim nem igazán realisták. Nálam mindig megterítenek, de az ételt senki nem eszi meg. Az már nem érdekel, ahogy rágják a húst. Ilyen értelemben nem vagyok igazán realista vagy naturalista. Az én világom: egy kis mese, egy kis hazugság. Hozzám az Amarcord áll közel vagy Bergman, aki furcsa, kegyetlen világba emeli hőseit. Nem szeretem azt a fajta naturalizmust, amikor órákon keresztül esik az eső, mindenki fetreng a sárban. Persze, ilyent is kell csinálni, de úgy látom, az utóbbi években az a nagyon kevés magyar film, ami készül, szinte lubickol ebben a lepusztult világban. Vannak persze kivételek, de általában nincs egy szép női arc, egy szerethető figura, mindenki mocskos, lucskos, gyilkos, alkoholista, reménytelen. Ez így egyszerűen nem igaz. A magyar filmgyártás nem szereti a pszichológiát, nem érdekli az emberi viszonyok ábrázolása. Szereti a szimbólumokat, az absztrakciót, az elvontságot, az összegzést, ami nagy tehetségek esetén – mint például Jancsónál – összejöhet. De azóta is ez a fő irány: a szimbolizálás, az általánosítás; az egyedi emberi jellemek, kapcsolatok elsorvadnak, szinte nem is léteznek. Lengyelországban például nem ez a helyzet, ott emberközelibbek a történetek.

– Ki a film főszereplője?

– Majd kiderül. Kíváncsi vagyok, a vágásnál hogyan alakul az egésznek a struktúrája, ugyanis a történetben található néhány csavar. Egyrészt ott az öreg Vilma, aki visszaemlékszik, azután a középpontban Vilma, a mama figurája és Kisvilma, a viszonyuk egymáshoz és a világhoz. Végül is azt hiszem, Kisvilma lesz a főszereplő, ez az ő története – a néző pedig mindig a történetet követi. Ha Cleó arca és léte elég intenzív lesz – én bízom benne –, akkor ő a főszereplő, a film azonban egy korról fog szólni, ami nem múlt el.

– Ezt hogy érti?

– Szerintem ugyanezek a történetek zajlanak ma is. Árulás, zsarolás, félelem, kiszolgáltatottság, erőszak, amely emberi életeket, családokat, gyerekeket tesz tönkre. Mindez a világ számos pontján ma is létezik, és létezni is fog, amíg a hatalom terrorisztikus és manipulál. A föld nagyobb részén nincs igazi demokrácia. Elég, ha csak Csecsenföldre, Boszniára, Afganisztánra, Kínára vagy más érzékeny pontokra gondolunk. Nem kérdés, manapság is emberek milliói szoronganak, félnek, tűnhetnek el nyomtalanul.

– Sokat beszélgettünk az édesanyjáról. Megrendítő volt olvasni a leveleit, ahogy reménytelen helyzetében az utolsó percig harcolt, Sztálinnak, Berijának is írt, védte a férjét, tisztára akarta mosni a nevét. Ő az igazi áldozat, hiszen az apja végül is választott, ő el akart utazni a Szovjetunióba, de az anyja csak követte oda a férjét, mert szerette. Hogyan látja most, a forgatás végén: olyan lett a Hegyi Barbara alakította Vilma, amilyennek elképzelte?

– Ezt még nem lehet tudni. A filmben az az érdekes, csodálatos és kiszámíthatatlan, hogy még a leggyakorlottabb filmrendező is másképp látja a helyszínen, szabad szemmel a jelenetet, a hőseit, és másképp jön át az objektívon keresztül. Barbara jó színésznő, mert van benne egy furcsa kettősség: földön járó, realista, energikus, szinte harsány jelenség, ugyanakkor mély szomorúság van a szemében. Ha az objektív fölfedezte a szomorúságot a mosoly mögött, akkor nagyon érdekes alakítás lesz. A Kéry Kitti is jól fölépítette a szerepét, ő a mama vetélytársa, aki áruló lesz. Nagyon érezték egymást. A kisebb szerepekre itteni színészeket kértünk föl, valamennyien a helyi színház vezető művészei, oroszok, kirgizek, és mindannyian nagyszerűen, autentikusan játszottak, a puszta létük hitelesíti a filmet.

– Egyetlen jelenet van hátra, és véget ér a forgatás. Boldogságot, elégedettséget érez, vagy csak annyit: túl jutott egy feladaton?

– Semmi különös. Mondtam már, ilyen értelemben nem vagyok érzelmes ember. Biztos, amikor holnap fölszállunk a repülőgépre, azt érzem majd: túl vagyunk egy korszakon, és akkor érzelmileg is lezárom. Minden filmnek van egy története. Egy tőlünk független története. Előfordul, hogy rendezel egy nagyon erős, jó filmet, és az majdnem észrevétlen marad, nem futja ki a formáját. Máskor beletalálsz valamibe, és akkor a film nagyot szól. Szóval a film elkezdi élni a maga életét. Biztos az lesz majd számomra érdekes, ha a film találkozik a közönséggel. Azért az jó érzés, hogy véghezvittem, létrehoztam valamit, amiben Jan Nowickin meg pár baráton kívül szinte senki nem hitt és nem is támogatott. Ez ad bizonyos elégtételt, de hogy aztán a film hogyan kezd el élni, és mi lesz a sorsa, az már egy másik történet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 05-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2823