KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/december
GAÁL ISTVÁN
• Báron György: A képíró Gaál István
• Pörös Géza: Gazdag pillanatok Beszélgetés Gaál Istvánnal
FILMFESTÉSZET
• Lajta Gábor: Barokk mozi Jarman és Caravaggio
• Pataki Gábor: Dionüszosz farmeröltönyben Csernus és Caravaggio
ANTONIONI
• Bikácsy Gergely: Fennsík és folyóvölgy Antonioni szemhatára
BOSSZÚFILMEK
• Hungler Tímea: Fúria képében Bosszús csajok
• N. N.: Női bosszúfilmek
• Géczi Zoltán: A gyűlölet szépprózája Park Chan-wook: A bosszú ura; A bosszú asszonya
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Babel.com Velence
• Klacsán Csaba: A minőség rovására Pécs: Moveast
TELEVÍZÓ
• Hammer Ferenc: Online társadalom Digitális rendszerváltás
• Hirsch Tibor: Voltunk mi együtt is Magyar plazma
KRITIKA
• Kolozsi László: Dis városában Lányok
• Muhi Klára: Fut velünk egy rossz szekér Off Hollywood
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Persepolis
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A semmi peremén Boldog új élet
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Az ismeretlen
• Vajda Judit: XXY
• Vízer Balázs: Királyság
• Pápai Zsolt: Elizabeth: Az aranykor
• Klág Dávid: Az ügynökség
• Herpai Gergely: A falka
• Tüske Zsuzsanna: A bárányok harapnak
DVD
• Csillag Márton: Pixar-rövidfilmek
• Pápai Zsolt: Üres város
• Csillag Márton: A gyilkos; A csalás
• Tosoki Gyula: Kerek rockerek
GAÁL ISTVÁN
• Kósa Ferenc: A hallgatás csöndje Búcsú Gaál Istvántól

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bosszúfilmek

Park Chan-wook: A bosszú ura; A bosszú asszonya

A gyűlölet szépprózája

Géczi Zoltán

Park Chan-wook bosszútrilógiájának darabjai hétköznapi kisemberek fatalista kárhozattörténetei.

 

A görög tragédiák óta tudjuk, hogy az elbeszélésre érdemes történetek száma véges; veszteség és megtorlás, bűn és bűnhődés problematikája oly sokszor, oly sokféleképpen volt már megidézve a mozi történelme során. A drámai potenciálban gazdag vezérmotívum népszerű volt a klasszikus western idején (A férfi Laramie-ból, 1955; Az üldözők, 1956), pazar pillanatokhoz segítette hozzá a spagettiwesternt (Volt egyszer egy vadnyugat, 1968), egyaránt építhettek rá az új-Hollywood mozgalom direktorai (Taxisofőr, 1976) és a ’80-as évek csekélyebb művészi igényeket támasztó akciórendezői (Bosszúvágy-sorozat). A nemrégiben dicsőséges harsonaszó mellett kihantolt exploitation tágas gyűjtőhalmazán belül külön szubzsánert alkotott, a rape’n’revenge klasszikusok (They call her one eye, 1973; I spit on your grave, 1978) minden bizonnyal a tematika legmostohább sorsú, legtöbbet vitatott képviselői. Ismerünk remek kult-filmeket keletről (Female Prisoner #701, 1972; Lady Snowblood, 1973), gótikus-romantikus meséket (A holló, 1994) és narratív szinten kísérletező modern thrillereket (Memento, 2000; Visszafordíthatatlan, 2002), de az önbíráskodó hősök a multiplexekben is megtalálják a maguk közönségét (Kill Bill 1-2, 2003, 2004; A másik én, 2007). A bosszútörténet a klasszikus dráma legtöbbet alkalmazott, számtalan formában exponált alapmotívuma – tekintettel az előzményekre nem könnyű úgy elregélni, hogy emlékezetes film kerekedjen ki belőle.

