KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/július
KRÓNIKA
• (X) : Filmkarc
• N. N.: Helyreigazítás
• Ádám Péter: Jean-Claude Brialy (1933–2007)
KÍNAI FILM
• Teszár Dávid: A kínai film nagy ugrása Zhang Yi-mou
• Hirsch Tibor: Kína felett az ég Bábeli történetek
• Géczi Zoltán: A Sárkány közbelép Kínai filmpiac
REKLÁMÖZÖN
• Barotányi Zoltán: Bemegyek, kijövök Reklámfilmek a Kádár-korban
• Vaskó Péter: Hidratált szamárbőr Reklám a moziban
• Kolozsi László: A PH-semleges élet Beszélgetés a magyar reklámról
• Schubert Gusztáv: Hátsó gondolat Magyar plazma
KULTUSZMOZI
• Csont András: A csábítás főkönyve Don Giovanni
DOKU/FIKCIÓ
• Muhi Klára: Ha nem nyomod a falat… Beszélgetés Almási Tamással
• Báron György: A valóság meséi Jean Rouch
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Keleti kapcsolat Mediawave
• Stőhr Lóránt: Filmnyelvjárások Dialëktus
• Wostry Ferenc: Jigoku! Udine
HATÁRSÁV
• Palotai János: Mozgófénykép Fotográfiák a Ludwig Múzeumban
KRITIKA
• Lajta Gábor: A meztelen kép Goya kísértetei
• Muhi Klára: A művész és az inkvizítor Goya kísértetei
• Pápai Zsolt: Veszélyesen édes Neil Armfield: Candy
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Piaf
• Vajda Judit: Aranykapu
• Kolozsi László: Sötétkékmajdnemfekete
• Parádi Orsolya: Miss Potter
• Csillag Márton: Vaskabátok
DVD
• Csillag Márton: ©vejk, a derék katona 1–2.
• Pápai Zsolt: A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet
• Tosoki Gyula: A matador
• Klág Dávid: 9 dal

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Mediawave

Keleti kapcsolat

Baski Sándor

A Mediawave fókuszába idén is belefért az egész világ, a fajsúlyosabb valóság-filmek mégis rendre Európa keleti feléből, Romániából és Lengyelországból érkeztek.

 

Kilenc nap, közel száz koncert és száznál is több film. Méregtelenítő kultúrkúra a sekélyes zenéktől és a televíziók, mozik egysíkú kínálatától megcsömörlött ínyenceknek. Ez volt idén is a győri Mediawave fesztivál. A (film)világ szellemi hogyléte felől érdeklődők 84 mozgóképet nézhettek végig a türelmes előzsűri által 47 ország 999 filmjéből összeállított versenyprogramban, ám az impozáns celluloidhegynek ez csak a csúcsát jelentette. A nemzetközi panoráma szekcióban olyan különlegességek kaptak helyet, mint a dokumentumfilm műfaját Tarkovszkij stílusával ötvöző Sergei Loznitsa művei, de sor került egy igazi premierre is: Jirí Menzel Őfelsége pincére voltam című Hrabal-adaptációját itt láthatta először a magyar közönség. Aki a jövő tehetségeire volt kíváncsi, az a különböző – ezúttal: cseh, hongkongi és magyar – filmiskolák terméséből mazsolázhatott, a színvonal itt természetszerűleg hullámzott, a horvát, lengyel és ír filmfesztiválok díjnyertes rövid és animációs filmjei viszont garantált minőséget jelentettek. Az abszolút újdonságnak számító, nulla órakor kezdődő vetítésekkel a szervezők a hatvanas-hetvenes években hódító „éjféli mozi” szellemét próbálták megidézni olyan kelet-európai filmekkel, amelyek alkalmas tárgyai lehetnének (lehettek volna) a kultikus rajongásnak. E gondolat jegyében a Taxidermia előtt evőversenyt tartottak, a Cigányok ideje lagzijelenete alatt pedig egy komplett cigányzenekar masírozott be a terembe, de pont a lényeg, a nézők bevonása maradt el, így ez az izgalmas kísérlet – diplomatikusan fogalmazva – felemásra sikeredett.

