Mindennek ismeretében meglehetősen furcsának tűnhet első pillantásra, hogy viszonylag kevés amerikai játékfilm idézi fel a polgárháborút. Ha az internet legbőségesebb filmes adattárába, az imdb.com honlapra beírjuk az „amerikai polgárháború” kulcsszavakat, 190 filmcím jelenik meg, ezek között azonban igen sok az ismeretterjesztő dokumentumfilm, a televízió számára készült sorozat, valamint a western, melynek mindössze annyi köze van a polgárháborúhoz, hogy hősei a harcokból érkeznek a vadnyugatra. Magát a háborút meglepően kevés film mutatja be, s ezek közül is legfeljebb húsz-harminc tekinthető valóban jelentős műalkotásnak – száz év filmterméséből.

Vajon miért? Egyrészt nyilván azért, mert a legkisebb csata, katonai felvonulás vagy fogolytábor felidézéséhez is több száz statisztára van szükség, lovakra és ágyúkra, korhű egyenruhákra és fegyverekre. Polgárháborús filmet készíteni költséges vállalkozás – vagy legalábbis költséges volt a számítógépes trükkök megjelenéséig. De van egy ennél is fontosabb ok, amely minden bizonnyal óvatosságra késztette a rendezőket és a filmipar döntéshozóit: a polgárháború igen sokáig kényes téma maradt. Több mint száz évre volt szükség a Konföderáció kapitulációja után ahhoz, hogy egy déli államban élő és tevékenykedő politikust megválasszanak az Egyesült Államok elnökévé. Jimmy Carter volt ez a személyiség, de 1976-os elnökválasztási kampánya idején még őt is megkérték egyszer északon, hogy énekelje el a Mikor mentünk Georgián át… (While We Were Marching through Georgia) című polgárháborús indulót. Mivel ez a dal az illető állam készleteit tudatos rombolással elpusztító hadjárat emlékét idézi fel, Carter bosszúsan felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy ez nem kifejezetten déli dal… Az Elfújta a szélben e dalt éneklik, amikor felbukkan a film legellenszenvesebb figurája, az északi carpetbagger, a tönkrement Dél rovására meggazdagodni vágyó, nyerészkedő kalandor.

A kölcsönös érzékenység miatt nehéz úgy filmvászonra vinni egy korabeli történetet, hogy az északiak, a déliek és az egykori rabszolgák leszármazottai közül senki se sértődjön meg, sőt, ajánlja barátainak a film megtekintését. Az egykori déliek többsége például meg volt győződve róla, hogy nem a rabszolgaság fenntartásáért harcol, hanem otthonát, családját védelmezi a jenkik támadása ellen. Csakhogy a rabszolgaság nélkül nem lett volna konfliktus észak és dél között, nem győztek volna az 1860-as elnökválasztáson a republikánusok, s nem kellett volna félteni s védelmezni a déli államokat, a déli életmódot. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk: az Unió igaz ügyért harcolt, a déli Konföderáció számára pedig annyit jelentett a szabadság, hogy a fehér embernek továbbra is szabadságában áll rabszolgamunkára kötelezni a feketéket. Ha azonban egy film ezt hangsúlyozná, alighanem sok nézőt veszítene a Konföderáció egykori államai területén, s ezt egyetlen forgalmazó sem engedheti meg magának.

Talán ezért vált olyan gyakorivá, hogy a rendezők a déliek szemszögéből mutatják be a történteket, hiszen így az elbukottak elfogultsága érthetővé válik, s az északiak megnyugtatására mi sem könnyebb, mint néhány nagylelkű győztest is megjeleníteni a filmvásznon. A rabszolgaság problémáját pedig a szőnyeg alá lehetett söpörni, mellékszerepet biztosítva egy-egy hűséges, fekete bőrű, családtagnak számító házicselédnek, aki hazájának tekinti a Délt, és gazdáihoz hasonlóan utálja az északi „jenkiket”.

