A mérkőzésKis pörköltek és nagy eszmékLétay Vera
Kósa Ferenc új játékfilmje tulajdonképpen ugyanarról szól, mint előző dokumentumfilmje, a Küldetés. A tömegbotrányig, majd gyilkosságig fajuló vidéki labdarúgó-mérkőzés valójában csak a drámai ürügyet szolgáltatja egy tágasabb történelmi pályán vívott erkölcsi és politikai mérkőzéshez. A tét itt is szélesebb hatósugarú, mint amit maga a történet tárgyal. A már-már rögeszmés konokságú küzdelem, amelyet a film újságíró hőse folytat a közélet tisztaságáért, a hatalmi visszaélések ellen, nagyon is összecseng a Küldetésben megfogalmazott konok igénnyel a teljesítmények igazságos értékrendjére, arra a világosságra, amelyben markánsan elválasztódnak egymástól a kicsinyes egyéni és csoportérdekek a valóságos közösségi érdekektől. Ezek a filmek szándékuk szerint lakhatóbbá és levegősebbé kívánják tenni a társadalmat, életünk terét s mindenképpen hozzá akarnak járulni a közgondolkozás alakításához. Purifikátori szenvedély hatja át őket, hatásukban mindazzal a kettősséggel, ami a purifikátori tevékenységgel rendszerint együtt jár: mozgósítja, kiélezi a jogos indulatokat, és felébreszti a szkepszist azokban, akik jót és rosszat, angyali és sátáni lényeget nem vegytiszta formában látnak elkülönülni.
Abban a sokat elemzett időszakban, amikor, a közönség elfordult a magyar filmtől” kifejezés csömörig unt fordulattá lett (legszívesebben csak a kezdőbetűkkel, k. e. m. f. korszaknak rövidíteném, hogy ki se kelljen mondani a szavakat), Kósa Ferenc dupla kihívást intézett a hátát mutató, magát kérető, zord nézőtömeghez. Egyfelől a direkt, közvetlen politizálás olyan formáját kínálja, amit a magyar filmek az utóbbi években többnyire nagy ívben elkerültek, nyíltan, szemtől szembe megfogalmaz olyan igazságokat, olyan véleményeket, amelyek kimondását a közvélemény tabunak hiszi. Hogy mennyire nem az, maga a tény is bizonyítja: a filmet leforgatták, elfogadták, bemutatták. Másfelől mondandóját most a szatirikus ábrázolás rikítóan tarka festékanyagával színesíti, s annyii vad cselekményfordulatot zsúfol történetébe, amennyit a diétára fogott, kényes gyomrú művészfilmek esztendőkig porciózgathatnának. A műfajok széles választékát is kiteríti: tenyeres-talpas sportgroteszk, brutális bűnügyi história, orvosi ismeretterjesztő-film agyműtétről, politikai tézisdráma, népi életkép, heroikus értélmiségi hős erkölcsi megdicsőülése, szegény fajankó együgyű bohózata, az igaz szerelem himnusza, revolveres verekedés és beláthatatlan tragikumú, véres melodráma. A néző igazán nem panaszkodhat egyhangúságról.
Az úgynevezett kényes történet, úgynevezett kényes korszakban játszódik. 1956 nyarán, amikor a XX. kongresszus nyomán már tisztán kirajzolódtak a szocializmus újfajta erővonalai. Ezekről az erővonalakról halványlila gőze sincs a hivatali hatalmával visszaélő, bumburnyák megyei rendőrfőkapitány-helyettesnek, akinek pedig úgyis, mint labdarúgó szakosztályvezetőnek, a lila szín egyébként érzékeny pontja. Amikor a sorsdöntő NB II-es mérkőzésen a játékvezető nem adja meg csapatának a szabálytalan gólt, a meccs után egyszerűen szétveri a bíró fejét egy vécékagylón. A piszkos ügyet a helyi lap szerkesztője nyilvánosság elé akarja tárni, de a mindhalálig (mármint mások haláláig) sportszerető szakosztályvezető megakadályozza a cikk megjelenését, sőt az újságírót letartóztatja. A szerkesztő védekezik, dulakodás közben a folyosó korlátja kiszakad, egy rendőrt magával ránt, aki később a kórházban belehal sérüléseibe, így hozza a véletlen egymás mellé a zsarolás cinikus csereeszköz lehetőségéként a két emberhalált, a gátlástalan gyilkosságot és a balesetet. „Te tisztára mosnál engem, én pedig tisztára mosnálak téged” – így hangzik a felkínált kalmár-alku logikája. Erről az üzletről beszél Balczó is a Küldetésben: „Ha elhiszed nekem, amit én hazudok, én is elhiszem neked, amit te hazudsz.”