 

 

Műfajok randevúja

 

A Mediawave versenyprogramját pár évvel ezelőtt jellemző szekcióburjánzás úgy tűnik, már a múlté. Idén is a jól bejáratott és többé-kevésbé áttekinthető animációs, kísérleti, kisjáték- és dokumentumfilm kategóriába csoportosult az izmos mezőny, de a skatulya több induló esetében is szűknek bizonyult. Műfaji határsértések előfordultak mindegyik szekcióban, de legelőbb is az experimentalizmust amúgy is magukban hordozó animációs filmeknél. Az idei trend a kamerával vagy fényképezőgéppel rögzített képanyagok ötvözése volt a hagyományos grafikai megoldásokkal. Animált alakok szerepelnek a fantáziavilág fontosságát hirdető olasz Ne felejts!-ben is, ahol egy idős asszony emlékszik vissza gyerekkora kedvenc képzeletbeli állataira. Viharosabb vizekre evez a horvát Silencium, a program talán legradikálisabb darabja, amely marxista dühvel mutat rá a mai és a feudális kori viszonyok hasonlóságaira. A nyomasztó hangulatú tanmese tanulságát az animált szereplőket dróton rángató démoni narrátor mondja ki: a szegények sorsa mindig is az elnyomás volt, és most is az. Más stílus, de szintén horvát munka a Tükröződések elmélete, amely a művészettörténeti koronként változó szépségideálokról szól. Egy férfi és egy nő számítógép segítségével próbálnak híres festmény- és szoboralakok testrészeiből új külsőt tervezni maguknak, hogy utána a plasztikai sebész kése alá fekhessenek. Profán és szellemes játszadozás az ikonikus műalkotásokkal, Terry Gilliam Monty Python-béli animációi után szabadon, illusztrálva, hogy posztmodern korunkban már nincs szükség új ideálokra, elég összemixelni a régieket. Az angol Éjszakai műszak is élőszereplős felvételekre épül, melyeket a rendező kedve szerint lassít, torzít és színez. Adott egy állandóan dolgozó házaspár, akik naponta csak egyszer találkoznak a közös ágyban egy rutinszerű csókváltás erejéig. Amikor a feleség megjön a nappali műszakból, a férj épp indul az éjszakaiba, hogy tizenkét óra múlva fordítva ismétlődjön meg a jelenet. Gemma Burditt némafilmszerűen szaggatott képekkel és remek vizuális ötletekkel mutatja be a hétköznapi monotóniát. Szokatlan, régit és újat ötvöző technikája miatt érdemel említést Stacey Steers Fantom-kanyonja, aki a mozgásfotókkal kísérletező Eadweard Muybridge (1830–1904) fényképeinek montázsaiból állította össze szürreális filmjét. Nem szűkölködik szimbólumokban a közönségdíjas Gács Réka munkája sem. A jó fény alapvető a várakozásról szól, egy nő köt, a fonál formája pedig követi tudatos és tudattalan vágyait, gondolatait. Frappáns ötlet, ügyes kivitelezés, de nem több. A színekkel és a képi szimmetriával játszadozó francia Fekete-fehér viszont komplett világmetaforát prezentál tizennégy percben. A kettéosztott vásznon két Yin és Yang figura (ha úgy tetszik: a jó és a rossz) vívja burleszkszerű macska-egér harcát. A metafizikai csihi-puhinak nem lehet győztese, hiszen a két elem komplementere egymásnak, csak együtt létezhetnek. Allegória a szekciógyőztes Életvonal is, méghozzá Kosztolányi Esti Kornél utolsó villamosútjáról írt novellájához hasonlatos. Ducki Tomek indusztriális világában fogaskerekekből felépített gépemberek korcsolyáznak végig a számukra kijelölt huzalokon. Röpke életük során néha keresztezik egymás útját, rivalizálnak, harcolnak, szeretnek, átalakulnak, de soha nem állnak meg, futnak előre a semmi felé céltalanul. Keserédes tanmese sorsról, kötöttpályás életekről, stilizált látványvilággal és jobbnál jobb képi ötletekkel.