Ezt a mintát követte az első jelentősebb és terjedelmesebb film a polgárháborúról, amely egyben a filmtörténet egyik leghíresebb alkotása: D. W. Griffith 1915-ben bemutatott Egy nemzet születése (Birth of a Nation) című filmje. Ez a híres alkotás oly sok szempontból számított „az első” filmnek, hogy aligha lehet megfelelően hangsúlyozni úttörő jellegét. Ez volt az első 100 percnél hosszabb film, s a maga korában a közeli felvételek ugyanolyan újításnak számítottak, mint a filmvászonnak csak az egyik részén látható vagy a lassan elhalványuló kép, meg az egy időben játszódó események gyorsan váltakozó vágásokkal való, „párhuzamos” bemutatása. A maga korában elképesztő sikernek számított, hogy egy éven belül egymillióan nézték meg, 1946-ra pedig állítólag 200 millióan. Ez volt az első film, amelyet a Fehér Házban is bemutattak. Állítólag semmilyen forgatókönyv vagy jegyzet nem készült a cselekményéről. A cselekmény a rendező fejében született meg, és ott is maradt, amíg a filmszalagra nem került. Később rengetegen állították, hogy statisztaként részt vettek a forgatáson, köztük olyan hírességek is, mint Eric von Stroheim, Raoul Walsh és John Ford.

A film vizuális ereje és narratív sodrása ma is megragadó. A katonák hadba vonulását bemutató képsorok, a realista csatatéri felvételek és Lincoln meggyilkolásának jelenete napjainkban is igen hatásos maradt. A déliek öngyilkos rohama is emlékezetes: a déli tiszt mellől mindenki elhull a golyózáporban, ő is megsebesül, de még utolsó erejével beletaszítja a Konföderáció lobogóját az északiak ágyújának csövébe. De nem csak a nagyszabású jelenetek megragadóak: Griffith képes volt apró, hétköznapi, emberi gesztusokat is bemutatni, amelyek jól ellensúlyozzák a némafilm színészeinek kissé eltúlzott, hatásvadász játékát. A déli anya például örömében kis híján megcsókolja a fiának megkegyelmező Lincoln elnököt, majd észbe kap, és gyorsan távozik, az elnök pedig semmit sem vesz észre ebből. Még meghatóbb a sebesült, legyőzött déli tiszt hazaérkezése, amint hosszasan ácsorog háza ajtaja előtt. Szeretetteljes, de szomorú mosollyal méregetik egymás tönkrement ruházatát kishúgával, amíg asszonyi karok ki nem nyúlnak az ajtón, s be nem vonják a házba a hazatérőt.

Sajnos a film második felét a rasszista gyűlölködés határozza meg. Eltűnnek a megható, hiteles jelenetek, s helyette hisztérikusan eltúlzott játékkal mutatják be, milyen rettegésben kellett élniük a déli fehéreknek, amíg a Ku Klux Klan „hősei” fel nem szabadították őket a kéjvágyó és fosztogató feketék uralma alól. A filmben még az egykori északi és déli katonák is kénytelenek vállvetve harcolni a tomboló és erőszakoskodó feketék ellen. A rendező a rabszolgatartók legrégebbi előítéleteinek megfelelően mutatja be a feketéket: nem csak gyermetegek, gyávák és rosszindulatúak, de kizárólag azon jár az eszük, hogyan lehetne fehér asszonyokat megszerezniük. A történelmi hitelesség teljesen megsemmisül: Lincoln meggyilkolása után a filmben a déli fehérek elkeseredetten jelentik ki, hogy „legjobb barátjukat” ölték meg, holott aligha lehetett nála szélesebb körben gyűlölt személyiség a legyőzött államokban 1865 táján. Az sem használ a filmnek, hogy a fekete szereplőket fehér férfiak játsszák sötét festékkel összemázolva. Az egyik fekete nőről nem csak az látszik az első pillantásra, hogy fehér, de az is, hogy férfi… Amerikában ekkoriban egyszerűen nem lehetett fekete színészeket alkalmazni – különösen olyan szerepekhez, amelyekben fehér asszonyokat fenyegetnek. Roger Ebert pontosan fogalmazott, amikor megállapította, hogy „a film nem csak bemutatta, hogy milyen rasszista volt Amerika 1915-ben, de úgy mutatta be, hogy nem is volt tudatában e rasszizmusnak.”