Az alapképlet valamennyiünk számára ismerős, több tucat olasz és egyéb nemzetiségű társadalmi filmdrámát láttunk már ugyanezen a kaptafán készülni. Az ép erkölcsi érzékű újságíró (néha vizsgálóbíró; a megvesztegetési és megfélemlítési kísérletek ellenére megpróbálja leleplezni az egymással cinkos, bűnös hatalmasságokat. Az újságíró foglalkozás e filmekben nem csupán mesterséget, hivatást jelöl, de dramaturgiai kulcspozíciót is: az igazság nyilvánosságra kerülésének transzmissziós lehetőségét is, a nyilvánosság ellenőrző és ítélkező szerepének érvényesítését.
A mérkőzés szatirikus közege a hatalmi összefonódást, megvesztegetési láncolatot komikusán és szégyenteljesen kisszerűvé fokozza le, itt nem nagy bankszámlákkal, csupán egy-két kiló disznómájjal akarják megvásárolni a hallgatást és jóindulatot. Kicsi kamu-állások, kicsi pénzek, kicsi disznómájak – kicsi ország vagyunk.
A lejárt politikai szólamokkal takarózó, aljas és tökkelütött államhivatalnoknak és környezetének szatirikus megrajzolásakor Kósa Ferenc mintha Gogol Revizorára függesztette volna tekintetét, mintha a gogoli ábrázolómódszert választatta volna eszményképül. „A Revizorban elhatároztam – írta Gogol,–, hogy egy halomba gyűjtök mindent, ami Oroszországban visszataszító. Akkori tudásom szerint minden igazságtalanságot, amelyet olyan tisztségekben és helyzetekben követnek el némelyek, ahol pedig az embernek a legnagyobb fokú igazságosságot kellene tanúsítania...”
A minden erkölcsi érzéket nélkülöző korrupt fráterrel, tősgyökeres idiótával szembe azonban ellenpólusként nemes politikai eszméktől áthatott, gyomorfájásig komoly és átszellemült, mártíralkatú intellektuel-prófétát állítani, mindenképpen műfaji törést jelent, az egyik fajta ábrázolás a másikat teszi hiteltelenné. Olyan ez – hogy hasonlatunknál maradjunk –, mintha a Revizorban a megvásárolható, nyegle Hlesztakov helyett maga Belinszkij vagy Herzen érkezne meg batáron a poros kisvárosba, majd magasröptű szellemi vitába bocsátkozna a polgármesterrel visszaéléseiről, a tarthatatlan oroszországi állapotokról, a progresszív eszmék győzelméről.
Ugyanez az egymással sehogyan sem elegyülő kétneműség vonatkozik a cselekmény sokszor hihetetlenül naiv bonyolítására is. A főkapitány-helyettes vasutas álruhába öltözteti a klubcsapat aranylábú, de nem éppen aranyfejű centercsatárát, s falura küldi, hogy beférkőzzék az újságíró vasutas apjának házába, s szimatoljon külföldi vagy egyéb kapcsolatok, no meg a bizonyítékként ellopott vécékagyló után. Az újságíró okos felesége persze bolonddá teszi a bohózatba illő jóembert. Igazán fáj a szívünk érte, amikor hátába áll a melodráma bicskája.
Az életre-halálra szóló mérkőzés végzetesen elfajulna, ha a film vége felé sajátos Deus ex machinaként meg nem érkezne a pesti szemináriumról az igazi nagyfőnök, a főkapitány, s a tiszteletére rendezett vadászvacsorán meglehetősen kacifántos ideológiai okfejtéssel el nem simítaná a kényes ügyet. A szakosztályvezetőnek megparancsolja, hogy kísérje haza a foglyot és kérjen bocsánatot a családjától, az újságírónak pedig, hogy hallgasson, mint a sír. Vagyis egy különös békefilozófia jegyében, mintegy morális egyenlőségjelet téve a két cselekedet között, két erőszakos halál marad megtorlatlanul. Az elvetemült gyilkosság és a nem szándékos emberölés. A főkapitány köntörfalazó, pacifista szózata a nagy kompromisszumot hirdeti meg, szavai inkább egy publicisztikai vénájú széplélek szájába illenének. „Az emberiség megkergült, ma már egyetlen év alatt többet költ fegyverekre, mint a II. világháború alatt összesen. A legtöbb tehénből tank lesz, nem pörkölt. És miután a lét határozza meg a tudatot, kis pörköltre nem lehet nagy eszméket alapozni.” Vagy: „Éppen elég vér folyt mái-ebben az országban ahhoz, hogy ez legyen a legfontosabb kérdés. Az a csoda, hogy mi magyarok egyáltalán még vagyunk.”