Mindehhez képest a dél-koreai Park Chan-wook 2002 és 2005 között három alkotással is hozzájárult a bosszúfilmek terjedelmes lajstromához, és bravúros módon sikerült olyan trilógiát készítenie, amely kritikai és forgalmazói szempontból egyaránt irigylésre méltó sikert aratott. A Sympathy for Mr. Vengeance (2002), az Oldboy (2003) és a Sympathy for Lady Vengeance (2005) legalább annyira támogatták az évek óta erősödő keleti inváziót, mint amennyit profitáltak a nemzetközi piac egyébiránt örvendetes nyitásából, és a kortárs filmművészet fellegvárába emelték a rendezőt, aki 2004-ben megkapta Cannes-ban a zsűri nagydíját.

 

*

 

A bosszúfilmek rendszerint egy pontra fókuszálnak; a személyes motivációk feltárására, a protagonista és az antagonista morális konfliktusára, a megtorlás explicit bemutatására, a cselekmény ravasz fordulataira koncentrálva igyekeznek hatást kelteni. Természetüknél fogva bunkósbottal operálnak, és siralmasan kevés közöttük a komplex, a didaktikus szemlélet kurválkodáskényszere alól felszabadított, több szinten is működő elbeszélés. Park Chan-wook trilógiája üdítő kivétel: eme filmek bűverejét a kifinomult mesterségbéli tudás, a biztos arányérzék, a szenzitív hangvétel és a jó érzékkel megtalált, markáns vonásokkal ábrázolt karakterek együtthatója adja ki.

Kevesen tudják, de a dél-koreai író-rendező valódi self-made man, sohasem járt filmes iskolába. Diplomáját filozófia szakon szerezte, pályafutása kezdetén rendezőasszisztensként, majd kritikusként dolgozott (válogatott írásait Videodrome: The discrete charm of watching films címmel publikálták), így pergőtűzben, frontviszonyok között tanulhatta ki a szakma fogásait, és a sokat tapasztalt, lelkiismeretes néző elvárásaival tekint a filmművészetre. Ízlése egészségesen kaotikus, kedvencei között éppúgy megtalálható a Gyilkos paradicsomok támadása! című korszakos thrash (John De Bello, 1978), mint Jean-Luc Godardtól A megvetés (1963), nagyra tartja George Romero low-budget horrorfilmjeit és Almodóvar Matadorát (1986), behatóan tanulmányozta Hitchcock és Sam Peckinpah munkásságát, miközben a kortárs hollywoodi kommersz szabályrendszerét is elsajátította. Ennek köszönhetően a bosszútrilógia tételei egyedi műfaji szintézist képviselnek: egyszerre brutális sokk-mozik (egyebek közt az öncsonkítás, a kannibalizmus, a vérfertőzés is visszatérő elemek), fatalista kárhozattörténetek és humanista drámák. A vért és a kínszenvedést, mint a megtorlás gyümölcsét, tárgyilagos szenvtelenséggel ábrázolja, miközben kétségek nélkül alkalmaz szürreális inzerteket és burleszkszerű elemeket, hol groteszk, hol infantilis humorral könnyítve a filmek egyébiránt súlyos tragédiákkal terhelt cselekményszerkezetét.

Ami a dráma működtetéséért felelős karaktereket illeti, Park Chan-wook nem a modern akciófilmek misztifikált, a hétköznapok valóságában soha fel nem bukkanó hőssztereotípiáit vonultatja fel (úgymint profi bérgyilkos, ex-Delta Force katona, messiás-téveszme által gyötört milliárdos stb.); főszereplői közönséges tucatemberek, érdekeik érvényesítésére többé-kevésbé képtelen, kiszolgáltatott figurák. Mr. Vengeance, azaz Ryu (Shin Ha-kyun) süketnéma vasipari munkás, társadalmi pozícióját tekintve névtelen senki. Csupán a hétköznapi életvitel zökkenőmentes folytatása is komoly gondokat jelent számára, a sors azonban saját fogyatékosságánál is súlyosabb terhet ró rá: segítséget kell nyújtania vese-transzplantációra szoruló, halálos beteg testvérének. Végső kétségbeesésében üzletet köt a szervkereskedő maffiával, de a dörzsölt gonosztevők átverik a szerencsétlen balekot, így Ryu nem csupán testben és lélekben nyomorodik meg, hanem az életmentő műtétre szánt pénzt is elveszíti. Női párja, Geum-ja (Lee Yeong-ae) naiv középiskolás csajszi; buta módon képes teherbe esni egy éretlen fiútól, majd összebútorozik volt tanárával, és hihetetlenül ostoba bűncselekményt követ el a férfi rábeszélésére, amely gyermekgyilkosságba torkollik. Mindketten kiszolgáltatott prédák, könnyen zsarolható vesztesek, kiknek sem valódi kárpótlásra, sem feloldozásra nincs esélyük, ellenben bizonyosak benne, hogy a világ az adósuk, és eltökélik, hogy oly sok meghunyászkodás után egyszer végre benyújtják a számlát. Gyűlöletüket becses kincsként babusgatják, a miután meglelik a bosszúhoz szükséges instrumentumokat, a rafinált ármányt és az alumínium baseball-ütőt egyaránt gátlások nélkül alkalmazzák – morális szempontból feljogosítva érzik magukat a megtorlásra, isteni tévedésük beláthatatlan következményeit pedig kíméletlenül rájuk terheli a rendező.

Park Chan-wook bevallása szerint dacból készítette el a harmadik epizódot: az Oldboy bemutatása után az újságírók rendre számon kérték rajta, miért kell ily szörnyű történeteket mesélnie, mire az ingerült rendező azt lódította az erőszaktól megcsömörlött kritikusoknak, hogy nem két, de három bosszúfilmben gondolkodik, a trilógia zárása pedig még kegyetlenebb lesz az előzőeknél. Ezért is lehetséges, hogy a Mr. Vengeance és a Lady Vengeance, bár az elbeszélések ugyanazon a filmnyelven íródtak, tetemes különbségeket mutatnak. A trilógia hívei rendszerint a nyitótételt tartják a sikerültebb alkotásnak, kiemelve az agyafúrt cselekmény bivalyerős lendületét, a főszereplők egészséges nyersességét, míg az utolsó epizódot kvalitásai mellett is túlesztétizáltnak, primadonnáskodónak, esetenként vontatottnak mondják.

Való igaz, hogy a „kedves szívű Geum-ja” (ez volna a film eredeti címe) bosszúja elégikusabb, apró ornamentumokban gazdag, képi világa pedig freskószerű, de minősége kétségbevonhatatlan, lezárása pedig vitális jelentőséggel bír a teljes trilógia szempontjából. Míg elődei menthetetlenül elvesznek a bosszúvágy sötét rengetegében, Geum-ja az utolsó pillanatban – belátva, hogy a megtorlás nem csupán az ő magánügye – kijózanodik, mérlegel és félreáll. Ryu halállal vezekel, Oh Dae-su (Oldboy) öncsonkításával áldozatot mutat be és megbocsátásért eseng („Még ha szörnyeteg is vagyok, nincs jogom az élethez?”), míg a fiatal nő bűnbocsánatot tanúsít, így méltóvá válik a megváltásra. A rendező vizuálisan is érzékeltette a morális fejlődést: az utolsó epizódnak létezik egy csak belföldön bemutatott, másutt nem hozzáférhető változata, a „fade to black and white ” vágás, amelyben az élénk színekben tündöklő film fokozatosan megfakul, és a zárójelenet már fekete-fehérben játszódik. Geum-ja sírástól remegő sötét sziluettjét vakító hóesés rajzolja ki, lánya odaadóan átöleli őt, a kamera pedig szemérmesen eltávolodik.

Park Chan-wook a szépprózaírók kifinomultságával, imponálóan változatos eszköztárból gazdálkodva, könyörtelen tisztánlátással regélte el epikus történeteit. Amíg Ryu kárhozatmeséje tömény bürök, női parafrázisa kifinomult métely; egymás mellé állítva éppen a halálos dózis kétszeresét teszik ki. S ha hozzáadjuk mindehhez a sorozat legerősebb tételének tartott Oldboyt, nyilvánvalóvá válik, hogy a nemzetközi sajtó és a közönség korántsem tévedésből avatta gyorsított eljárásban szentté a bosszútrilógiát, melynek felütése és lezárása végre itthon is mozikba kerül – ezáltal a hazai bemutatók sora két olyan filmmel is gyarapodik, amelyek megtekintése mellett roppant súlyos érvek szólnak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/12 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9195