 

 

Az érzékelés nehézségei

 

Meglepő vagy sem, de az animációs blokk mögött mind újító szándékban, mind kreativitásban lemaradt a méreteit tekintve is karcsú kísérleti szekció. A kínálat egy része – Lakos Nóra szimbolikus Coming soonja, Vincze Zoltán táncos Bújócskája vagy a Szemző Tibor-féle szekciógyőztes Csoma legendárium – már a Filmszemlén is bemutatkozott. Rajtuk kívül Magyarósi Éva frissnek szintén nem nevezhető Hannéja érdemel említést, amely lírai narrátorszövegével súrolja néhol az artgiccset, képi világának kidolgozottsága viszont elsőrangú. Kollázstechnikával állnak össze a statikus, absztrakt festményekre emlékeztető képek, amelyek a női főszereplő tudatának lenyomatai, s hol profán, hol költői szimbólumokkal jelenítik meg egy elemésztő szerelem és egy unalmas, de biztonságos kapcsolat közötti őrlődés stációit. Egy dilemma áll az angol Jonathan Hodgson filmjének középpontjában is. Az Erdei morajok fametszetszerű grafikákkal kevert filozofikus mockumentary, főhőse egy legendákkal övezett erdő titkait próbálja kikutatni, de minél jobban figyel, annál kevésbé tudja, hogy mit lát, vagy lát-e egyáltalán valamit. A helybéliek végül megunják a túl sokat szaglászó idegent, és elássák őt az erdőben – élve –, ahol aztán gondolkodhat tovább az érzékelés és megismerés nehézségeiről, no meg a veszélyeiről is.

 

 

Családban marad

 

Furcsa módon a kísérletezés kritériumainak leginkább megfelelő alkotás a kisjátékfilmes blokkban volt látható. A spanyol Gépben egy fiatal lány, miután megpróbálják megerőszakolni, felfedezi, hogy szexualitása kontrollálhatatlan, gyilkos fegyver. Az elsőfilmes rendező Lynch enigmatikus stílusát és narratíva-technikáit ötvözi Tsukamoto motívumaival. A merész elegy akkor is hatásos, ha képi klisék is járnak mellé bőven.

A magyar mezőnyből természetesen kiemelkedett a világot már körbeturnézó Before dawn (ezúttal operatőri díjjal jutalmazták), de Szirmai Márton Filmszemlén debütált Szalontüdője is zajos ovációt aratott. Orosz Dénes új „párkapcsolati vígjátékának” poénjait is vette a közönség; való igaz, a féltékenység és bizalomhiány kérdéskörét taglaló Melletted dialógusai szórakoztatóak, színészei tehetségesek, különösebb mélységei viszont nincsenek. Nyitrai Márton Apuja a családi erőszak súlyos témáját dolgozza fel. Egyetlen snittben nézhetjük végig, ahogy egy feleséggyilkosság családi ebéddé alakul át, a film képei ugyanis visszafelé pörögnek, a bravúros technikai kivitelben azonban, az alkotói szándék ellenére, ott bujkál a disszonáns komikum is.

A szekció húszperces, vagy annál hosszabb filmjeinek közös nevezője, hogy Románia vagy Lengyelország szegénység sújtotta térségeiben játszódnak, gyerekek és kamaszok a főhőseik, miliőjük pedig dokumentarista igénnyel van megrajzolva. A kategóriagyőztes román Képcső példának okáért hitelesebb és beszédesebb, mint sok igazi szociográfia. Hivalkodó eszközök nélkül, sallangmentesen, az olasz neorealizmust megidézve mutatja be szereplőinek – egy hétéves kisfiúnak és apjának – egyetlen napját, akik olyan messze élnek a várostól, hogy hajnalban kell elindulniuk, ha estére vissza akarnak érni, s közben óriási sártengereken kell átküzdeniük magukat. Egy pokrócba takart ősrégi tévét visznek javíttatni, hogy a kisfiú este megnézhessen egy Bruce Lee-filmet. Az apa morgolódva, de rááldozza napját, hogy a fia vágya teljesülhessen, holott sejtjük, hogy lenne hasznosabb dolga is. Egyszerű, katarzist nem erőltető történet a nyomor közepette is létező önfeláldozásról és szeretetről.

