KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2020/január
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Én nem lázadtam, én filmeket csináltam” Beszélgetés Sándor Pállal – 1. rész
• Darida Veronika: Toll és maszk Gábor Miklós
• Morsányi Bernadett: „Szabad embereket fényképezünk” Beszélgetés Szomjas Györggyel
• M. Tóth Éva: A nyár embere Jankovics Marcell-monográfia
• Kelecsényi László: Elmenni! Visszajönni? Alex és Andy
A DÍSZLET MESTEREI
• Bereczki Zoltán: A dekonstruált építész Rajk László filmdíszletei
• Benke Attila: A tér művészei Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
LÁNGOLÓ LÁNYOK
• Vajda Judit: A lányok angyalok Céline Sciamma
• Beck András: Érettségi után, a senkiföldjén Daniel Clowes: Ghost World
• Kránicz Bence: Műtéti beavatkozás Női remake
• Roboz Gábor: Öngyilkos játék Jason Micallef: Gyilkos játékok
VIRTUÁLIS VALÓSÁG
• Barkóczi Janka: Bazin álma Virtuális valóság és dokumentumfilm
• Herpai Gergely: James Dean digitális szelleme Virtuális színészek
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Szörnyfészek a felhőkarcolóban Larry Cohen démonai
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Éles képek Verzió
• Bartai Dóra: Eldobható társadalmak Jihlava
• Beretvás Gábor: Csillaghullás Nagyszeben – Astra Filmfesztivál
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A változás dogmája A két pápa
• Pethő Réka: Útkereséstől életközepi válságig Házassági történet
• Fekete Tamás: Német história X Jojo Nyuszi
• Vajda Judit: Terhes társaság Seveled
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Jövőpánik Évek alatt
MOZI
• Pazár Sarolta: Különleges életek
• Vajda Judit: Boldog idők
• Kovács Patrik: Amanda
• Baski Sándor: A hegyek szigete
• Kovács Kata: Judy
• Kovács Gellért: Bőrömben
• Alföldi Nóra: Lola és a fiúk
• Benke Attila: Családból is megárt a sok
• Huber Zoltán: Tőrbe ejtve
• Rudolf Dániel: Hivatali eltávozás
• Varga Zoltán: Sarkvidéki akció
• Herpai Gergely: Charlie angyalai
DVD
• Pápai Zsolt: Hahó, Öcsi!
• Kovács Patrik: Annabelle gyűjtemény
• Varga Zoltán: Menekülés Los Angelesből
• Benke Attila: Keménykalap és krumpliorr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Trendváltók

Don Hertzfeldt

Egyetemi évek

Pernecker Dávid

Hertzfeldt pálcikaemberei a minimalizmus jegyében fogantak, és Mike Judge figuráinak együgyű egyszerűsége jellemzi őket.

