Kult-western: A halál csöndjeSpagetti a havonNevelős Zoltán
A legsötétebb italowesternekben a vadnyugat-mítosz visszájára fordul: a jó mindig elnyeri méltó büntetését.
Sergio Leone nyilatkozataiban előszeretettel hangoztatta, westernjeiben mennyire átrendezte a műfaj amerikai szabályrendszerét. „Ha valaki John Fordnál kinéz az ablakon, a ragyogó jövőbe pillant – szólt egyik híres mondása –, ha nálam valaki kinyit egy ablakot, mindenki tudja: most le fogják lőni. Ford optimista, én pesszimista vagyok.” Az amerikai western törvényeinek legszélsőségesebb kiforgatását viszont nem ő, hanem az olasz westernciklus második legfontosabb Sergiója, Corbucci valósította meg A halál csöndjével 1968-ban. Ugyanabban az évben, amikor Leone a műfaj összegzését alkotta meg nagyoperához méltó monumentalitással a Volt egyszer egy Vadnyugatban.
A halál csöndje mindjárt első képeivel meghökkenti a westernrajongót: a távolból közeledő magányos lovas ezúttal mély hóban evickél előre. A fenyves ágai rejtekéből lesipuskások figyelik a megfelelő pillanatra várva, aztán a hirtelen kirobbanó, villámgyors tűzpárbaj egyszeriben kielégíti a nyugtalankodó nézők elvárásait: nyers és feszes western lesz ez, csak a környezet szokatlan. Az igazi sokk azonban a befejezésben ér. Mivel a filmről lehetetlen érdemben értekezni a végkifejlet lelövése nélkül, legjobb, ha mielőbb túlesünk a poéngyilkosságon. A halál csöndje legnagyobb különlegessége a végletesen boldogtalan befejezés. Nemcsak a hős hal meg nagyon csúnyán, de az összes pozitív szereplő is, a gonoszok pedig győztesen ellovagolnak. (Csupán a befejező feliratok tájékoztatnak arról, hogy a törvényesség hamarosan véget vetett a terrornak, de a rosszak bűnhődéséről nem esik említés.)
Az olasz, más néven spagetti westernek cinizmusa a „társadalmi felépítménnyel” szembeni alapvető bizalmatlanságban érhető tetten. A klasszikus amerikai western az ország és a nemzet hőskorának mitológiáját építgette, amelyben törvényesség váltja fel a törvénynélküliséget, és amelyben az egyéni kezdeményezőkészség és jószándék teremti meg az életteret az újabb generációk számára. A hatvanas évek derekán az Egy maréknyi dollárért nyomában születő olasz westernek egyik legfontosabb jellegzetessége volt, ahogy a határvidéki városok társadalmát olyan közegként ábrázolták, amelyet mindenestül áthat a korrupció – talán nem túlzás a maffia örökségét sejteni emögött. A gonosz nem elszigetelt jelenség, nem azonosítható a főgonosz személyével, hanem minden esetben társadalmi érdekszövedékben jelenik meg, amelynek a határai nem világosak, ahogy gyakran a jellemek esetében sem egyértelmű, ki hol áll az erkölcsi skálán. A halál csöndjében a törvény és a törvényen kívüliség koordinátarendszere teljesen felborul: a gonoszok a törvény teljes védelmét élvezik, míg a jók reménytelen illegalitásba vannak kényszerítve. A köztük kialakuló testvériség, az önfeláldozásig elmenő összetartás azonban hatásosan ellensúlyozza az igazságtalanságokat – ezen az egy területen a film kifejezetten optimista és erkölcsileg felemelő.
