Kritika

Club Zero

A nagy koplalás

Baski Sándor

Ötven évvel A nagy zabálás után elkészült az új évezred fogyasztói társadalmának, a Z generációnak és a szüleiknek is tükröt tartó szatíra.

Azok a kortárs osztrák filmesek, akiket nem Michael Hanekének vagy Ulrich Seidlnek hívnak, azzal a tudattal kénytelenek alkotni, hogy a lusta ítészek úgyis a két nagyság koordinátarendszerében helyezik el a munkásságukat. Az immár hatodik rendezésénél járó Jessica Hausner eddig azok táborába tartozott, akiket inkább a különbözőségük definiált, nézősokkoló filmek helyett olyan szerzői drámákat készített, amelyek a fajsúlyos témáikat sokkal visszafogottabb stílusban és hangnemben boncolgatták. Új munkája, a Club Zero ehhez képest a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál versenyszekciójának legprovokatívabb filmje lett, amely hanekei, illetve seidli értelemben is sérti a tabukat.

Pálfordulásról ugyanakkor nincs szó, egy tudatos szerzői evolúció betetőzésének lehetünk szemtanúi. Hausner lassú folyású, naturalista felnövéstörténettel indította a pályáját (Édes Rita), és olyan filmekkel folytatta, amelyek többnyire magányos, kívülálló nőkre fókuszáltak. Az elidegenedés és a társadalmi konvenciókkal való szembekerülés maradt végig a vezérfonál, de a konkrét, realista helyszínek fokozatosan fordultak át szürreálisabb és absztraktabb terekké. Első angol nyelvű rendezése, a 2019-es A boldogságvirág már egy meg nem nevezett országban játszódik, vibrálóan színes, mégis steril laboratórium- és lakásbelsőkben, miközben az évtizedet sem lehet pontosan belőni.

A horror- és thrillerelemekkel flörtölő sajátos szerzői sci-fihez hasonlóan a Club Zero is egy izolált magánvilágban játszódik. Helyszíne egy progresszív, bentlakásos középiskola valahol Európa nyugati felében, ahová néhány ösztöndíjas diákot leszámítva a gazdag elit gyerekei járnak. Hogy haladjanak a korral, az igazgatónő felvesz egy új tanárt, aki a „tudatos étkezés” művészetére oktatja a gyereket. Miss Novak gyorsan és hatékonyan vonja bűvkörébe a befolyásolhatóbb diákokat, és először csak arra veszi rá őket, hogy egyenek lassabban és kevesebbet, később azonban ennél is radikálisabb javaslattal áll elő.

Hausner szatírája szólhatna kizárólag a modern egészségkultusz vadhajtásairól is, de olvasható annál jóval tágabb kontextusban is. A fitneszfasizmus valójában behelyettesíthető minden olyan ideológiával, amelyet a jó szándék szül, és amely valós válaszokat akar adni valós problémákra, de menetközben, a hívek véleménybuborékjában eltorzul – lásd a különböző identitáspolitikai áramlatokat. A passzív-agresszív manipulációt mesterien űző Miss Novaknak (Mia Wasikowska telitalálat) csak a kezdőlökést kell megadnia, a diákok később az ő útmutatása nélkül is haladnak tovább a radikalizálódás útján, kiközösítve azokat, akik nem akarnak egy irányba tartani a nyájjal. A szülők pedig, akik azt gondolják, hogy a méregdrága tandíj befizetésével kiszervezhetik a nevelés felelősségét az iskolának, tehetetlenül nézik a gyerekek leépülését – és különben sem mernének olyasmit tenni, amitől kevésbé tűnnének progresszívnek egymás és a többi szülő előtt.

A Hausner-filmjeire jellemző, korábban helyenként talán öncélúnak tűnő stiláris választások ezúttal tökéletesen indokoltak. A falanszterhangulatú iskola nyomasztóan színes geometriai terei pontosan tükrözik vissza a diákok elidegenedettségét, hasonlóan a szándékoltan természetellenes színészi játékhoz. A rikító színű iskolai egyenruhákba öltöztetett diákok, úgy nyilvánulnak meg a statikus beállításokban, mintha egy humortalan Wes Anderson-filmben vagy Jórgosz Lánthimosz univerzumában léteznének, amitől még inkább szembetűnővé válik a saját és a szüleik világa közti kommunikációs szakadék.

Az életmű eddigi darabjaival ellentétben a Club Zero a humor sötétebb árnyalatait is bátran használja, bizarr motívumai, fapofával előadott polgárpukkasztó gesztusai a szintúgy gasztrotémákat boncolgató, Peter Strickland-féle Flux Gourmet-val is rokonítják. Ha hangvételében nem is, de szókimondásában és kompromisszummentes rendszerkritikájában A nagy zabálásnak is méltó utóda. Marco Ferreri botrányfilmjéhez hasonlóan, amelyet pontosan ötven évvel korábban mutattak be Cannes-ban, a Club Zero is tükröt tart annak a fogyasztói társadalomnak, amelyből a főszereplők ki akarnak törni egy radikális gesztussal. A különbség mindössze annyi, hogy a lázadás útja ma a zabálás helyett a koplalás, a lázadóknak pedig nem kell kivonulniuk a társadalomból, mert a különféle identitásképző mozgalmaknak hála már a trendivé lett fogyasztáskritika is becsatornázódott a rendszerbe.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2024/01 51-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15848

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -