A Taxidermia három epizódja variáció egyazon témára; mi történik, ha a test elszabadul a lélektől, és egyeduralomra tesz szert? A magyar film ritkán tette fel ezt a kérdés, az európai kultúrában azonban hosszú története van a testi utópiáknak és anti-utópiáknak.
A sötét középkor, sőt hosszú ideig még az újkor szegény Európája is a féktelen töltekezés, a végeérhetetlen eszem-iszom birodalmaként képzelte el az ideális társadalmat. „Egyszer jóllakni” – az éhínség szította vágy a szegény ember Eldorádójában végletes formát ölt, pukkadásig eszi, halálra zabálja magát.
„Ha király lennék, semmi mást nem ennék, csak zsírt” – mondja egy francia paraszt egy XVII. századi novellában. Grimm egyik meséjében Boldogfalván száz szekér zsírt húz egy kecske. A nagybendőjű ember nagyobb társadalmi megbecsülésnek örvendett, mint egy kákabélű. Egy XV. századi olasz népmesében egy férfi irigyli a szomszédját termetes pocakjáért, és folyton kérdi, hogyan tehetne szert nagyobb méretre. A szomszéd, nem bírván tovább a zaklatást, megsúgja a szerencsétlennek, hogy ő bizony kasztráltatta magát a nagy hasért. Ez az ára – mondja, és a szomszéd sem rest, levágatja a zacskóit, mint később kiderül, feleslegesen. Lógó orral bandukol haza, zsebében a heréivel. Ezt a XV. században, Firenzében vagy Siennában viccesnek hitték.
A Taxidermia három epizódjának hőseiben túlhabzó vágyak, a bujaság, a falánkság és az önsanyargatás teóriája viszonylag kései fejlemény, a praxisa egyidős a civilizált emberiséggel.
A szexualitásról mint filozófia objektumról Sade márki kezdett elsőként gondolkodni, a test nála lett a filozófia legfőbb tárgya. Csak a huszadik században, de Sade újrafelfedezésekor lesz a test újra a gondolkodás omnipotenciája. A testről való gondolkodás a fogyasztói társadalom erjedéséhez, válságához köthető: ekkor kerül a történetírás középpontjába (lásd a francia Annales-kör) a hétköznapi, hétköznapi életet élő, fogyasztó ember: az evés, az ivás, a szexualitás.
Michel Foucault után már az is kérdéses lesz, ki is a nagyobb filozófus, a rendszer-gazda Hegel vagy de Sade. Foucault filozófiájának középpontjába a test kerül. Foucault is megírja a maga alternatív történelemkönyvét, de nála nem valami ezoterikus tudás, valami titkos szervezet lesz a főszereplője az alternatív történelemnek, hanem a test; a rabul ejtett, a megcsonkított, a kizsigerelt, a megalázott, a soha nem kérdezett testek: akik mintha a huszadik században kérnék ki maguknak az addigi méltánytalan feledést; abban a korban, amelyikben úgy kerülnek középpontba, mint de Sade Filozófia a budoárban című művében a szüzesség. A testek a modern időkben mintha fellázadtak volna, egyre fontosabb lesz, ki hány kiló, mit tud száz gyorson vagy négyszáz női mellen, milyen barna a nyár végére (a tél közepére). Cristopher Lasch Az önimádat társadalma című könyvében a testek kultuszáról ír, arról, hogy hogyan lesz úrrá – nem csak a közgondolkodáson és a médián – a testeken is az ostobaság, a hiúság. Lasch szerint lassan minden elkorcsosul, elromlik (a sport, az oktatás, a kultúra) vagy – ha segítő szándékú – meghiúsul (a zöldek kezdeményezései).
A huszadik században a diéta – ami eredetileg még életvezetést, az élvezetet szabályozó evési és kulturális rendszert jelentett – az ételről a nádszál-alakért lemondani tudó nők sportjává válik. Igaza van Roland Barthes-nak, aki a diétában önbüntetési szándékot is lát, a fogyasztó lelkiismeret furdalásának megnyilvánulását.
Foucault szerint aki uralkodni akar, az a másik teste felett akar uralmat gyakorolni. Foucault történelemkönyvében fontos fejezet szól a testet foglyul ejtő elmeklinikákról, a börtönökről, a szexualitásról.
Pálfi György filmjének mindhárom epizódja diktatúrában játszódik: valamilyen módon mindenki megalázza a másikat, a szereplők körbealázzák egymást. Pálfi szereplőit nem a lelkük, hanem testük miatt tarthatjuk perverznek, a Taxidermia nem a lelki jelenségeket vizsgálja, hanem a test – szélsőséges – hatását a lélekre. Nem azt mutatja meg, hogyan uralkodnak el az ösztönök a szereplői lelkén, hanem azt, miképpen veszik át a hatalmat lelkük felett a testek. Az ösztön akar valamit, és a testtel történik valami.