A cselekmény a Sziklás-hegységben, Utah állam Snow Hill nevű, egyutcás városában játszódik, amely a hegyekben bujkáló, törvényen kívül helyezett nincsteleneket gyilkoló fejvadászok főhadiszállása. Nem véletlenül garázdálkodhatnak szabadon a törvény támogatását élvező gyilkosok, a város bankárja, Pollicut ugyanis, aki egyben boltos és békebíró is, haszonélvezője, sőt feje a jövedelmező üzleti vállalkozásnak. Gazdasági hatalmánál fogva nyomorba taszítja és lopásra kényszeríti a legszegényebbeket, majd mint békebíró vérdíjat tűz ki a fejükre, aztán amikor a fejvadász leszállítja a hullákat, mint bankár a törvényben meghatározott százalékot bezsebeli. Mióta híre ment, hogy hamarosan amnesztiát hirdetnek, különösen lázasan folyik az embervadászat. Egy tőrbe csalt félvér ifjú özvegye, Pauline saját bérgyilkost fogad a legrafináltabb fejvadász, Tigrero likvidálására. Az átvágott torka miatt Silenzio (=csend) néven emlegetett pisztolyhős taktikája szintén a joghézagot használja ki: fegyverrántásra provokálja áldozatait, így amikor egy szempillantással később agyonlövi őket, önvédelemre hivatkozhat. A film első felében szépen tizedeli is a fejvadászokat, Tigreróval azonban már nem bír. Eközben a törvényes vonalon is megindul a harc az újonnan kinevezett seriff és Pollicut között a város feletti tényleges hatalomért.
A mexikói forradalom káoszában játszódó spagettik nyílt politizálásával összehasonlítva (Corbucci maga is rendezett pár remeket: A zsoldos; Egy kincskereső Mexikóban), A halál csöndjében a politikai töltés jóval burkoltabb, ugyanakkor mélyebbre ható – hasonlóan a maffiás paranoiafilmekhez. Corbucci és szerzőtársai a kapitalizmus olyan rémálomszerű szélsőségét vázolták fel, amely egyenlő a törvényesített népirtással. A halál csöndje westernbe oltott antikapitalista és antifasiszta kiáltvánnyá is válhatott volna, az alkotók azonban személyes oldalról közelítették meg a kérdést, céljuk az áldozatokkal való minél mélyebb együttérzés felkeltése volt. „Értse meg, asszonyom! Ebből élünk” – szól különösen kegyetlenül Tigrero simulékony magyarázkodása az anyának, akinek az arcán még ott csillognak néhány pillanattal korábban lemészárolt fiának vércseppei.
A kiszolgáltatottakkal való együttérzést végletekig fokozza, hogy Corbucci következetesen megtagadja a nézőtől a váratlan megmenekülés patternját, amely másutt rendszerint a reménytelen helyzeteket követi. Tigrero lefegyverzi az őt börtönbe kísérő seriffet, aztán egyszerűen belelövi a tóba: ez az első komoly sokk, egy rokonszenves mellékszereplőt hirtelen elvesztettünk. Ám ez csak a felvezetés a végső nagy leszámoláshoz, amelyben ezúttal a mi kedvenceink véreznek el, a sáros utcán a fejvadászok úgy lövik le őket, mint a kutyát. Miután túszul ejtették az élelmiszeradománnyal a városba csalt nincsteleneket, Tigrero kihívja a már sebesült Silenziót, akinek egy másik fejvadász lesből átlövi mindkét kezét, a diadalmasan kivonuló Tigrero így már csak könnyedén kivégzi hősünket, lelövi a fegyvert ragadó Pauline-t, aztán a fejvadászok halomra gyilkolják megkötözött foglyaikat. Nézői elvárásaink, és még a spagetti-westernek szabados műfaji szabályzata is romokban.
Mindezen túl azonban a műfaj jellegzetes stíluselemei igen meghatározóak a filmben. A bosszú nemcsak a cselekmény jelenidejében motiváló erő (az asszonyok bosszúja), de flashbackek sorozatából (szintén műfaji toposz) arra is fény derül, hogy Silenzio torkát gyerekkorában az akkor még személyesen gyilkoló Pollicut egyik (seriffcsillagot viselő!) cimborája vágta el, miután megölte a szüleit, így a bosszúhadjárat Silenzio számára is személyes ügy. A szereplők, a magányos bosszúálló, a gyenge seriff, a korrupt bankár, a kegyetlen fejvadász, a jószívű szajha a műfaj tipikus karakterkészletéből valók – ám nem csupán sorsuk alakulása tér el merőben a megszokottól. A miliő rémálomszerűségét fokozza az is, hogy testi és lelki nyomorékok gyülekezetét látjuk a vásznon. Silenzio, ugyebár néma. A seriff esetlen és nem tud tekintélyt parancsolni. Pollicutnak Silenzio korábban ellőtte a hüvelykujját, vágás csúfítja az arcát, emellett rögeszmés vágy hajtja Pauline után. Behemót szolgája gyermeteg és szadista (Mario Brega, Leone kedvenc martalóca szokatlan szerepben). A nincstelenekkel együtt annyira vesztes figurák mindnyájan, hogy el is vesznek mind egy szálig, a film keserű cinizmusára jellemzően egyedül az épkézláb, céltudatos és velejéig romlott Tigrero távozik nyertesként a konfliktusból.
