KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/június
BRIT BRIGANTIK
• Kovács Marcell: Véres hétköznapok Ben Wheatley
• Varró Attila: A világ tetején Brit bűnfilmek
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „A múltat kell megoldani” Kortárs történelmi filmek
• Schubert Gusztáv: Kísértet-história Kapa, Pepe és a történelem
• Huber Zoltán: Teambuilding a diktatúrában Magyar kult: Állami Áruház
• Kovács Kata: Látszik valami az arcán Beszélgetés Nagy Dénessel
• Bilsiczky Balázs: Spontán égés Beszélgetés Császi Ádámmal
INDIE AMERIKA
• Pernecker Dávid: Hö-hö-hö Mike Judge
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Horváth Eszter: Társas magány Indie Titanic
• Géczi Zoltán: Az Irgalmatlan Nővérek ultimátuma Beszélgetés Jen és Sylvia Soskával
• Sepsi László: Csak videóra Hatvani Balázs: Gingerclown 3D
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varga Dénes: Mindhalálig jazz Fitzgerald és Hollywood
BRIT BRIGANTIK
• Csiger Ádám: Milliók mozija Danny Boyle
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varró Attila: Előre a Múltba A nagy Gatsby
FILMISKOLA
• Geréb Anna: Balettbábszínházfilm Alekszandr Sirjajev, az ősfilmes
MOZIPEST
• Erdélyi Z. Ágnes: „Össze tudjuk rakni Budapestből a világot” Koltai Lajos Budapestje
FILM / REGÉNY
• Hegyi Zoltán: Újraolvasó Boris Vian: Tajtékos napok
• Horváth Eszter: Sandacsacsa és Szívtépő Michel Gondry: Tajtékos napok
KRITIKA
• Sepsi László: A legenda magányossága A nagymester
• Gelencsér Gábor: Pinceforradalom Én és te
• Barotányi Zoltán: A selejt bosszúja Elment az öszöd
BRIT BRIGANTIK
• Roboz Gábor: Antihipnózis Danny Boyle: Transz
• Kránicz Bence: Ölésre ítélve Hasfelmetsző Jack a moziban

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brit Brigantik

Ben Wheatley

Véres hétköznapok

Kovács Marcell

Wheatley filmjeiben Ken Loach és Mike Leigh prolifilmjeinek nemes hagyománya találkozik szembe Scorsese gengszterbrutalitásával.

Eszembe nem jutna megkérdőjeleznia régi bölcsességet, miszerint horror-rendezőből sohasem elég, de legyünk őszinték, az elmúlt évtized horror-konjunktúrája után nem biztos, hogy a brit filmiparnakegy újabb rémfilmesre lenneéppen égető szüksége. Michael J. Bassett (A végzet őrei, A vadász), Neil Marshall (Démoni harcosok, A barlang), Christopher Smith (Hajsza a metróban, Csapatleépítés, Fekete halál), JohnnyKevorkian (Az eltűnt), James Watkins (Gyilkos kilátások, A fekete ruhás nő)vagy Peter Strickland (Varga Katalin balladája, BerberianSound Studio)mind a horror-hullám hátán bukkantak fel, és lettek nemzetközileg is ismertek, igaz, többükről jó ideje nem sokat hallani.

Most éppen a Halállistát és a Vérturistákat jegyző Ben Wheatleya legfelkapottabb brit név horror-vonalon. Rövid pályafutása, mindössze három filmje alapján úgy tűnik, nagyon is indokolt a megkülönböztetettfigyelem. Miközben horrorfilmesnek nevezni túlzott leegyszerűsítése rendezői karakterének, mert Wheatley nem horrorfilmeket készít.

Vitathatatlan, filmjeiben kitüntetett szerepet játszik a látványos, elborzasztó erőszak, és a természetfelettivel játszadozó Halállistavalóban horrorfilm, ámWheatley filmjei dacolnak az egyszerű műfaji besorolással. Szándékosan keveri a műfajokat, vagy még inkább: szívesen rejti műfaji álca mögé mondanivalóját.

Már 2009-es bemutatkozásával, aDown Terrace-szel is elbizonytalanította a skatulyákban gondolkodó kritikusokat. A film a Halállista sikere után kapta csak meg az őt megillető figyelmet, holott valódi kis gyöngyszem:már ott bujkálnak benne a későbbi filmek tematikai és formai finomságai. A Brighton Down Terrace negyedében játszódó történetben apa és fia rövid börtönbüntetésük után hazatérve keresi a besúgót, aki sittre juttatta őket. A kispályás gengszterek hatalmi vetélkedése mögött egészen hétköznapi családi dráma feszül, domináns apával, csendes, de határozott anyával és a kettőjük között őrlődő túlkoros fiúgyerekkel. Apja tekintélyének nyomása alól a fiú számára barátnőjének váratlan terhessége felkínálja a házasság menekülési útvonalát. A sorházas környék, a szűkös hátsó kertek világa az a közeg, amelyben Wheatley otthonosan mozog, itt élnek azok az emberek, akiket ismer, akikről mesélni akar. Izgatott kézi kamerás felvételei, a beszélő fejek nyomasztóan szűkös, közeli képei és az improvizációt is megengedő színészvezetés cinémavéritéhangulatot kölcsönöz a jeleneteknek. A figurák elevenek, háromdimenziósak, a helyi gengszterfőnök apa zavarba hozkiszámíthatatlanságával: pipával lazuló öreg hippi, de filozofikus eszmefuttatásai nem tűrnek ellenvetést. Egy idő után elszabadul az erőszak, a film végére sűrű egymásutánban hullanak a banda tagjai és vétlen családtagjaik. Ken Loach és Mike Leigh prolifilmjeinek nemes hagyománya találkozik szembe Scorsese gengszterbrutalitásával. Egyszerre váratlan és indokolatlan is az erőszak kitörése, Wheatley forgatókönyve most sem magyarázkodik. Csak jelez és sugall, de a megfejtést mindig a nézőre bízza. Az elhamarkodott befejezéssel aztán éppen e hitvallásának mond ellent, de ezzel együtt is a film izgalmas és eredeti kísérlet. Ha Wheatley nem kanászodik el a jövőben, és sikerül tartania magát eredeti elképzeléseihez, a Down Terrace lehet az ő Aljas utcákja, az első megfogalmazása mindannak, ami később következik.

