Fincher és a FacebookA közösségi hálóNetpolgárBaski Sándor
Fincher filmje úgy ragadja meg a korszellemet, hogy valójában egy klasszikus történetet mesél el új köntösben.
„Minden teremtésmítoszba kell egy ördög.” Így hangzik David Fincher filmjének kulcsmondata, amely nem csak a történeten belül értelmezhető, de dicséretes öniróniával reflektál a rendező és a forgatókönyvíró munkáját meghatározó dramaturgiai kényszerűségekre. Már a mítosz szó használata is jelzésértékű: nem az események krónikáját, hanem sajátos, költői túlzásoktól sem mentes értelmezését ígéri.
Címe és szinopszisa alapján A közösségi háló a Facebook, azaz a világ legnépszerűbb közösségi honlapjának születését meséli el, és bár az 500 millió regisztrált felhasználó egy része feltehetően akkor is kíváncsi lenne rá, ha az eseményeket szeplőtlen sikertörténetként tálalná, konfliktusra minden mozinak szüksége van. És ha az alapanyagban – legyen az újságcikk vagy valós eseményeket rögzítő dokuregény – nincs elég dráma, kreálni kell. Ahogy a forgatókönyv szerzője, Aaron Sorkin fogalmaz: „nem az igazsághoz akarok hű lenni, hanem a történethez”.
Nem mintha a „valóság” ne lenne kellően izgalmas: egy 19 éves egyetemista, bizonyos Mark Zuckerberg pár nap alatt összedobott egy olyan szájtot, amely alapjaiban változtatta meg az internetes kommunikációt, saját magát pedig – 23 éves korára – a milliárdosok klubjába katapultálta. Természetesen könyv is született róla – „A véletlen milliárdos: a Facebook megalapítása – Történet szexről, pénzről, zsenialitásról és becsapásról” –, a vadregényes cím ellenére azonban Zuckerberg élete korántsem olyan izgalmas, mint maga a jelenség. A Facebook diadalmenetét is csupán néhány kellemetlen jogi affér árnyalja: egy plágiumvád és egy szakításig fajuló konfliktus az egyik alapítótárssal.
Aaron Sorkin, aki Ben Mezrich tényekkel szabadon zsonglőrködő dokuregényére építette a szkriptjét, dupla flashback-technikával foglalja keretbe a nem túl izmos alapanyagot, a Facebook genezisét így három nézőpontból is megismerhetjük. Az egyik a Winklevoss-ikreké, akik egy egyetemi közösségi honlap technikai kidolgozásával bízták meg Zuckerberget; ő viszont, bár rábólintott a felkérésre, inkább egy saját verziót készített, The Facebook néven. A másik vádló, az egykori kollégiumi szobatárs és barát, Eduardo Saverin, aki anyagilag támogatta a projektet, ezért, mint társalapító, maga is részese lehetett a honlap első sikereinek, majd tisztázatlan körülmények között kiszorították a vezetésből. Ben Mezrich a könyvét jórészt az ő beszámolóikra építette, Zuckerberg viszont sem neki, sem a film készítőinek nem nyilatkozott.
Az ő verziója így valójában Sorkin és Fincher interpretációja a történtekről, amelyben tények, feltételezések és pletykák keverednek. Bár a felszínen jogi thrillernek tűnik, A közösségi háló alapkérdése mégsem az, hogy Zuckerberg vajon intellektuális tolvajlást követett-e el, már csak azért sem, mert a film, a heuréka-pillanatok bemutatásával, világossá teszi, hogy a Facebook megszületését a főhős kampuszon és magánéletben szerzett élményei-tapasztalatai inspirálták. A játékidő jelentős részét mégis a Winklevoss-fivérek dilemmájának bemutatására szentelik az alkotók, ami dramaturgiai szempontból nem feltétlenül indokolt, viszont jobban kihangsúlyozza a film egyik központi állítását.
