Magyar MűhelyBeszélgetés a Balázs Béla Stúdióról – 3.részKegyetlen szerepMuhi Klára
A kilencvenes évek válságos időszaka után – kevés számú, váltakozó minőségű filmtermés, a kritika lanyhuló érdeklődése – az elmúlt két évben mintha megfordult volna a hajó. Kodolányi Sebestyén és Antal István 1999 októbere óta áll a BBS élén.
– Ahhoz, hogy megértsük a BBS kilencvenes évekbeli mélyrepülését, vissza kellene mennünk egészen a rendszerváltás időszakáig.
Kodolányi Sebestyén: Valóban. Egészen addig a pillanatig, amikor a Stúdió alapítvánnyá alakult. Már akkor jártam oda, eufórikus időszak volt, mindenki azt hitte, hogy a világ legszabadabb stúdiója született meg. A BBS ugyanis a rendszerváltás idején szervezetileg a Mafilm egyik gyártó részlege volt, ahogyan a nagyjátékfilm stúdiók is. 1990-ben a Mafilm és a minisztériumi alapítók a Stúdió akkori vagyonát bevitték a BBS Alapítványba, s az első évben kaptunk tizennégymillió forintot a minisztériumtól, ami akkor megfelelt egy átlagos játékfilm-költségvetés felének. A függetlenség azonban hamarosan kaotikus állapotokat idézett elő. Először el kellett költözni a Pasarétről, majd a BBS komoly kölcsönöket és támogatásokat kapott, hogy újjáépíthesse a Toldi mozit. A ’94-95 táján leköszönő vezetés, már óriási adósságokkal küzdött. Itt azonban fontos volna megérteni egy jogi-elméleti problémát. Amíg a BBS a Mafilmhez tartozott, volt egy apparátusa – titkár, gazdasági és gyártási igazgató – és volt egy vezetőség, amely szellemi szakmai vezetője volt a Stúdiónak. Általában a vezetőségi tagok csinálták a legtöbb filmet, hiszen ők voltak a legambíciózusabbak. Csakhogy egy alapítvány kuratóriuma azzal van megbízva, hogy az alapítványi vagyont kezelje, önmagát tehát nem támogathatja. Mi több, egy alapítványnak tagsága sem lehet. Ez a jogi nonszensz okozta a BBS kilencvenes évekbeli csődjét. Teljesen fölfordult minden. A vezetőség egy vagyonnak a kezelője volt, ám a vezetőség tagjai ezt a vagyont úgy kezelték, mint művészek, akik saját alkotói ambíciójukért küzdenek. Durst Györgynek tulajdonképpen igaza volt, amikor egy produceri rendszerű stúdióvá szerette volna alakítani a BBS-t. A vezetőség tagjai viszont elemi érdeküknek tartották, hogy egy olyan deficites, negatív időszakban, amit akkor – és azóta is – a magyar film átél, megtartsák azt a poziciót, amit a stúdióvezetőség jelent. Amikor 1999-ben elvállaltuk a BBS vezetését, az már egy süllyedő hajó volt. Ám fogalmunk sem volt róla, hogy valójában szinte totális a csőd… 1999-ben az összes megpályázott pénzünk 70-80 %-a a tartozásokra ment el. A mai napig minden hónap elején fel kell adnunk 160 ezer Ft-ot az APEH-nek, miközben működnie is kell a stúdiónak.
– A BBS 40 éves fennállása alatt pénzügyileg mindig csődközeli helyzetben volt, miközben művészileg virágzott...
Antal István: Igen, de ez a filmkészítő tevékenységet közvetlenül nem érintette jelentős mértékben. A pénz fogalma mást jelentett a rendszerváltás előtt. Ráadásul a BBS mindenkori működése erősen függött attól, hogy éppen ki irányította a Mafilmet. Föld Ottó a hetvenes, nyolcvanas években például rengeteg gyártási kedvezményt nyújtott a Stúdiónak. Használhattuk a Mafilm technikai berendezéseit, műtermeit. És ez a fajta gyakorlat hozzászoktatta a mindenkori vezetőségeket egy hamis biztonságérzethez. A saját filmművészeti tevékenységét a stúdió sohasem érezte veszélyben. Ha pedig baj volt, jöttek a magánkijárások. A magyar film irányítóinak általában komoly BBS múltjuk volt, szívesen tettek gesztusokat a Stúdiónak.
Kodolányi: A nyolcvanas években a BBS-ben rengeteg film készült, a mai állapotokkal összehasonlítva azonban az igazán érdekes az, milyen sok film nem készült el. Hiszen úgy is el lehetett kezdeni egy filmet, hogy az alkotónak nem volt befejezési kötelezettsége. Mostanában jövünk rá, mekkora hiba volt az elődeinknek az a döntése, hogy a sok befejezetlen munkakópiát kidobták a szemétbe. Ezek a töredékek ma hallatlanul érdekesek volnának.