Don Hertzfeldt első animációs kisfilmje elnyerte az HBO komédiafesztiváljának „A Világ Legviccesebb Animációja”névre hallgató nagydíját. Hertzfeldt ekkor tizennyolc éves volt, és munkássága során azóta majdnem ezer díjat zsebelt be. Már csak az a kérdés, hogy ki is ez a bizonyos Don Hertzfeldt – akiről valamilyen szörnyű oknál fogva sokan még csak nem is hallottak – és mitől ilyen sikeres? Első egyetemi munkája, az Ah, Lamour (1995) szinte minden olyan vonással rendelkezik, melyek a későbbiekben korpuszának kézjegyévé lesznek. Hertzfeldt az animáció minden kockáját – esetében inkább papírlapját – maga rajzolja, újra- és újra. Nem használ átrajzolandó sémákat – továbbá semmilyen digitális eszközt és manipulatív utómunkát – épp ezért minden kocka kicsit eltérő, melynek eredménye a Hertzfeldtre oly jellemző vibrálás. A karakterek pedig már ekkor a Hergére, Bushmillerre, és Schulzra jellemző minimalizmus jegyében fogantak, de főként Mike Judge idiotisztikus egyszerűsége jellemzi őket. Hertzfeldt érezhetően nagy tisztelettel viszonyul előképeihez, ugyanakkor debil pálcikafiguráival és nagyrészt üresnek tűnő kompozícióival egyértelműen túllép elődei megközelítésén. Az Ah, Lamour pár percét továbbá az a botrányosan szubverzív, cinikus, kegyetlen humor tölti meg, melyet Hertzfeldt későbbi munkáiban csiszol igazán sajátossá. Az Ah, Lamour egy férfi történetét meséli el, aki nem képes randevúra hívni egyetlen nőt sem. Az extrém módon egyszerűsített jelenetek során a visszautasítás hétköznapi rítusai brutálisan őszinte metaforákká változnak. Ha valaki érezte már úgy, hogy egy nő kitépte a szívét, akkor az bizonyára együtt fog érezni a főszerepet alakító pálcikafigurával. Azáltal pedig, hogy az Ah, Lamour minden egyes visszautasítása után Hertzfeldt összegyűri papírt, a munkásságára későbbiekben rendkívül jellemző médiumkritika és önreflexivitás is megjelenni látszik. Ez a reflexivitás lesz második kisfilmjének mozgatórugója is. A Genre (1996) egy olyan rajzfilmnyúl történetét meséli el, akit rajzolója sorra helyez filmzsánerek formulái által meghatározott kontextusokba. A probléma az, hogy a rajzoló – azaz Hertzfeldt – egy idő után nem képes műfajokat felidézni, ebből eredő frusztrációját ezért bizarr zsáneregyvelegek kitalálásában éli ki. Példának okáért szegény kis nyúl így kerül a pornó-katasztrófafilm megalázó közegébe. A Kafka és Carroll – valamint a hasonló témát boncolgató ’53-as Duck Amuck Chuck Jones animáció – által is ihletett kisfilm legnagyszerűbb ötlete, hogy a nyúl tisztában van azzal, hogy Hertzfeldt szórakozik vele. Épp ezért a Genre csúcspontja nem is a nyúl zavarba ejtő halálnemeiben rejlik, hanem abban az ön- és médium reflexiót egyesítő gesztusértékű pillanatban, mikor is a nyúl bemutat rajzolójának. A Lily és Jim (1997) munkássága során az első olyan alkotás, mely se nem reflexív, se nem nevetségesen véres. A témájában az Ah, Lamour alapszituációját – valamint Woody Allen filmjeit – visszhangzó történet egy olyan vakrandi viszontagságaira épül, mely életszagúságából eredően válik torokszorítóan humorossá. A címszereplők által – beszélőfejes interjú-részletekben – elmesélt randevú nem is mehetne rosszabbul. Az Ah, Lamour metaforikus erőszakjeleneteinek hiányát a talán még kegyetlenebb kínos csöndek töltik ki, melyekben a satírozott háttérrel és a vonaltestekkel együtt ott remegnek a hétköznapi szociális interakciók legborzasztóbb reminiszcenciái. A történetükben rejlő tragédia az, hogy míg a randevújuk számukra világégésnek tűnik, addig az interjúkból nyilvánvalóvá válik, hogy tökéletesek lennének egymás számára. Hertzfeldt először használ dialógokat, s mégis, a Lily és Jim szinkronszínészei által improvizált szövegek – Hertzfeldt soha nem ír forgatókönyvet – képesek élettel megtölteni ezeket az ártatlan, gyermeki pálcikaembereket. Az ezt követő Billy’s Balloon (1998) Hertzfeldt legtisztább, legegyszerűbb kisfilmje. A gyerekekre támadó luftballonok története kőkemény abszurd, mely Hertzfeldt maró és közel sem korrekt humorán, valamint a makulátlan komikus időzítések során túl a témát fokozatosan felfrissítő jelenetekből eredően vált klasszikussá.

 

 

A visszautasítás sikere

 

Hertzfeldt a diploma után egyből belevágott első publikálásra szánt filmjének munkálataiba. A pár év alatt elkészült kilencperces Rejected (Visszautasítva, 2000) pedig Hertzfeldt máig legsikeresebb filmje lett, melyet Oscar-díjra is jelöltek. A kisfilm egy reklámfilm-animátor – természetesen Hertzfeldt – tevékenységét mutatja be, kinek nem kifejezetten adekvát minőségű munkáit a megrendelők folyamatosan visszadobják. Az amúgy sem teljesen beszámítható animátor a sorozatos kudarcok hatására egyre inkább kezdi elveszteni uralmát saját elméje felett, melynek eredményeképp reklámfilmjei egy frusztrált és sikertelen művész kétes értékű kreativitásának bizonyítékaivá válnak. Hertzfeldt e munkája tobzódik morbid és bizarr experimentális, szürrealista, és abszurd fordulatokban. Azonosítatlan felhőforma lények véreznek megnevezhetetlen testrészeikből, gyilkos méhek záporoznak nyúlfejű monstrumok mellbimbójából, és lehetne folytatni. A kép- és a hang következetes aszinkronjának kialakításával, valamint a balkézzel rajzolt torz figurák érthetetlen kiabálásakor pedig szinte a dadaizmussal kacérkodik. A tisztán elkülöníthető szkeccsek Hertzfeldt alteregójának idegösszeomlásával kezdenek egymásba érni, karaktereik pedig keservesen próbálnak meg elmenekülni a gyűrődő papírlapok kataklizmája elől, mindhiába. A Genre esetében látott reflexió itt olyannyira működőképessé vált, hogy a mai napig hiszik azt Hertzfeldtről, hogy ténylegesen beleőrült a kommerciális siker üldözésébe. Az igazság az, hogy Hertzfeldt – mint az animáció igazi punkja – soha, semmilyen reklámtevékenységben nem vett, és nem is kíván részt venni. A Rejected tehát sokkoló, innovatív, és fájdalmasan humoros hitvallás a színtiszta animáció piaci igények felett aratott diadaláról.