A történet egy pontján Saverin azzal vádolja meg egykori szobatársát és barátját, hogy azért golyózta ki a Facebook vezetőségéből, mert nem tudta feldolgozni, hogy őt, Zuckerberggel ellentétben, felvették az egyik harvardi elitklubba. A már-már karikatúraként ábrázolt Winklevoss-fivérek is ugyanennek az elitnek a képviselői, befolyásos és gazdag családból származnak, fizikai megjelenésük ráadásul a görög istenszobrokéit idézi. Egy klasszikus tinifilmben ők lennének az iskolai hierarchia csúcsán álló alfahímek, oldalukon a főiskola vagy a gimnázium legdögösebb pomponlányaival, míg Zuckerbergre a fal mellett közlekedő, lenézett lúzer szerepe jutna csak. A közösségi háló, többek között, ennek a hierarchiának a látványos felborulásáról is tudósít.
Zuckerbergnek nem csak családi összeköttetésekre vagy politikai kapcsolatokra nincs szüksége az érvényesüléshez, de még a nagy presztízsű harvardi diplomára sem. Nem kell betagozódnia egy már létező munkahelyi hierarchiába sem: nem keres magának állást, hanem csinál. Amikor tudással, szorgalommal és jó helyzetfelismerő képességgel bármely garázscéget hónapok alatt informatikai óriásvállalattá lehet fejleszteni, elvész a pozícióit szigorú belépési kódokkal őrző régi elit helyzeti előnye. A filmbéli Zuckerberg ráadásul nem elégszik meg annyival, hogy felépít egy új rendszert, le is akarja rombolni a régit. Azt szeretné, hogy a Facebook olyan legyen, „mint egy egyetemi klub, elnök nélkül”. Nem véletlen, hogy pont az a Sean Parker veszi át Saverin helyét, aki maga is egy bebetonozott rendszer – a zeneipar – alapjait kezdte ki a Napster fájlcserélővel.
A Facebook elindításában segédkező Saverin ott követi el a hibát, hogy Zuckerberggel ellentétben, nem ismeri fel a régi hierarchia felbomlását. Miközben barátja otthagyja az egyetemet, és a Szilícium-völgybe költözik, hogy minden energiáját a vállalkozás felfuttatásának szentelje, Saverin, a hagyományos utat járva, egy New York-i cégnél gyakornokoskodik. Kizárását tekinthetjük Zuckerberg jellemgyengeséget és hatalmi ambíciókat tükröző árulásának – A közösségi háló ezt az értelmezést is nyitva hagyja –, de elkerülhetetlen, racionális üzleti döntésnek is. Egy olyan, napról napra változó ágazatban, ahol bármikor megjelenhet egy korábbinál is izgalmasabb innováció – az úgynevezett next big thing –, csak annak van esélye érvényesülni, aki közelről figyeli a trendeket, és minden kínálkozó lehetőségre azonnal lecsap. Akinek kisebb fordulatszámon pörög az agya, mint a társaié, vagy eleve nem érti az új médium logikáját, könnyen partvonalon kívül találja magát, legyen egykori évfolyamelső vagy közeli jó barát.
A közösségi háló legnagyobb erőssége, hogy ezt a konfliktust hitelesen és izgalmasan prezentálja, ugyanakkor – ahogy Fincher filmjeinek általában – sikerül a korszellemet is megragadnia. Az viszont, hogy miként válik a „nerd” figurájából újabb „korunk hőse”, valójában csak mellékszál. Fincher és Sorkin nem generációs filmet, nem is „Facebook-filmet” készített, hanem fiktív portrét egy nagyon is konkrét személyről. Ez a portré azonban többet árul el róluk, mint az igazi Zuckerbergről.