Ma megfelelni a Balázs Bélás ideálnak szinte heroikus feladat, iszonyatosan kegyetlen szerep. Keményen számon kérik rajtunk azt a fajta világot és színvonalat, amit a Stúdió a múltban produkált. Annak idején a BBS-ben évente elindult 10-15 film, ebből 4-5 nagyon jó lett. A többi dobozban maradt, hazavitte az alkotója, a szeméttelepen vagy a Filmfőigazgatóság cenzori raktárában kötött ki. De micsoda fantasztikus lehetőség elindítani húsz produkciót, és a végén kiszűrni a legjobbakat! Most szerződést kötsz arra, hogy a filmet megcsinálod. De fontos is, hogy bemutasd, sőt, hogy sikeres legyen, mert azon múlik a következő éved. Ráadásul a Filmszemle rendszerével egy nagyon buta versenybe vagyunk belekényszerítve.
Antal: Egy rettenetes rendszerbe, hiszen a Szemle a filmek látszatlétét jelenti. Novemberben, decemberben, januárban az egész szakma megszorult állatokból áll. Mindenki meg van őrülve, nem tud semmit elintézni. S születik egy csomó olyan film, aminek egyetlen célja, hogy február első napjaiban az x teremben délután 5-kor levetítsék. És ha nem készül el, akkor összebuherálják valahogy, lemegy videóról..., de nem baj, mert dokumentálva van a katalógusban. Még valaki talán ír is róla, de a vetítést követő pillanatban valójában már véget is ért a film önálló élete. Egyébként nem ismerek a világon még egy fesztivált, ahol játékfilm, dokumentumfilm, főiskolások első munkái, animáció, kísérleti film együtt szerepelne. Ugyanakkor – leleplező módon – a játékfilmben semmiféle előválogatás nincs. Ha a kedves édesanyád fenekét mutatod 90 percen keresztül, amire rá van írva, hogy A rózsa meghal, az is lemegy a Szemlén, mert elérte a játékfilmhosszt.
Kodolányi: Ezt használtuk ki a vezetőségünk első évében, amikor valószínűleg sikerült a Szemle legprovokatívabb, legrosszabbnak tartott filmjét megcsinálnunk. Ez volt az Egy tekercs valóság. Akkor történt, amikor a korábbi vezetés az előző évben egyetlen filmet sem tudott felmutatni a Szemlén. Elemi érdekünk volt jelen lenni valamivel.
– Idén az egész Stúdióval komoly „baleset” történt. Szinte minden filmjük áldozatul esett a kisfilmes mezőnyt sújtó bemutatási kvóta radikális lecsökkentésének, valamint az előzsűri ízlésének.
Kodolányi: Kellemetlen hír volt, hogy az egyébként kényszerházasságot mutató kísérleti és kisjátékfilm kategóriában a megszokott 25 film helyett idén mindössze 16 versenyezhet. A jövőre nézve fontosnak tartom, hogy a Filmszemle mellett egy új, akár nemzetközi rövidfilmfesztivál szerveződjön, amely a pályakezdő és más, rövidfilmben gondolkodó alkotók filmjeinek szakmai és közönség találkozója lehet. Ha szeretnénk elkerülni, hogy szinte az egész éves erőfeszítésünk eredménye dobozban maradjon, a többi kisfilmes producerrel együtt már az idén el kell kezdenünk szervezni ezt a fesztivált. A gyakorlat ugyanis az, hogy a versenyből kihullott filmek nem igen kapnak lehetőséget nemzetközi fesztiválszereplésre, nem gyámkodik felettük a Filmunió, és aligha számíthatnak fesztiválkópiára vagy forgalmazási támogatásra.
– Ez év októberében járt le a mandátumuk. Milyen stratégiájuk van az életben maradásra?
Kodolányi: Ahhoz, hogy a Stúdió biztonságosan működjön, megpróbálunk felelős környezetet szervezni magunk köré, intézményeket, cégeket, akik a BBS működését pénzzel vagy valamilyen apporttal, szakmai felügyelettel tudják garantálni. Létre szeretnénk hozni egy kuratóriumot, amelyben a támogató szervezetek delegáltjai ülnek, s olyan producert kell állítanunk a Stúdió élére, aki gazdasági és művészi értelemben is közvetít az alkotók és a kuratórium között. Ez a koncepció tulajdonképpen a régi működési modell és a mostani produceri rendszer kereszteződése. Nem szabad elfelejteni, hogy egy nagyon komoly vagyonnak is a tulajdonosai vagyunk.