Valahogy úgy állunk ezzel a filmmel is, mint Leni Riefestahl és Eizenstein alkotásaival: ha képesek vagyunk megfeledkezni a mű üzenetének embertelenségéről és hazugságáról, akkor csodálnunk kell a rendezőt ötletességéért, lendületéért és technikai újításaiért. Aligha véletlen, hogy a nagysikerű Forrest Gumpban Robert Zemeckis rendező is felidézte a film leghatásosabb jelenetét, a Ku Klux Klan lovasainak elsöprő rohamát. Ez a pár perc a világ filmművészetének leghíresebb képsorai közé tartozik.

A következő évtizedben is felidézte az amerikai polgárháborút egy nagyszabású, emlékezetes némafilm: Buster Keaton A Generális című, 1927-ben bemutatott alkotása. Igaz, nem kifejezetten háborús filmként emlékezünk rá, hanem vígjátékként. A rendező-főszereplő azonban olyan aprólékos műgonddal jelenítette meg az Unió és a Konföderáció hadseregei között száguldozó mozdony környezetét, s néha akkora hadseregek masíroznak el a filmvásznon, hogy nyugodtan tekinthetjük polgárháborús történetnek is ezt a fergeteges humorú vígjátékot. Nem csak a filmtörténet egyik legnagyobb vonatszerencsétlensége látható a filmben, hanem egy valódi ütközetre is sor kerül, s ráadásul hősünk a legkülönbözőbb korabeli fegyvereket próbálja felhasználni, meglehetősen komikus következményekkel.

A leghíresebb polgárháborús történet azonban a következő évtizedben hódította meg a nézőket: Victor Fleming 1939-es Elfújta a szél című filmje. Az egykori Konföderáció államaiban élő lányok állítólag mélységesen fel voltak háborodva azon, hogy a közismert regény hősnőjét nem egy déli színésznő alakította, hanem az angol Vivien Leigh, és csak azzal vigasztalták magukat, hogy még mindig jobb lesz így, mintha egy „jenki” lány kapta volna a szerepet. (Hogy ki is az a sokat emlegetett „jenki”, ezt legjobban E. B. White amerikai újságíró foglalta össze. „A külföldiek szerint a jenki amerikai. Az amerikaiak szerint a jenki északi. Az északiak szerint a jenki keleti. A keletiek szerint a jenki új-angliai. Az új-angliaiak szerint a jenki vermonti. A vermontiak szerint a jenki olyan ember, aki gyümölcstortát eszik reggelire…”)

Az Elfújta a szélnek azok a jelenetei, amelyek a hősnő érzelmi életének bonyodalmait érzékeltetik, mára meglehetősen elavultnak tűnnek. Roger Ebertnek igaza van: „Az Elfújta a szél legádázabb küzdelme nem Észak és Dél, hanem Scarlett vágyai és hiúsága között dúl”. A polgárháborút felidéző képsorok viszont semmit sem veszítettek erejükből. A film első negyedórája remekül idézi fel a gyors győzelemben bizakodó déli ültetvényesek elavult lovagiasságát és elbizakodott naivságát. Rendkívül hatásosak maradtak a veszteséglisták érkezését bemutató jelenetek, az Atlantából való menekülés képsorai pedig ugyanolyan izgalmat váltanak ki belőlünk, mint a korabeli nézőkből. (Csak az érdekesség kedvéért: a hatalmas, égő pályaudvari épület, amely oly látványosan omlik össze a menekülők mögött, a King Kong című film díszlete volt. A trópusi sziget óriási építménye ott állt a stúdió udvarán, és így szabadultak meg tőle.) A legkiválóbb jelenetek azonban Atlanta ostromát mutatják be: hol felülről látjuk az utcán áradó tömeget, hol alulnézetből sodródunk a fejveszetten menekülők között, a sikoltozást és robbanásokat pedig nagyszerűen ellenpontozza az erődítési munkálatokra vonuló feketék lassú dala: „Let my People Go…” A pályaudvari képsorok pedig egyszerűen felejthetetlenek: Scarlett az orvost keresi, de a kamera egyre magasabbra emelkedik, s a hősnő szinte elvész a földön fekvő sebesültek tengerében. Különböző polgárháborús indulók foszlányai hangzanak fel (köztük egy európai karácsonyi ének is, a Tannenbaum, oh Tannenbaum, amely Amerikában Maryland, My Maryland címmel indulóvá vált), s végül a kép bal oldalán, a sebesültek tengere fölött lobogni kezd a Konföderáció megtépett, „csillagkeresztes” zászlaja. Ezt a képsort ugyanúgy „tanítani kellene” a filmtörténet oktatása során, mint a Psycho zuhanyozóbéli gyilkosságának montázsait.