Patákat és szarvat ugyan nem rajzolnak neki, sőt ellentmondásos figuraként ábrázolják, de az összkép nem túl hízelgő. A nyitójelenetben egy egyetemi kocsmában beszélget barátnőjével, az exkluzív klubokról folyik a diskurzus. Mark be akar kerülni az egyikbe, mert ekkor még meg van győződve róla, hogy jó kapcsolatok nélkül semmit sem lehet elérni. Érvelés közben többször megsérti a nőt, de észre sem veszi, hogy gúnyos hangvételével fájdalmat okoz. Újra és újra visszakérdez: „Ezt most komolyan mondod?”. Mintha nem tudná dekódolni a másik metakommunikációs (vissza)jelzéseit, vagy híján lenne az empatikus képességeknek. Az érzelmeit nem sűrűn mutatja ki, ritkán mosolyog, viszont gyorsan, monoton hanghordozással beszél. Fincherék – és a kiváló alakítást nyújtóJesse Eisenberg – akarva-akaratlanul az Asperger-szindróma tüneteivel ruházzák fel (anti-)hősüket.
A diagnózist ugyan nem mondják ki, de a helyzet iróniáját többször is kihangsúlyozzák: az internetes kommunikációt forradalmasító, emberek millióit összekapcsoló közösségi honlapot egy olyan ember hozta létre, aki kommunikációs és szociális képességeit tekintve komoly kihívásokkal küzd. Mintha a Facebookot is csak azért találta volna ki, hogy hiányzó emberi kapcsolatait a kötődés illúzióját kínáló, de intimitástól mentes online viszonyokkal pótolja, illetve erre másnak is lehetőséget biztosítson.
A későbbiekben lenne rá esélye, hogy megváltozzon, Sean Parker személyében ugyanis a saját Tyler Durden-alteregójával találkozik, aki hasonlóan gondolkodik, mint ő, csak éppen magabiztosabb, felszabadultabb és mentes mindennemű gátlástól; nem véletlen, hogy a rocksztár-allűröket felvonultató férfit egy popsztár (Justin Timberlake) alakítja. Zuckerberget azonban ő sem tudja átformálni. A zárójelenet sugallata szerint hiába vált a harvardi egyetemistából a világ egyik legbefolyásosabb cégvezetőjévé, nem lett tőle boldogabb. Egy „rózsabimbó”-motívum bedobásával Sorkin egyértelműen jelzi, hogy minek tekinti főszereplőjét: Charles Foster Kane 21. századi változatának, aki egyben A nagy Gatsby felső tízezerbe vágyakozó címszereplőjének is rokona. Ez a szerencsésebb értelmezés. A rosszabb – mert leegyszerűsítő és szűklátókörű – verzió szerint a közösségi honlapok világától bevallottan irtózó alkotópáros Zuckerberg figuráját az életük egy jelentős részét online töltő generáció metaforájaként kezeli.
Hogy valójában milyen hatással vannak a közösségi oldalak a ma emberének mindennapjaira, az egy másik filmből fog kiderülni. A közösségi háló elsősorban arról mesél, hogyan változott meg a feltaláló élete – hogy mi a találmány, és hogyan működik, az majdhogynem lényegtelen. Akár sajnálhatnánk is, hogy egy izgalmas 21. századi jelenségről Fincheréknek csak egy 20. századi történetséma jutott az eszükbe, cserébe viszont A közösségi háló még akkor is érvényes lesz, amikor a Facebook emlékét már csak digitális archívumok őrzik.
A KÖZÖSSÉGI HÁLÓ – amerikai, 2010. Rendezte: David Fincher. Írta: Aaron Sorkin. Kép: Jeff Cronenweth. Zene: Trent Reznor. Szereplők: Jesse Eisenberg (Mark Zuckerberg), Andrew Garfield (Eduardo Saverin), Justin Timberlake (Sean Parker), Rashida Jones (Marylin Delpy), Rooney Mara (Erica). Gyártó: Columbia Pictures / Relativity Media. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 120 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1093 átlag: 5.75 |
 |
|