Az ország ugyanaz, a szegénység mértéke hasonló, a helyszín viszont Bukarest külvárosa. A Marilena a P7-ből főszereplője a címbéli kerület, omladozó tömbházaival, balkáni hangulatával és az utcákon nevelkedő, elvadult gyerekekkel. A kamaszvágyak fókuszában a telepi kurvák állnak, a 13 éves Andreinek különösen a visszahúzódó, de érzékeny Marilena tetszik. Bátorságát összegyűjtve pénzt lop a családi kasszából, majd – mivel az aktus feltétele egy autó megléte – elköti az apja által vezetett trolibuszt, hogy azzal menjen a nőért. Cristian Nemescu rendező, aki sajnos tavaly nyáron, első nagyjátékfilmjének befejezése után elhunyt, kíméletlen precizitással mutatja be az elgettósodott környezet társadalmi viszonyait, Marilena alakján keresztül pedig a mágikus realizmus jegyeit is beemeli a történetbe.

Nem sokkal él különb körülmények között a lengyel Melodráma 14 éves főszereplője, de őt a lerobbant környezet mellett saját összekuszálódott érzelmei és felvállalhatatlan vágyai is sújtják. A fiú családja és lakótársa a nővére, aki jóval többet jelent számára testvérnél és anya-pótléknál. Féltékenységét, amely a lány gazdag, strici-forma barátjára irányul, vérfertőző vágyai motiválják. Titka kitudódik, nővére elzavarja, a nap végén pedig még össze is verik. Húsz perc mindösszesen a játékidő, de Marczewski rendezőnek bőven elég ahhoz, hogy prezentáljon egy pszichológiailag is meggyőző, vigasztalan kamaszdrámát.

 

 

Végzetes múlt, nyomasztó jelen

 

A Világ-képek címszó alá besorolt dokumentumfilmek esetében is a keleti vonulatot kellett követnie annak, aki letaglózó élményekre vágyott. Már csak azért is, mert a dolgozatok jórésze éppen azokról a szocializmus társadalmi-gazdasági öröksége által sújtott vidékekről tudósított, ahonnan a fikciós blokk imént említett filmjei is. A lengyel Corpus Christi a Sziléziát eluraló kilátástalanság bemutatását vállalta. A szereplők többször is elmondják: „a „kommunizmusban jobb volt, évente háromszor nyaraltunk”, a bányák bezárása óta viszont az enyészeté lett a környék, nincs munka, a házak lerobbantak, a gyerekek a szemetet túrják. Rémisztően ismerős a képlet: munkanélküliség, alkoholizmus, öngyilkosság, nosztalgia a szocializmus iránt – mindezt akár Borsodban is leforgathatták volna. Vagy Erdélyben. A Zoknikészítők színhelye egy Viscri nevű, románok lakta falu, ahol már iskola sincs. A megélhetés egyetlen forrása az asszonyok számára a zoknikötés. Az exportot egy oda települt német zenész irányítja, aki emellett tanítja a gyerekeket, és a román nyelv szépségeiről énekel. Hogy hol látta meg az egzotikumot ebben a sárba ragadt világban, az a falu lakossága és a film kelet-európai nézője számára is rejtély marad. Nyomorúságos körülmények között élnek a szlovák Szonja és családja szereplői is, ócska viskóban egy szemétdomb szomszédságában, és bár ők is a demokrácia előtti időket sírják vissza, sorsukért saját magukat is hibáztathatják. A film megértéssel közelít a gyerekközpontú roma kultúrához, de megmutatja a szimpatikus, őszinte emberként megismert, 14 gyerekes Szonja felelőtlenségét is, ahogy fogadkozása ellenére újra és újra hagyja magát teherbe ejteni.