Több western is felidézte a polgárháború egy-egy epizódját. Az utolsó emberig (They Died with Their Boots on, 1941) című filmben emlékezetes és méltóságteljes képsorok mutatják be, hogyan hagyják el a déli tisztiiskolás hallgatók a West Point Katonai Iskolát, hogy hamarosan egykori osztálytársaik ellen harcoljanak. Több film hősei is egy-egy fogolytáborból elindulva kerülnek szembe az indiánokkal. John Sturges Menekülés Bravo-erődből (Escape from Fort Bravo, 1953) címmel rendezett izgalmas és meglehetősen realista történetet. Sam Peckinpah Dundee őrnagya (Major Dundee, 1965) nagyszabású drámának tűnik az első félóra alapján, hogy aztán egyre érdektelenebb középszerű kalandfilmként és melodrámaként fejeződjön be több mint két óra elteltével. Más westernek rendezői számára a polgárháború csak ürügy volt. Howard Hawks egy látványos és ötletes vonatrablást hajtat végre déli katonákkal a Rio Lobo (1970) elején, hogy aztán a történet a Rio Bravo (1959) és az El Dorado (1966) szerkezetét követve folytatódjon a vadnyugaton. Kevin Costner Farkasokkal táncolójának (Dancing with Wolves, 1990) hőse a polgárháború embertelensége miatt undorodik meg a fehérek világától, hogy csak a sziúk körében találjon barátokra. Clint Eastwood A törvényen kívüli Josey Wales (The Outlaw Josey Wales, 1976) című westernje hősének családját Unió-párti gerillák irtják ki, s ezért távolodik el a társadalomtól, amíg a vadnyugaton új „család” szerveződik köré fehérekből és indiánokból. Nagyszabású célokat tűztek ki maguk elé A vadnyugat hőskora (How the West Was Won, 1962) rendezői: egy egész évszázadot kívántak bemutatni, s természetesen a polgárháború sem hiányozhatott a „történelmi freskóról”. Az eredmény azonban egy meglehetősen szegényes, mindössze negyedóráig tartó és szájbarágósan allegorikus jelenet lett: a shiloh-i csata estéjén láthatjuk, amint az egyik nyugati megöli a másikat Grant tábornok védelmében.

A leghíresebb western-rendezők közül csak John Fordnak és Sergio Leonénak sikerült remekművekben bemutatni a polgárháborút. A lovaskatonákat (The Horse Soldiers, 1959) sokan Ford gyengébb alkotásai között tartották számon, s csak mostanában kezdik újra felfedezni értékeit a filmbarátok. Az ötletet Benjamin Grierson híres „portyája” adta a rendezőnek: a Vicksburg elfoglalására készülő Grant tábornok 1863 tavaszán Griersont arra utasította, hogy 1700 lovassal hatoljon be mélyen a Konföderáció területére, pusztítsa el a déliek utánpótlási vonalait, s vonja magára figyelmüket. A filmben John Wayne alakítja a parancsnok szerepét, aki vasútépítő mérnök volt, s most arra kényszerült, hogy vágányokat, állomásokat és mozdonyokat romboljon szét. A kifinomult filmesztéták által oly sokszor lesajnált Wayne ismét bebizonyította, hogy magas színvonalú színészi munkára is képes. A filmben sor kerül egy sodró erejű összecsapásra az egyik kisváros utcáin, a legemlékezetesebb jelenetek azonban egy katonai iskolához kapcsolódnak. A déli iskolában már csak a legfiatalabb diákok tanulhatnak, egy idős tábornok irányítása alatt, aki most elkeseredetten szembeszáll az északi megszállókkal gyermekekből álló „hadserege” élén. A megrázónak induló összecsapás azonban meglepő és humánus módon oldódik meg. A harcedzett északi veteránok először ügyet sem vetnek az induló dallamára feléjük vonuló gyermekcsapatra, az első sortűz után azonban lóra kapnak, s gáláns kalaplengetéssel elmenekülnek a rohamozó iskolások elől, hogy ne kelljen halomra gyilkolniuk őket. Csak az egyetlen „hadifoglyot” büntetik meg egy kiadós elfenekeléssel.