– És milyen elképzeléseik vannak magával az örökséggel, túl azon, hogy a Stúdió filmjeit folyamatosan vetíti az m1 és a Duna Tv…
Kodolányi: Nem „túl azon”, mert ebben nekünk rengeteg munkánk van, ráadásul nem is nagyon fizettek érte. Kb. 100 órányi videómunkát és 400 órányi filmanyagot őrzünk. Két éve digitálisan archiváljuk a filmeket. A videóra készült darabok nagy része már készen van. A filmekkel az a gond, hogy agyonvetítették őket.
Antal: S arra évek óta nincs pénz, hogy ezeket felújítsuk.
Kodolányi: 16 milliméteres kópiát többé nem adunk ki vetítésre. Muzeális értékként kezeljük, mert sokkal érzékenyebb, mint a 35-ös. Újakat kellene csináltatnunk, de ez 3-400 ezer forintba kerül kópiánként. Szerencsére a Filmarchívummal igen jó a kapcsolatunk, de hiába, mert a mai finanszírozási viszonyok között kópia-felújításra egyhamar nem lesz pénz. A filmállomány nincs veszélyben, mert a negatívokat őrzi az Archívum. Mi már egyébként a digitális korszakra készülünk; arra, hogy tíz éven belül a hálózatról is le lehessen tölteni a Balázs Bélás örökséget.
– Igen felemásra sikerült a BBS születésnapi vetítéssorozata a Toldiban. Sajnálatosan kevesen voltak.
Kodolányi: Sokan támadták is, noha biztosak voltunk benne, hogy szimpatikus struktúrát sikerült kitalálnunk, amikor azt gondoltuk, a meghívott előadók, akik valamennyien a BBS-ben nőttek fel, maguk szerkesszék meg a programot. Ám amikor ez a szubjektív vetítéssorozat összeállt, nagyon furcsa dolgok derültek ki. Rendkívül jó élmény volt számomra, hogy majd’ minden napra jutott egy Erdély Miklós-film. Furcsa jelenségként tapasztaltam viszont, hogy a felkért előadók közül Bódy Gábortól senki nem kért egyetlen filmet sem a programjába… Az is meglepetést okozott, hogy milyen kis számban választottak dokumentumfilmeket a felkért előadók. Persze megkaptuk, hogy ki akarjuk zárni a dokumentumfilmet a BBS repertoárból. Hiába mondtuk, hogy ez nem a teljes BBS, ez egy személyes indíttatású összeállítás… A prospektussal pedig az volt a baj, hogy pornográf. Pedig a képet a főiskolás Vécsey Márton Carla Barotti című filmjéből választottunk, egy friss munkából, bizonyítva, hogy a BBS él. Szuperérzékeny, iszonyatosan korrekt alak kell, hogy legyél a BBS vezetőjeként, de szerintem így sem tudsz megfelelni. Ez a negyvenéves sorozat úgy jelent meg a városban, mint a világ legpimaszabb megemlékezése.
– Negyven évvel ezelőtt a BBS alapítói a fiatal filmesek és a kísérleti törekvések támogatására hozták létre a stúdiót. Az Önök számára ma melyik szón van inkább a hangsúly, a pályakezdőn vagy a kísérletin?
Kodolányi: A pályakezdőn. Örülök annak, hogy az elmúlt három évben szinte minden filmünk elsőfilm volt. A filmkísérlet ma esztétikailag nem igazán behatárolható; a kísérleti film kategóriája szerintem érvényét vesztette.
Antal: A kísérleti filmezés régen nemcsak a filmnyelvvel való kísérleteket jelentette, hanem azt, hogy másképp is lehet gondolkozni, viselkedni, másképp is lehet a dolgokat látni. Magatartásforma volt, a világhoz való viszony egyfajta jellegzetes megnyilvánulása. Ez a típusú gondolkozás és létforma ma már nem létezik. Nem is igen használják a kísérleti film fogalmát. Annak, hogy a hatvanas-hetvenes években a kísérleti film aranykorát élte, nagyon sok politikai, társadalomközlekedési indoka volt. Egy csomó dolgot meg kellett vagy lehetett csinálni a művészetben, amit a valós életedben nem. Ma az egész világon az a tendencia, hogy amit meg tudok csinálni az életemben, azt meg is csinálom.
– Eszerint a BBS-be nem nagyon jönnek kísérleti filmtervekkel?
Antal: Azok a fiatalok, akik hozzánk járnak, szerintem nem pontosan tudják, hogy mi az, amit csinálnak. Egyszerűen látnak egy csomó dolgot a filmekben, amit nem definiálnak feltétlenül, s megpróbálják a saját munkájukba beépíteni. Nem kategóriákban gondolkoznak, hanem művészetet csinálnak.