Ez a pamfletszerűen előadott, „szeressük egymást, gyerekek” kompromisszum-eszmény egyértelműen, kibeszél az adott történelmi és történeti szituációból, nyíltan bizonyos mai nézeteket bírál, figuráz ki. Amennyiben a filmcselekmény időpontja pontosan meghatározott, éspedig pontosan meghatározott, 1956 nyara, ez a taktikai eszmefuttatás és helyzetmegoldás teljesen anakronisztikusnak tetszik. Mindannyian jól tudjuk, a társadalmi konszolidáció gyakorlattá vált eszméje 1956 után bontakozott ki, mint a továbbélés és prosperálás feltétele. A megbékélés természetszerűen kompromisszumokkal jár, a kompromisszumok pedig valahol mindig törnek, szorítanak. Amikor a film újságíró hőse eképp replikázik a főkapitánynak: „Ezeket a szólamokat úgy mondja nekem, mintha én háborút akarnék. Pedig csak azt állítom, hogy ezt a zsugorított életet nem a béke parancsolja ránk” – nyilvánvalóan Kósa nézeteit fogalmazza meg, aki egész filmrendezői munkásságával a zsugorított élet ellen emel szót. Bizonyára lehet és kell vitatkozni a politikai kompromisszumok megengedhető határairól, de jellegzetesen mai érveket történelmi összefüggéseikből kiragadni, s alapjában más drámai helyzetre alkalmazni, félő, hogy jópofa poénkodás csupán. Arról nem is beszélve, hogy itt, ebben a valóságos és konkrét időpontokhoz kötődő politikai tartalmakat önkényesen összekeverő drámai összefüggésben a megtorlatlanul hagyott gálád gyilkosság árnyéka erkölcsileg is végzetes sötétséget borít a megbékélés bármilyen filozófiájára.
A szatirikus alaptónus egyébként új árnyalat Kósa filmrendezői vásznán. A törvénysértések felemás időszakát ábrázolva, úgy látszik, a vitriollal kikevert festék kínálkozik legelébb kézre, lásd Bacsó Péter A tanú című filmjét. Kósa olyan szemmel látható örömmel játszik a számára új lehetőségekkel, mint a szegénysorsú festő, aki váratlan pénzhez jutott, könnyelműen bevásárolt, s most lázasan és meggondolatlanul keni a tubusok tartalmát a vászonra. A színek és anyagok nem illenek össze, szemünk talán megfájdul, sőt kiguvad a szertelen látványtól, de az elkészült mű a maga összevisszaságában is életerőt és tehetséget áraszt. A mérkőzés a komédiái ihletnek, a vezércikk-stílusnak, a telivér groteszknek, az agypangásos szólamoknak, a nemes indulatoknak és a prófétai szenvelgésnek, a valódi drámaiságnak és az együgyű helyzeteknek olyan egyvelegét alkotja, amely néha hagymázos álomnak tetszik, de mégis rabul ejti érdeklődésünket.
A filmi megjelenítés természetesen tükrözi ezt az össze-vissza minőséget, a labdarúgó-mérkőzés vagy az azt követő bankett élettől, humortól duzzadó, pompás képsorai és a hitviták sápadt jelenetei mintha nem is ugyanannak a kéznek munkájáról vallanának. Sára Sándor felvevőgépe ¡ilyenkor mintha a padlóhoz volna csavarozva. A vágás a dolgok természeténél fogva, mechanikussá válik: egyik közeli, másik közeli, egyik közeli, másik közeli... aszerint, hogy kinek a replikája következik. De még az olyan dramaturgiai fordulópontot jelentő események is a szavak mankójára támaszkodnak, mint az újságíró és a rendőr zuhanása a folyosóról, egyszerűen nem lehet látni, mi történik, később elmondják.
A színészi játékra is vonatkozik a műfajok egymást hiteltelenítő sokfélesége. Míg Szilágyi Tibor szinte kulináris élvezettel alakítja a hatalmával visszaélő, vidéki vadbarmot, drámai ellenfele, Kozák András az újságíró szerepében fennkölt, éhkoppra fogott aszkéta sorsára van kárhoztatva. A feleségét játszó szép és érdekes lengyel színésznő, Alicija Jachiewicz, öntudatos asszonyi társként már a nemzet özvegyének képzeletbeli gyászfátylát lebegteti. Koncz Gábor ostoba futballsztárja jámbor bohózatból, a lenyűgöző arcú Gép Károly, az újságíró apjának szerepében, holmi paraszti sorsdrámából lépett elő.
A mérkőzés forgatókönyvét, amely már magában hordta az elkészült film minden erényét és drámai képtelenségét, Kósa Ferenc írta.
Plutarkhosz szerint Marcus Cato a Rómával vetélkedő Karthágónak esküdt ellensége lévén, a szenátusban ha bármilyen ügyben szólt, beszédét ezekkel a szavakkal fejezte be: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam. Szerintem Karthágónak el kell pusztulnia. Vele ellentétben Publius Scipio Nasica mindig így fejezte be beszédét: Szerintem pedig Karthágónak fenn kell maradnia.
A bírálónak, akinek az a viszontagságos feladat jut, hogy új magyar filmekről kell véleményét elmondania, úgy látszik, ajánlatos volna minden kritikáját imigyen befejeznie: Ceterum censeo... a forgatókönyv irodalmi hitelére pedig nagyobb gondot kell fordítani.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1230 átlag: 5.41 |
 |
|