Jóval sötétebb színekben jelenik meg a háború Sergio Leone A jó, a rossz és a csúf (The Good the Bad and the Ugly, 1966) című filmjében. Először úgy tűnhet, a polgárháború csak háttér Tuco (Ely Wallach) és Blondie (Clint Eastwood) konfliktusához, s a kisvároson átvonuló hadseregnek nincs más funkciója, mint az, hogy robajával elnyomja a lépcsőn felfelé ólálkodó gyilkosok lépteinek zaját. Az elrejtett kincset hajszoló hőseink azonban egyre jobban belesodródnak az Unió és a Konföderáció konfliktusába. Igaz, meglehetősen komikus módon esnek az északiak fogságába: az Unió porlepte hadseregét szürke egyenruhás délieknek nézik, s egyikük lelkesen élteti Lee tábornokot. A fogolytábor szörnyűségeiből megmenekülve azonban hamarosan egy elhúzódó ütközetsorozat közepén találják magukat. Itt a rendezőnek sikerült rendkívül hiteles és megrázó képekben felidéznie azt az esztelen tömegmészárlást, amelyre a modern fegyverek jóvoltából egészen jelentéktelen stratégiai célok elérése céljából is sor kerülhet. A realista háborús jelenetek után már semmi rendkívülit sem látunk abban a nagyszabású látomásban, amelyben Tuco egy óriási temető sírjai között, Ennio Morricone sodró erejű zenéjének ritmusára, esztelen rohanásban keresi az elrejtett kincset: a háború következtében az egész világ temetővé vált, amelyben már csak az aranyat hajszoló, cinikus bűnözők maradtak életben.

Az 1980-as évek végétől egyre több filmrendező fordult a polgárháború témája felé. John Gray tévéfilmje, A Hunley (1999) meggyőzően mutatja be, mi indított egyes déli férfiakat arra, hogy a legveszedelmesebb harci gépezetben, az első tengeralattjárókban kockáztassák életüket. Martin Scorcese New York bandái (Gangs of New York, 2002) című „történelmi gengszterfilmje” pedig tökéletesen hiteles és részleteiben is pontos módon idézi fel a polgárháború egyik kevéssé ismert epizódját, a sorozás miatt New Yorkban kitört felkelést.

A legsikeresebbnek Edward Zwick Glory vagyis Dicsőség című, 1989-es filmje bizonyult, melyet nálunk (sajnos!) Az 54-es ezred címmel mutattak be. Ebben a filmben a háború már nem háttér és nem ürügy, hanem eszköz egy elnyomott és lenézett csoport számára, amellyel bebizonyíthatja, hogy ugyanúgy képes önfeláldozó és hősies cselekedetekre, mint a fehérek. A történelmileg is hiteles cselekmény a Massachusettsben megszervezett, fekete katonákból álló ezred történetét mutatja be, milyen reményekkel léptek be tagjai a hadseregbe, hogyan szereztek megfelelő egyenruhát, lábbeliket és fegyverzetet maguknak, milyen faji előítéletekkel kellett megküzdeniük, és hogyan estek át a tűzkeresztségen. A nézőket véresen realista, sodró erejű csatajelenetek ragadják magukkal. A film legdrámaibb pillanata akkor következik be, amikor a fehér parancsnok kénytelen megkorbácsoltatni az egyik fekete katonát, s ekkor veszi csak észre, hogy annak a háta már korábbi korbácsolások nyomait hordozza. Ugyanilyen megrázó a harcra készülő ezred közös éneke a tábortűz mellett, amikor sorra elmondják, miért is vállalják másnap a halált. A Denzel Washington által alakított egykori rabszolga, a film egyik legerőszakosabb hőse pedig képtelen kifejezni magát, amikor rá kerül a sor, s mélységes zavarában csak annyit tud kinyögni, hogy sohasem volt senkije, csak ezek a társai a hadseregben. A film utolsó jelenete pedig, a Wagner-erőd elleni, öngyilkos roham a legnagyobb háborús filmek sorába emeli Zwick alkotását. Ez a film képes megértetni a nézővel, hogy voltak a történelemben olyan pillanatok, amikor ép és egészséges férfiak vállalták a pusztulást is bizonyos eszmék és célok érdekében.