A Tigrerót alakító Klaus Kinski spagettik tucatjában játszott fő- és algonoszokat, alakítása itt különösen emlékezetes, amint arcán bárgyú mosollyal, édeskés hangon szólva végzi véres mesterségét. A Volt egyszer egy Vadnyugatban hamar lelőtt McBaint alakító Frank Wolffnak itt több játékidő jutott, tragikus sorsa ellenére kifejezetten vígjátéki szerep, csetlő-botló mesterlövésze a műfaj gyengekezű seriffjeinek legrokonszenvesebbje. A szereposztás igazi szenzációja a Silenzio alakjában feltűnő, de természetesen meg nem szólaló Jean-Louis Trintignant, aki a hatvanas években érzékeny, értelmiségi fiatalembereket játszva (Előzés; Egy férfi és egy nő) vált az európai művészmozik sztárjává. Westernben való szerepeltetése ugyan agyatlan produceri ötletként indult, a Trintignant köré írt forgatókönyv végül maximálisan kihasználja a színész törékenységét a letaglózó végkifejletben.
Corbucci éles ritmus- és hangulatváltásokkal komponál. Hosszan hagyja érvényesülni a dél-tiroli Dolomitokban felvett, fenséges havas, sziklás, fenyvesekkel tarkított tájképeket Ennio Morricone gyönyörű és borzongató kísérőzenéjére, aztán jön valami gyors és kegyetlen akció (például az a kézikamerával felvett, apró vágásokkal szaggatott jelenet, amelyben Tigrero levadászik egy szökevényt), vagy valami bizarr módon komikus jelenet, mint amikor a postakocsin érkező seriff arra ébred, hogy egy fejjel lefelé lógó hulla néz vele farkasszemet az ablakon kívülről, Tigrero ugyanis éppen a tetőre rakodja fel a „poggyászát”. A nyers erőszak és a túláradó érzelmesség vegyítése az olasz népszerű műfajok egyik legfőbb jellegzetessége, Corbucci itt is a határokat feszegeti. A különösen csúfan ábrázolt gyilkosságok közé egy olyan szerelmi jelenetet is beilleszt, amely intimitását és hosszát tekintve egyedülálló a műfajban.
A halál csöndje Sergio Corbucci pályájának csúcsát jelenti. Az 1927-es születésű rendező a világháború utáni olasz filmgyártás egyik legszorgosabb mesterembere volt. Az ötvenes évektől kezdve folyamatosan alkotott a legkülönfélébb műfajokban és igencsak változó színvonalon. Legmaradandóbb munkái westernek (köztük a hihetetlenül népszerű Django), életművének vezérfonala mégis inkább a vígjátéki hangvétel, legyen szó igazi vígjátékokról (Totótól a Bud Spencer–Terence Hill-duóig) vagy akár olyan sötét erőszakfilmekről, mint amilyen A halál csöndje.
A film külföldi DVD-kiadásain extraként szerepel egy alternatív befejezés, amely ha a valódi befejezés lenne, a fentiekben írottak jelentős részét érvénytelenítené. A néhány perces képsorban a végső összecsapás kimenetelét a seriff diadalmas bevágtatása fordítja az ellenkezőjére. Hiteles magyarázatát nem találtam, miért forgattak egy ilyen képtelen heppiendet is; a legvalószínűbb feltételezésnek az tűnik, hogy produceri nyomásra készült, ám Corbuccinak sikerült annyira parodisztikusra venni ezt a változatot, hogy lehetetlen lett volna ezzel zárni a filmet, így végül már hangsávot sem vettek fel hozzá.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1322 átlag: 5.22 |
 |
|