Kodolányi: Ez így van. Szerintem például Fiat András azt gondolja, hogy a Veszett időkkel kísérleti filmet csinált. Nemes Gyula nem tartotta kísérleti filmnek a Papagájt, miközben az a film sokkal inkább kísérletező jellegű. Aztán vannak fiatal alkotók, akik nem gondolkodnak ezen. Kocsis Ágnessel (Szortírozott levelek) egy percig nem kellett ilyesmiről beszélgetnem. Volt egy forgatókönyve, amit különböző módon kipróbáltunk, elküldtük néhány embernek, belekötöttünk innen-onnan, mígnem kiderült, hogy stabil dolog. Szerintem ma erről szól a kísérletezés.
– Két dolog iránt van nosztalgiájuk azoknak, akik a régi BBS-ben lettek filmessé: a kedd esti viták és a közösségi szellem iránt.
Kodolányi: Ehhez képest érdekes, hogy – főként a dokumentaristák között – sokan ma úgy értelmezik a múltjukat, mint akik egész életükkel dolgoztak a kommunizmus megdöntésén, miközben Balázs Bélás lelki világuk esetleg teljesen közösségi. A kollektivizmus régen társadalmi beidegződés volt. Ellenben ha te ma bármelyik fiatalt bármire megkéred, azt fogja mondani, ne haragudj, de minek rolnizzam én a te filmedet, vagy mért beszélgessek veled a te forgatókönyvedről. Épp most kell találkoznom valakivel, aki ad harmincezer forintot, hogy holnap elmehessek forgatni. A kollektivitást ma senkitől sem lehet megkövetelni. Szenvedek ettől, mert nagyon vágyom az ilyesmire; azért is történhetett meg, hogy a BBS vezetőségi tagja lettem. Viszont az alkotóktól már egyáltalán nem követelhetem meg. Ha csak az utolsó projektünket nézzük, létrehoztunk egy forgatókönyvíró műhelyt, elkészült hét forgatókönyv, meghívtuk konzultánsnak Kamondi Zoltánt és Medvigy Gábort, heti találkozások, beszélgetések voltak. Már az elején jeleztük, hogy ezekre a filmekre nagyon kevés pénz lesz, s hogy egymás filmjét kell megcsinálniuk. Egy harmadéves főiskolás osztályt céloztunk meg a dologgal. El kell mondjam, amikor a gyártás pillanata elérkezett, csak kínkeservesen tudtuk összeszedni a stábokat, mindenkiből elpárolgott a kollektivitás.
Antal: Régen a BBS-ben a forgatókönyvek ott hevertek a Durst asztalán. Bementél és elolvastad. Számtalanszor megtörtént, hogy fölhívtuk egymást: Te, olvastam a könyvedet, és az jutott eszembe, hogy annak a csajnak nem kellene esetleg kiugrania az emeletről? Ez nem volt sértés, ő azt a könyvet azért hagyta ott. Emlékszem, Erdély Miklósnak a Tavaszi kivégzés forgatókönyvével alapvető problémái voltak. S akkor ő például a nála sokkal fiatalabb Gödrös Frigyessel konzultált. Pedig az Erdély aztán egy igazán szuverén egyéniség volt.
– Az elmúlt időszak azt mutatja, vissza szeretnék csalogatni a főiskolásokat a BBS-be.
Kodolányi: Igen, ez a tervünk. Az igazság az, hogy a kilencvenes években elidegenítették innen a főiskolásokat. Maguk a tanárok sem nagyon ajánlották, hogy érdemes volna idejönni. Ennek persze többféle vetülete van. Vegyük például az operatőröket. A mai főiskolai oktatásban az operatőrt inkább szakembernek képezik, mert fölismerték, hogy ma már nem lesz minden operatőrből fotográfus filmművész. Nagyon erős piaca kezd kialakulni viszont a reklámfilmnek, az alkalmazott művészetnek, s ott komoly követelményeknek kell megfelelni. Ma már egy operatőr nem követheti el azt a vagányságot, ami mondjuk 15-20 évvel ezelőtt a legtehetségesebb dolognak számított, hogy egy százas izzó mellett kézi Arriflexszel is fantasztikus képet csinál. Ma azt kell egy fiatal operatőrnek mondania, hogy én egy százas izzóval és egy kézi Arriflex-szel semmit sem vagyok hajlandó csinálni. Ennek ellenére úgy érzem, a főiskolások szépen lassan vissza fognak jönni ide. S mi azt gondoljuk, a BBS legyen megint az ő stúdiójuk. Hőskorszak volt, amit végigcsináltunk, de most van egy szuper stúdiónk, egy jó ideánk, a gazdasági helyzetünk nem mondom hogy jó, de átlátható. Abban bízunk, hogy a szakma és a kulturális irányítás megérti: az elmúlt három évben önpusztító harc folyt azért, hogy a Balázs Béla Stúdió megtisztuljon és működőképes legyen.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1054 átlag: 5.56 |
 |
|