Egészen más megoldást választott a polgárháború bemutatásához Ronald F. Maxwell Gettysburg (1993) című filmjében. A cselekményből száműzte a drámát, és csak a történelemre koncentrált. Ezt azzal is bizonyította, hogy több mint négy órás filmjében egyáltalán nem szerepelnek nők. A híres ütközetet eredeti helyszínen, több ezer statiszta bevonásával újra végigharcolják a filmben, sorra tanúi leszünk a híres hadmozdulatoknak, a tábornokok döntéseinek, a tisztek vitáinak, a közkatonák küzdelmeinek. Martin Sheen meggyőzően alakítja Lee tábornok, Tom Berenger pedig Longstreet szerepét, s nekik köszönhetjük, hogy némi emberi dráma mégiscsak helyet kapott a cselekményben. Longstreet ugyanis az elsők között ismerte fel, hogy a modern lőfegyverek szinte lehetetlenné teszik a fedezékből védekező ellenfél nyílt terepen, zárt alakzatban való megrohamozását. Lee tábornok azonban úgy érezte, hogy bármilyen veszélyes is az efféle támadás, mégis meg kell kísérelnie, hiszen ez a Dél utolsó reménysége. A film Michael Schaara The Killer Angels című, magyar nyelven sajnos még ismeretlen regényéből készült, s valószínűleg ennek köszönhető, hogy emlékezetes portrékat vázolhattak fel a filmben is a csata főszereplőiről.

A rendező tíz év múlva újra elkészített egy nagyszabású, több órás drámát a polgárháborúról Istenek és tábornokok (Gods and Generals, 2003) címmel. A Gettysburg kedvelőivel egyetemben magam is örömmel fogadtam a filmet, amely a fredericksburgi és chancellorsville-i csata történetét mutatja be. Sajnos kiábrándító csalódásban volt részünk. Ahogy az egyik kritikus oly találóan megfogalmazta, az Istenek és tábornokok nem a filmek, hanem a polgárháború történetének kedvelői számára készült. Azoknak, akik már pontosan tudják, hogy mikor, milyen sorrendben, milyen hadműveletekre kerül sor, és csak annak tudnak örvendezni, hogy ezeket aprólékos pontossággal bemutatják a filmvásznon. A cselekményből eltűnt minden hiteles emberi gesztus, sehol egy hétköznapi mozdulat, botlás vagy humoros megnyilvánulás… A gyengeségekre és tévedésekre hajlamos emberi lények helyett elvont erényeket megtestesítő papírfigurák ágálnak a vásznon, akik csak arra képesek, hogy egymással versengjenek a nagylelkűségben. A szereplők nem beszélgetnek, hanem imádkoznak, fohászkodnak, prédikálnak és kioktatják egymást. Még a csatajelenetek is unalmasak, ami egy háborús filmnél ugyancsak súlyos hiba! A katonák hosszú perceken keresztül nyomulnak előre, tüzelnek és hullanak rakásra, a jelenetek pedig a végtelenségig hasonlítanak egymásra. A lövedékek e filmben nem tépnek le végtagokat vagy fejeket, mint a realista Gloryban, a katonák csak szívükhöz kapnak, és eldőlnek, nehogy a vér látványa miatt elgondolkozzunk, megér-e bármilyen háborús cél ekkora áldozatot. A cselekmény szerint ráadásul semmi különbség sincs Észak és Dél között, katonái egyaránt a hazáért harcolnak. A fekete rabszolgák is a hazájuknak tekintik a Konföderációt, s ugyanolyan áldozatkészek, mint tulajdonosaik. Az egyetlen rasszista megjegyzést egy északi (!) teszi a filmben, Chamberlain öccse, akit bátyja alaposan meg is szid ezért, akár egy tanító bácsi a csúnyán beszélő kisdiákot.