A széles körben ünnepeltHalállista(Kill List, 2011) még hatásosabban aknázza ki a műfaji keveredésben rejlő lehetőségeket. A hátteret itt is kisrealista családi dráma adja, egy másik síkon viszont bérgyilkosos thrillert látunk, egy idő után pedig teljesen összefolynak a színek, az álom és a valóság határvidékén tébolyult okkult rituáléba torkollnak az események.A foglalkozására nézve bérgyilkos családapa egy szerencsétlen kimenetelű munka után felhagyna kockázatos hivatásával, ám hogy úrrá legyen a családi békét fenyegető anyagi nehézségeken, elfogad egy gyanús, de jól fizető megbízást. Az utolsó meló noir toposza kezdettől fogva fenyegető árnyékot vet a film cselekményére, ám az események idővel olyan iszonyatos irányt vesznek, amire még a lélekben felkészült néző is teljes döbbenettel reagál. Az erőszakjelenetek brutalitása most is felkavaró. Wheatley-nek jó érzéke van pusztán az erőszak látványával súlyos fájdalmat okozniközönségének. Filmjeiben a halál mindig megrázó vizuális élmény. Különös vonzalom fűzi például a kalapácshoz, több szereplője is kalapácsot használ az emberélet kioltására, és a tapintatosan ölő lőfegyverekhez szokott nézőt szíven üti minden egyes gondosan megmutatott, nyakszirtre mért csapás. Wheatleyabból indul ki, hogy a kalapácsot mindannyian ismerjük, tudjuk, milyen kellemetlen, ha az ember az ujjára üt vele, tehát el tudjuk képzelni, mekkora fájdalmat okozhat a koponyánkba hatolva. A közkeletű félelmek megfilmesítésre építő hitchcocki gondolat ez, és miként Hitchcock, úgy Wheatley is közeli ismeretségben van a nézővel. Jól tudja, úgy szolgálhatja ki a közönség kíváncsiságát, ha szembemegy az elvárásokkal. Ezért vegyíti a kisrealista drámát a thrillerrel és a pogány horror régi brit hagyományával. Tehetségének bizonyítéka, hogy ez a bizarr műfaji elegy nagyon is homogén egységgé válik, bármelyik ágát nyesnénk is le, a film kevesebb lenne.

Wheatleyamatőrfilmekkel indult a videómegosztók hőskorában, majd komédiasorozatokat forgatott a BBC-nél. A humorral később sem szakított. Nem könnyen megmagyarázható, ám annál hatásosabb módon első filmjeiben is jelen volt a humor, a Vérturistákban (Sightseers, 2012)azonban főszereplővé lépett elő. A címszereplő komikus páros által hozott történet mintha Wheatley-től származna, szerencsétlen sorsú kisemberek ügyetlenkednek az életük rendbe hozásán, egy spontán gyilkosságsorozattól a szabadság boldogságát remélik, de a vérfürdő nemhoz megoldást. Az anyai terror elől egy jóravaló sorozatgyilkossal romantikus vidéki kirándulásra induló Tina története inkább idézi az Egy csepp mézvagy a Mi ketten keserédes világát, mint a Született gyilkosokét. A szereplők rettenetes tetteik ellenére is szerethetők, amikor a film végén felvillan egy pillanatig, ugyanolyan esély mutatkozik a boldog közös halálra, mint életük folytatására, a néző a boldog közös halál happy endjének szurkol.

Érdekes, talán aggasztó is, ahogy Wheatley távolodik a kis hátsó kertek világától. A Down Terrace díszletét még szinte végig a sorházi lakás szűkös belsője adta, a Halállista története egy kiadós családi veszekedés után már másfelé kalandozott, a Vérturisták hősei pedig amint tehetik, elhagyják korábbi életük színterét, és vissza sem néznek. Wheatley következő filmje az angol polgárháború korába tesz majd kirándulást, a hírek szerint cseppet sem szokványos módon, utána azonban már amerikai pénzből forgatja, továbbra is saját forgatókönyvből egy szörnypusztító kommandó történetét. Csak remélni lehet, hogy megmarad műfaji mázzal leöntött hétköznapi történeteinél, és nem szegődik el az Álomgyárba C kategóriás Marvel-hősöket instruálni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11462