KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Manta Ray

A rája költészete

Kránicz Bence

Poétikus halász-noir egy elsőfilmes thai rendezőtől, hátterében a rohingyák elleni, kegyetlen etnikai tisztogatással.

 

Ami a rohingyákkal történik a délkelet-ázsiai Mianmarban (a volt Burmában), humanitárius katasztrófa. Nincsenek pontos adataink arról, a zömében muszlim vallású népcsoportból hány embert öltek meg a mianmari katonák az utóbbi évek legkegyetlenebb etnikai tisztogatása során. Annyit tudunk, hogy idén márciusban a Mianmarral szomszédos Banglades jelezte, nem tud több rohingya menekültet befogadni az elmúlt 18 hónapban érkezett 740 ezer ember után. A bebörtönzés, a tömeges nemi erőszak, a falvak felgyújtása és a gyilkosságok elől menekülő rohingyák nemcsak Bangladesbe, hanem a Mianmarral keletről szomszédos Thaiföldre is tömegesen érkeznek. Az egyik leggyakoribb célpontjuk Mae Sot folyóparti kereskedővárosa.

Ezen a tágas, párás és szegény vidéken játszódik Phuttiphong Aroonpheng első nagyjátékfilmje, amelyből semmi nem derül ki a rohingya népirtás nagyságrendjéről, politikai hátteréről, szélesebb társadalmi kontextusáról. Miközben a Manta Ray persze erről a konfliktusról szól, de a válsághelyzetet csak szőrmentén, utalásszerűen engedi beszüremleni a hangsúlyosan kamarajellegű történetbe. Jelzésértékű, hogy a holtan partra sodródó menekültek egykedvű temetése és a két ország határán elterülő erdőben zajló embervadászat képsorai egyaránt sötétben zajlanak: a gyilkosok az éj leple alatt próbálják eltüntetni áldozataikat, a helyiek pedig igyekeznek tudomást sem venni arról, mi történik körülöttük. Talán úgy meg tudják őrizni az ép eszüket, ha dolgoznak, pihennek és örülnek, hogy nem ők vannak életveszélyben. Amikor az egyik helybéli halász mégis befogad és ápolni kezd egy súlyosan sérült rohingya férfit, ezt a kimondatlan alkut mondja fel. A menekültről nem tudni semmit, mert egy szót sem szól. Talán félelemből, vagy az őt ért traumák hatására nem beszél, netán nem is tudna – nem derül ki, és nem is fontos, mert a Manta Ray világában a verbális kommunikációnak alig van jelentősége. A halásznak sincs kihez szólnia, ezért zúdítja élete történeteit a lassan felépülő rohingya férfira, akinek nevet is ad, vidámparkba viszi, kihajózik vele a folyóra. A menekült férfi fehér lap, mindenki azt vetít belé, amit akar. Fordulatot az hoz, hogy a halász egyik éjjel eltűnik, pártfogoltja pedig fokozatosan átveszi a helyét a kis halászközösség mindennapjaiban.

Aroonpheng saját 2015-ös, Óriáskerék című rövidfilmjét bővítette és folytatta a Manta Rayben, amellyel rangos díjat nyert a tavalyi velencei filmfesztiválon. Operatőrből lépett elő rendezővé, ez pedig filmje látványvilágán is meglátszik. A buja természet képei sűrű, fojtogató atmoszférát teremtenek, amelyet egy-egy váratlan, erős szín és a szokatlan fényforrások – mindenekelőtt egy sor karácsonyfaégő – szakítanak ki a dokumentarista ábrázolásmód konvencióiból. Nem jutunk el odáig, mint napjaink legnevesebb thai rendezője, Apichatpong Weerasethakul Boonmee bácsijában, ahol a trópusi párából túlvilági lények gomolyognak elő, de a Manta Rayben látható táj is poétikus térré, a túlvilág kapujává lényegül át.

Csakhogy Aroonpheng jóval kevesebb figyelmet fordított a cselekmény bonyolítására, mint a lenyűgöző képek megtervezésére. Azzal semmi gond nincs, hogy a szereplők közötti viszonyok lassan formálódnak, a történet pedig komótosan halad. Sem a szűken mért dialógusok kortárs filmköltői, Jia Zhangke vagy Brillante Mendoza, sem a slow cinema jeles alkotói, Tarr Bélától Lav Diazig, nem a pörgős cselekményvezetéssel építettek rajongótábort. Aroonpheng a kortárs szerzői film e nagyságai között keresett mintákat, de a történetet központozó, kisszámú fordulatot is motiválatlanul hagyta. Az ebből fakadó nézői frusztráció és a hősök egykedvűsége, harmonikus semmittevése ugyan termékeny feszültségben gerjed össze, ám a hatás aligha tart ki a bő százperces játékidő végéig. A Manta Ray tolakodó szimbólumai – élükön a címbeli rájafajtával – és a tagadhatatlanul impozáns képi világ együtt kissé kimódoltnak tűnnek. Nem kétséges, hogy Aroonphenget mélyen megrendítette a rohingyák tragédiája, de lírai halász-noirja sokkal inkább tekinthető egy erős formaérzékű rendező névjegyének, mint a történelmi léptékű válság árnyalt alkotói kommentárjának.

 

Manta Ray (Kraben rahu) – thai-kínai-francia, 2018. Rendezte és írta: Phuttiphong Aroonpheng. Kép: Nawarophaat Rungphiboonsophit. Zene: Christine Ott, Mathieu Gabry. Szereplők: Aphisit Hama (A rohingya férfi), Wanlop Rungkamjad (A halász), Rasmee Wayrana (Az ex-feleség). Gyártó: Diversion / Purin Pictures. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 105 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14083