Ugyanebben az évben készült el Anthony Minghella rendezésében a Hideghegy, olyan sztárok főszereplésével, mint Jude Law, René Zellweger, Nicole Kidman és Natalie Portman. Aki olvasta a forgatókönyv alapját képező regényt, Charles Frazier hasonló című kötetét, kissé szomorúan kísérheti figyelemmel, hogyan „hollywoodiasították” ezt az érzékeny és finom eszközökkel megírt remekművet. A történelmileg teljesen hiteles, de elképesztően véres csatajelenetet például a rendező tette hozzá a cselekményhez, s a Natalie Portman által alakított, magányos asszony sem hal meg a könyvben gyermekével együtt olyan rettenetes módon, mint a filmben. Minghella filmje minden túlzásával együtt is figyelemre méltó alkotás, néhány asszony sorsát bemutatva sokkal hatásosabb módon érzékelteti, mit is jelentett a polgárháború a déliek számára, mintha kizárólag a csataterek hullahegyeire irányítaná a figyelmünket.

Az amerikai Dél egészen a második világháborúig igen sok szempontból különbözött az Egyesült Államok többi régiójától. Gazdaságilag elmaradott terület volt, lakói is szegényebbek és műveletlenebbek voltak. Társadalma nem tudott megszabadulni a faji konfliktusok örökségétől sem. Az erőszak erőszakot eredményezett, az igazságtalanság igazságtalanságot. A déli ültetvényesek a XIX. első felében erőszakkal rabszolgasorsra kárhoztattak több millió emberi lényt. Amikor ennek az igazságtalan rendszernek a védelmében megpróbáltak elszakadni az Uniótól, háborúra kényszerültek a korabeli világ iparilag legdinamikusabban fejlődő régiójával. 1861 és 1865 között a Dél megsemmisítő vereséget szenvedett, elveszítette felnőtt, fehér férfi lakosságának egynegyedét, ipari és mezőgazdasági tőkéjének kétharmadát. A déli államokat éveken át katonai megszállás sújtotta, hagyományos vezető rétegét megfosztották a politikai jogoktól. A déli társadalom ezt elviselhetetlen elnyomásként élte meg, válaszként megszervezte a Ku Klux Klant, és felerősítette a faji szegregációt. Ezt a Legfelsőbb Bíróság 1896-os döntése szentesítette, amely kimondta, hogy a feketékkel való „elkülönült, de egyenlő” bánásmód nem alkotmányellenes. Ezután minden járművön, szállodában és közhasznú létesítményben „elkülönült”, de távolról sem „egyenlő”, hanem jóval silányabb helyet jelöltek ki a feketék számára. 1900-ban 44%-uk még mindig írástudatlan volt. A szakértők szerint 1882 és 1968 között 4742 nyilvános, közösségi lincselésre került sor. Ezek azonban csak az ismert esetek, a faji alapon végrehajtott gyilkosságok száma minden bizonnyal sokkal nagyobb lehetett. Amikor 1946-ban Truman elnök meghallotta, hogy a második világháború egyes fekete veteránjai is lincselések áldozataivá váltak, így kiáltott fel: „Istenem! Fogalmam sem volt róla, hogy ez ennyire rettenetes!”.

A déli feketék helyzetén csak a második világháborút követő gazdasági fellendülés változtatott, a faji szegregáció törvényeit csak 1964-ben nyilvánították alkotmányellenesnek. Hosszas polgárjogi küzdelmek eredményeként a déli államok napjainkra teljesen megváltoztak, egyre több a fekete polgármester, szenátor és képviselő. Napjainkra az Egyesült Államokban a fekete lakosság egyharmadának sikerült felemelkednie a középrétegek soraiba. A társadalmi különbségek lassan, de folyamatosan csökkennek: 1990-ben a fekete háztartások átlagjövedelme a fehér háztartások átlagjövedelmének 60%-át érte csak el, tíz év múlva azonban már 69%-át. A kilencvenes években az amerikai feketék háromnegyede meg volt elégedve életszínvonalával. Hatvan százalékuk úgy nyilatkozott, hogy személyesen ugyan nem tapasztalt faji diszkriminációt, de azért úgy érzi, hogy a faji megkülönböztetés még mindig érvényesül az Egyesült Államokban – ez pedig arra utal, hogy a régi sebek csak lassan hegednek be. Érthető, ha ilyen viszonyok közepette a filmrendezők többsége egyelőre inkább kerüli a polgárháború, a régi és az új Dél legégetőbb társadalmi problémáinak közvetlen felvetését.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2007/03 22-29. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8911

Cikk értékelése:

szavazat: 1608 átlag: 5.47