KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/szeptember
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: William S. Burroughs 1914–1991

• Csejdy András: Nincs pardon Marco Ferreri
• N. N.: Marco Ferreri
• Ardai Zoltán: Latin-európai psycho Ismét a Dillingerről
• Fekete Ibolya: Egy bizonyos idegállapot Délkelet-európai filmhét
• Makai József: Turbópartizánok A szép falvak szépen égnek
• Bori Erzsébet: Birodalmi lépegetők Új orosz filmek
• Horváth Antal Balázs: A magány mozaikképei Atom Egoyan
• N. N.: Atom Egoyan
• Kömlődi Ferenc: Virtuális szeretők Exotica
• Upor László: Toll a füledbe Orton, a botrányos életű zseni
KRITIKA
• Molnár Gál Péter: Woody Allen barna pulóverben Hatalmas Aphrodite
• Fáy Miklós: A klarinétos Woody-zene
• Bóna László: Az eltűnt idő lábnyomában Elveszett világok
• Asbóth Emil: A testrabló Kockázatos játék
• Hirsch Tibor: Vakvágányon Retúr
• Turcsányi Sándor: Reservoir Girls Fülledtség
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Cigányok ideje
• Bori Erzsébet: Batman és Robin
• Turcsányi Sándor: Kolja
• Ardai Zoltán: A selyem sikolya
• Kovács Kristóf: Sötét zsaruk
• Tamás Amaryllis: Nekem 8
• Harmat György: Féktelenül 2.
• Speier Dávid: Menekülés Los Angelesből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bevezetés a filmpolitika gazdaságtani bírálatához

Hazabeszélek

Lányi András

Vita a filmgyártásról

 

Egy gazdasági szempontú vita filmgyártásunk helyzetéről, gondolom, olyan mélyreható lehet – mint az olefin-program széptani elemzése. Meglehet, senki sem akarja kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket, csak még az nem világos, mi légyen filmművészetünk: fürdővíz vagy gyerek?

Bizony, az utóbbi néhányezer évben a művészet nem volt rentábilis. Kiváltképp filmművészet, köztéri szobrászat és szimfonikus nagyzenekar ott jöhetett csak létre, ahol mecénásra talált. Ahol a nemzetgazdaság töblettermékének újraelosztása központilag történik, mecénás csak az állami költségvetés lehet. Befektetései ezen a téren annyira fognak megtérülni, mint az athéni tanácsnak a Pheidias Pallas-szobrába beépített kincstömeg.

Nem mondom, lehet a film éppenséggel üzlet is, melyen élelmes üzletemberek vastagra keresik magukat. Csakhogy nálunk az üzleties filmgyártás rossz üzlet volna. Termékeink a szórakoztatóipar nemzetközi piacán nem versenyképesek. Filmgyártásunk rosszul és későn kezdett igazodni az ott érvényesülő követelményekhez; sem a technikai, sem a szellemi bázis nem ilyen igények szerint alakult ki. A tömegízlés viszont itthon is amonnan veszi mintáit. Mert az nem igaz, hogy a néző diktál: neki diktálnak. A mozifolklór nem a nép ajkán terem, hanem számító üzletemberek és kultúrhivatalnokok íróasztalán.

A tömegek – állítólag – éppen arra vágynak, amit a tömegkultúra nyújt nekik. A baromfigyár szárnyas lakója szintetikus baromfitápra vágyik. Mást nem ismer, s az legkönnyebben emészthető. Ne háborodjunk fel e hasonlat méltatlanságán. Háborodjunk fel a helyzet méltatlanságán! Miközben manapság a vízcsapból is a gazdasági nehézség jön ránk, úgy tűnik, e nehézségek taglalása elfedi azokat a gyökeresebb gondokat, melyek országunkban a tudás, társadalmi önismeret, szépérzék, értelmes erkölcs ápolása, fejlesztése terén, a szellemi javak megbecsülése körül támadtak. Netán mégis itt kellene keresnünk a megoldást: bennünk, belül? És „gazdaságiak” csupán a következmények?

De maradjak csak a kaptafánál! (A közmondásos suszterénál, nem annál, melyre a magyar filmek készülnek.)