 

*

 

Hertzfeldt több évnyi turnézás, valamint a Mike Judge támogatásával létrehozott The Animation Show szerkesztése után készítette el The Meaning of Life (2005) című munkáját, mely egészen lenyűgöző módon fejteget egzisztencialista létkérdéseket. Hertzfeldt tizenkét perces filmje az élet kialakulásától, napjaink stressz vezérelte gürizésén keresztül a távoli- és a még távolabbi jövő ember-utáni világába vezet. Annak ellenére, hogy témafelvetése a Monty Python-társulat azonos című filmje, Az élet értelme, valamint Kubrick rendezte Űrodüsszeia érezhető hatása miatt nem nevezhető eredetinek, Hertzfeldt létértelmezése az életmű egyik legszenvedélyesebb darabja, melyben a pálcika-figurákból és a debil lényekből áradó egyszerű humort megannyi új szerzői eszköz – lámpafények, animált fotók, archív felvételek, valamint opera- és komolyzenei részletek – tesz igazán megindítóvá. „Az élet értelmére” ugyan nem derül fény e rövid idő alatt, de arra kétség kívül, hogy Hertzfeldt közönséges pálcika-rajzokkal és analóg trükkökkel képes szavakkal megfoghatatlan érzelmi hatást elérni. A Wisdom Teeth (Bölcsességfog, 2009) ötperces, szemérmetlenül vicces ámokfutásával azonban Hertzfeldt könnyedén visszatért a Billy’s Balloon abszurd ujjgyakorlatához. A filmben hollandul megszólaló figurák közül az egyik megpróbálja kihúzni a másik szájából kilógó szájsebészeti cérnát. A brutális jelenet Hertzfeldt felkavaró humorának a csúcsa.

 

Eközben- és ezután Hertzfeldt belevágott az It’s Such a Beautiful Day (Csudajó nap, 2008-2012) trilógia elkészítésébe, mely élete fő művének tekinthető. A három film egy Bill nevezetű pálcika-ember hétköznapi életét mutatja be. Mindennapi rutinjának vázolása után kiderül, hogy Bill halálos betegségben szenved. E betegség pedig kezdetben memóriazavart, később hallucinációkat, amnéziát okoz, majd végül testi leépülést és halált. Annak ellenére, hogy családja, valamint volt barátnője is segít neki a harcban, Bill mégis végtelenül magányosan néz szembe a kórral. Hertzfeldt pedig a betegséggel való küzdelmet példátlan humorral, felemelő életigenléssel és döbbenetes művészi nyitottsággal ábrázolja. A film egyértelműen Hertzfeldt életművének szintézise. Bill átlagos életének siralmasan vicces képeiben ott van Hertzfeldt egyetemi műveinek maró humora, a betegség ábrázolásában a Rejected szürreális és hátborzongatóan idegen tudatképei játszanak hatalmas szerepet, míg a könnyed őszinteséggel vázolt vaskos lételméleti kérdések és a forma burjánzó sokszínűsége Az élet értelmét idézik. Továbbá az egész filmet Hertzfeldt empatikus mindenható narrációja tölti meg. Hertzfeldt a néző elé tárja Bill életét, annak logikátlan bájával, repetitív és csendes agóniájával, intim kegyetlenségeivel és gyönyörűségével. Hertzfeldt ugyanakkor – mint Vonnegut tralfalmadori lényei – kiszívja saját történetéből a szívbemarkoló drámát, s sokáig rezonáló bölcsességet hagy hátra. Ilyen tudatosan megszerkesztett, érzékeny, költői és mégis tisztán filmszerű művet utoljára Terrence Malick készített, azonban Don Hertzfeldt feleannyi idősen, fele akkora játékidőben képes eredetibb formában elmélkedni létkérdésekről. Mindezek fényében pedig érdemes lesz kivárni Hertzfeldt első nagyjátékfilmjét és képregény-kötetét is.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11655