Federico FelliniFellini CircumdederuntBöszörményi Géza
Emlékszem, milyen különös fogadtatása volt szakmai körökben az Országúton című filmnek. A kritikusok nem tudták semmilyen irányzatba beilleszteni, ez a skatulya egyszerűen hiányzott. – „Műveletlen szélhámos!” – kiáltották dühödten a legharciasabbak és árulásnak tekintették, a neorealizmus elárulásának. Mások viszont óvatosan mentegetni próbálták az ifjú Fellinit, hogy filmje nem elárulása a neorealizmusnak, sőt annak továbbfejlesztése a lélektan területén.
Nekem tetszett a film, de ezt óvakodtam bárkinek is elárulni. Még magam előtt is titkoltam. Akkoriban már érlelődött bennem a gondolat, hogy felvételi vizsgára jelentkezem a Filmművészeti Főiskola rendezői szakára, és nem engedhettem meg magamnak a gyanúsítást, hogy egy gyékényen árulok a neorealizmus sírásójával. Az életrajzom enélkül is siralmasan festett.
És akkor jött a Nyolc és fél. A film lenyűgözött.
Tizennégyszer néztem meg rövid idő alatt. A snitteket stopperrel másodpercre kijegyzeteltem és elláttam okoskodó megjegyzéseimmel. Ennek az lett a következménye, hogy a vizsgafilmem – mert akkor már főiskolás voltam és minden évben készíteni kellett egy 10-15 perces vizsgafilmet – olyan lett, mint egy Fellini-etűd.
Képileg is olyan lett.
Ugyanis az operatőr – H. L., jó barátom és osztálytársam – szintén szerelembe esett Fellinivel, és három blendével világosabbra vette vizsgafilmünk minden snittjének hátterét. A hatás nagyszerű volt és költői.
A vizsgán csúfosan lelepleződtünk, megbuktunk, mint „másolók”, de még hónapokig úgy éreztük, hogy tanárainkból és kollegáinkból az irigység beszél. Süketek voltunk minden józan szóra, mint a fajdkakas szerelem idején. Egy zsenibe voltunk szerelmesek.
Aztán a szerelem elmúlt. Nem próbáltunk többé fellinis jeleneteket készíteni, és ha ilyen ötlet felmerült, rögtön csöngetni kezdett belül a figyelmeztető hang, hogy megállj! Bújj vissza a saját bőrödbe! De legbelül, a szívünkben volt SZÁMÁRA egy hely ...Mozipáholy...
Így készültek első játékfilmjeink Gy. L.-el közösen. A magyar kritika ezeket a filmeket a cseh új hullámba sorolta. Mi gúnyosan mosolyogtunk e dilettantizmuson. Kezdetben még nem is láttunk cseh új hullámos filmeket, de olaszokat annál inkább. Az alapvető hatások tőlük érkeztek: Fellinitől, Antonionitól, Olmitól... Mi és szomszédaink a neorealizmus végének és átalakulásának voltunk tanúi, és a cseh új hullám alighanem innen nőtt ki. Testvérek vagyunk és nem csatlósok, mert közös a szülőnk. Innen ered a kétségtelen szemléleti hasonlóság, a belső történet felerősödése, az ironikus felülnézet.
Fellininek nincs iskolája.
Utánozhatatlanul bonyolult.
Nagyszerű ösztönnel választotta ki munkatársait, szereplőit. Elképesztően sokoldalúan dolgozott, elképesztően magas színvonalon. Még idős korában is.
Pár hónappal ezelőtt – már az első, súlyos szélütése után – megkérdezték tőle, mit tervez, ha felgyógyul. Úgy hallottam, azt válaszolta, hogy az olasz korrupcióról szeretne filmet készíteni. Egy freskót.
Akkoriban láttam a tévében egy riportsorozatot neves, olasz politikusokkal, akiket éppen korrupción kaptak rajta. Olyan higgadtan és elemzően beszéltek saját szélhámosságaikról, mint a legtermészetesebb emberi magatartásról. Nevetségesek voltak és ijesztőek.
Ez valóban Fellini-téma! És ha ő dolgozná fel, közönség is akadna. Az emberek ugyan megvetően elutasítják a korrupciót, de alig várják, hogy belekerüljenek.
A téma egy trilógia középső filmje lehetne. Az első rész már elkészült: Trimalchio lakomája. És mi lenne a harmadik rész? Izgatott ez a kérdés, nem tudom miért. Töprengés közben bekapcsoltam a tévét, a híradót. Polgárháborút mutatott.
Fegyveres katonák csoportja tucatnyi, fegyver nélküli katonát dobált ki az országútra, mint a csirkéket, ott már várták őket más katonák és lábrúgással hasra fordítva, a fejükbe lőttek. De egy fiatal katona visszafordult és zokogva könyörgött az életéért, csúszva hátrált a ráirányult géppisztoly elől, újra hasra fordították, talán, hogy ne lássák a szemét, de ő villámgyorsan újra a hátára perdült ... Nem bírtam nézni, kikapcsoltam.
Amikor magamhoz tértem, elgondolkoztam, hogy mit is kezdene egy ilyen valósággal Fellini? ... És hogy fejezné be a filmet?
A szereplők megfognák egymás kezét és körtáncba kezdenének? Mint a Nyolc és félben? Vagy a partra vetett szörny merev szemébe nézne a főszereplő, mint Az édes életben? De hiszen ez a szörny még él! ... Ott áll a koszos országúton, és ránk fogja géppisztolyát..., és mi könyörgünk, megalázkodunk, zokogunk mint a Bohócok..., taknyunk, nyálunk egybefolyik... És választ nem kapunk senkitől...
A humanista Európa képviselője elhunyt.
A filmművészet zsenije távozott el közülünk.
Most mihez fogjunk?
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 3068 átlag: 5.45 |
|
|