A gyermekáldás áll a fesztivál fődíját elnyerő Magok középpontjában is. Egy altáji falu ötgyerekes családjának viszontagságos élete tárul fel a lengyel rendező kamerája előtt. Az apa úgy tartja, hogy „a gyerekek fizetnek meg a szülők bűneiért”, de drámai kijelentésének súlyát csak a film végére értjük meg. A férfi végzi a házimunkát, ő küldi iskolába a legkisebb, epilepsziás gyereket és gondoskodik alkoholista, depressziós feleségéről. A nő egy tiszta pillanatában felfedi a család életét beárnyékoló múltbéli tragédiát, legidősebb lányuk öngyilkosságát, aki így menekült el a nyomorból. Nyomasztó filmballada, amely órákig kísérti nézőjét. Egészen máshonnan közelít a testi-lelki deviancia témájához a Bárka Színház díjával kitüntetett A dácsán. Valahol Lengyelországban, egy roncstelepnek is beillő telken él egy süketnéma család: férj, feleség és húsz év körüli fiuk. Az életképszerű filmben az önmagát ezermesternek képzelő férfi chaplini küzdelmét követhetjük nyomon, amelyet az udvar tárgyaival, egy rossz esőcsatornával vagy a családi Fiat 126-ossal vív. A közönség, a morális aggályokat félretéve – szabad-e a fogyatékosságon jól szórakozni? – végignevette ezt a bizarr doku-burleszket. Akad humor a Nők a hinta körülben is, már csak az alaphelyzet miatt is: a székelyföldi tanyáján élő János apróhirdetésben keres házvezetőnőt, és egyben új anyát két kisgyermeke számára, igaz, ez utóbbi opciót csak akkor ajánlja fel nekik, ha előbbi munkakörben már beváltak. Az asszonyok jönnek és mennek, a néző pedig megismeri közben a tanyasi élet sajátosságait és a két gyereket, akiket nem a tévé vagy az iskola, hanem a természet és a munka szocializál önállóságra. Fecső Zoltán filmje szociográfia és portré egyben, tudósítás egy zárt világból, ahol más ritmusban folyik az élet, mint mifelénk.

Hasonlóan a Magokhoz, a zsűri különdíját elnyerő Hév is a tavaly indult Lengyelország–Oroszország Program keretében készült. A meditatív filmben a kamera 20 percen át pásztázza egy moszkvai vonat utasait és hallgatja a beszédfoszlányokat, suttogásokat. A különböző társadalmi hátterű és életkorú emberek premier plánjaiból végül kirajzolódik egy mozaikszerű tabló.

A dokukínálat Európán kívülről érkezett része is bővelkedett izgalmas darabokban, az afgán háborútól az izraeli arab özvegyek sorsán át az amerikai Salton tó pusztulásáig terjedt a témák spektruma. A kurrens kérdéseket tárgyaló „nagy filmek” helyett említsünk meg inkább egy egészen aprót. Az indiai Prakash utazó mozi egy bioszkóp-vetítőről szól, amelyet még a Pathé cég gyártott vagy száz évvel ezelőtt. Az utánfutóra szerelt mini-mozinak 24 ablaka van, azokon kell bekukucskálnia annak, aki látni szeretné a műsort. Tulajdonosa két barát, akik utolsóként folytatják a vándormozik hagyományát. Járják az indiai városok utcáit, tereit és tolják ezt a darab történelmet. A műfajt a tévé és a videó már megölte, de 24 ember mindig akad, akik mint hívők a Kába-követ, körbeállják a mozit, és várják a csodát. Szebb metaforát a Fényírók Fesztiválja sem kívánhatna magának.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/07 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9047