Valaki figyel című filmem költségei 1984-ben nyolcmillió forintra rúgtak. Vegyes, de az átlagosnál kedvezőbb kritikai fogadtatás és egy értelmiségi közönségréteg (hevesnek azért nem mondható) érdeklődése mellett Budapesten a filmet, néhány napos szórvány-megjelenésektől eltekintve, mindösszesen huszonegy napig tartotta műsorán egyetlen mozi. Mármost: vagy én herdáltam el egy kisebbfajta bölcsőde árát értelmetlenül, vagy a forgalmazás nem képes jól gazdálkodni a gondjaira bízott költséges kultúrjavakkal, vagy pedig abban a szakadékban tűnnek el sorra filmjeink, amely az alkotók, a filmterjesztők és a nézők értékrendje között keletkezett. És akkor egyetlen érvényes megállapítást sem tehetünk filmgyártásunk helyzetéről, gazdaságosságáról, amíg a filmcsinálás értelmét, rendeltetését illetően nem alakul ki valamiféle közmegegyezés. Ez csak nyilvánosan történhet: erről érdemes vitázni. Hogy milyen filmkultúrát akarunk a pénzünkért. S nem arról, hogy mennyi pénzért, mert annyiért, amennyire a közösen tisztázott célok jegyében éppen telik. Nem arról, hogy kinek a pénzén, akár a mozikasszába, akár az állami költségvetésbe fizeti be. Nem is arról, hogy kinek a kultúrája legyen az, amit a pénzünkért akarunk, mert általános válasz erre a kérdésre csak kaszttársadalomban adható: kinek-kinek kasztja szerint az őt megillető kultúrát. S egy uniformizált társadalomban adható: egy, közös kultúrát mindenkinek. Nálunk igény és lehetőség többarcú, többszínű filmkultúrára volna. (A kulturális befektetések pénzbeni megtérülésére viszont nincs lehetőség: a differenciált igények rovására sem.) S hogy ezen belül miféle filmeket akarunk, azt bíznánk a filmek alkotói és nézői közt folytatandó párbeszédre.

E párbeszéd hiánya, nem egyéb sodorta válságba filmművészetünket. Mű és közönség viszonyáról a forgalmazás monopolszervezete rendelkezik, kizárólagos hatáskörrel. Közvetíti a vélt igényeket és megszabja a filmek pályafutását. Mint gazdálkodó szervezet, ezt a viszonyt piaci viszonyként kénytelen kezelni, pontosabban: e szervezetben a kereskedelmi szempont egy kulturális szektor ellátásáról kizárólagos joggal gondoskodó hatóság szemléletével keveredik, nem mindig a legszerencsésebben. De legyen az piac vagy agóra, ott „vevő és eladó” mindenképpen csak vele és általa találkozhat: az ő keresletével, az ő kínálatával. Üzletelő hatóság avagy vevőkörét nevelő előadó; helyzete, érdekei minden esetre az egyöntetűségnek kedveznek. S az az egy is: micsoda öntet!

Nem tudom, mennyire kell és lehet különválasztani művészetet és szórakoztatóipart, de azt tudom, hogy verseskötetet nem ott árusítanak, ahol képújságot. S tudom, hogy az előbbiből több nagyságrenddel kevesebb fogy, mert kevesebb embernek van rá kedve, ideje, igénye. Öntudatra, önigazolás helyett. Lélekébresztésre, narkotikum helyett. Felismerésre, beletörődés helyett. Közös gondra, búfelejtő helyett.

A forgalmazók divatos jelszava: „vissza a tömegeket a moziba!” – a magyar filmet illetően e pillanatban ábránd csupán. Legjobban tudják ezt maguk a forgalmazók: nem ők találták ki a jelszót, csak ott leng a fejük felett. Leginkább arra alkalmas, hogy eladósodott, elmarasztalt, saját piszkába verdesett orrú filmgyártásunk e követelménnyel szembesítve még kevésbé merjen vállalkozni arra, amit esetleg tud, s még görcsösebben járja kényszerpályáit.

A reális jelszó ugyanis valami efféle lehetne: többféle mozinézési igényhez többféle forgalmazási csatornát. És főleg: a filmek egymástól bátran elütő sokféleségét! Több filmismeretet az oktatásban! Több életismeretet a filmesek oktatásában! (Önismeretet is: az csak az igazi ökonómia...) Sőt, jelszó lehetne ez is: vissza az értelmiséget a moziba! Mert bevallott példaképünk, ha jól értem, nem a harmincas évek végének milliós nézőtömege a filléres fércművek előadásain, hanem – mondjuk – a hatvanas évek elmúlta fölött sírjuk el krokodilkönnyeinket, mikor a filmművészet a szellemi élet középpontjában állt, nemcsak nálunk, egész Európában. (S hozott az a konyhára is: rég beváltottuk aprópénzre, ami a filmnek akkor rangot adott.)

Ma a magyar filmtermés nagyobb része, félek, nem jó semmire. És azért nem jó semmire, mert annyi mindennek kellene egyszerre lennie: korcsmapótléknak, nemzeti reprezentációnak, a tévé-krimi vetélytársának, építő bírálatnak és kasszasikernek. Azért nem jó, mert torzult, zavaros értékítéletek jegyében születik. Azért nem jó, mert egész útját, az elfogadástól az elfeledésig mesterségesen kialakított környezetben futja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/06 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5796