A testtel történik meg a kínzás, a lélekből hatalmasakat és fájdalmasan harapó nemi vágy, a testtel történik meg a megsemmisülés; a macskák már csak az evőbajnok apa testét marcangolják szét: lélek a több száz kilós testben már fikarcnyi sem maradt. (Ezért is lehet nyugodtan kijelenteni, a Taxidermia az utóbbi évek legszomorúbb filmje.) Morozsgoványi, a nagyszülő még nem akar nyomot hagyni, csak egyetlen vágya van, a minél többszöri kielégülés, malacfarokkal született fia, a majdani szocialista evőbajnok már másképpen hiú, ő már ki akar emelkedni, ki akar tűnni, az unoka, az önmagát kitömő és kiállító kákabélű preparátor pedig egyenesen műalkotást csinál a testéből. Nehéz nem észrevenni, hogy ebbe az utolsó sorsba a Rilke-sorok – „Változtasd meg élted!” – vannak belevarrva. Csak épp a visszájára fordítva: az archaikus Apolló-torzó töredékként is őrzi a tökéletes egységet, a filmbeli test teljességében is töredékes volt.
A „bécsi akcionisták” készítettek a hatvanas években a Marc Bischoff alakította preparátorhoz hasonlóan – nem kevésbé botránkoztató módon és brutalitással – képzőművészeti alkotást a testükből. Szarral kenték be egymást, vaginából virslit ettek ki, egymás szájába vizeltek, Rudolf Schwarzkogler gézzel tekerte be a farkát, majd úgy tett, mintha levágta volna. Otto Mühl, aki tisztként szolgált a háborúban, a lövészárokban fekvő sárral és vérrel bemocskolt halottak „borzalmas szépségére” hívta fel a figyelmet. A nálunk is botrányt keltő Hermann Nitsch Krisztus jelképeit tépte, marcangolta szét: bárányokat feszített keresztre. A bécsiek a Taxidermiát rendező Pálfihoz hasonlóan a testet tették a művészet legfőbb tárgyává.
És mintha e mögött a – valóban brutálisan provokatív – akció mögött nem csak a borzongatás szándéka húzódott volna meg, nem csak az a szándék, hogy felhívják a figyelmet az emlékezni is tudó, csökött testre, hanem az üvölteni már képtelen ember félelme is: a haláltól, a kínzástól, attól, aminek a test ki lehet téve. Az iszonyú vágyaktól. Elvégre a test igazán csak akkor észlelhető (akkor döbben rá az ember, hogy van teste), ha azzal történik valami: kín, kéj, éhség, mosdatlanság, szex, mozdulatlanság. Schwarzkogler olykor olyan pózokba helyezkedett, mint az Egon Schiele-képek alakjai. Úgy facsarodott ki, mint Schiele túlhangsúlyozott puncijú kislányai. Az úri középosztály Bécse jó táptalaja volt a forradalmi gondolatoknak és a perverzióknak: a bécsi akcionisták Bécsben kiváló elődöket találtak.
A test roncsolása csak ritkán vezet önismerethez. Hiába állítottak mást a bécsi művészcsoport hősei – és alapvetően ezt akartak bizonyítani az akciókkal – valóban, ahogy Radnóti Sándor is állítja róluk szóló tanulmányában, a test kihívására létezik radikálisabb és bölcsebb válasz is, mint az akcionistáké (és hozzá kell hogy tegyem, mint Pálfié): Francis Baconé. Bacon Kép című festménye (illetve annak 1970-es második változata) Pálfi utolsó hősét, az unokát juttatja eszünkbe. Hatalmas, mindenek felett uralkodó szétvágott emberi test alatt ül a szürrealistáktól áthozott esernyő védelmében egy szinte csak test férfi (aki emlékeztet a festőre). Bacon egész életműve, akárcsak Foucault-é, a testről szól. És ő is meggyőző igennel felel arra kérdésre, állhat-e a művészet, a filozófia, a társadalom középpontjában a test. Pálfi filmjét akár Az emberi test tragédiájává is át lehetne keresztelni.
Amit Bischoff művel a Taxidermiában, az hasonló Günther von Hagens művészetéhez. Igaz, Hagens nem nevezi művészetnek a plasztifikálást. Oktatási célból preparál emberi és állati testeket. De beállításai, alakjai mégis valami szomorú művészi szándékot tükröznek. Csupa hús hőse egy sakktáblát igazgat, csupa ín és hús lovasának lova felágaskodik, akár David híres képén Napóleon lova. Von Hagens a heidelbergi egyetemen két évtizede dolgozta ki a mumifikálás új eljárását, aminek lényege, hogy az (emberi szervet vagy az) egész testet acetonfürdőben megszabadítja zsírszöveteitől és nedveitől, majd mínusz huszonöt fokon kiszárítja és zsírtalanítja. A testet ezután meríti polimeroldatba, a meleg műanyag behatol az inak, a szervek közé. A szilikonnal feltöltött testrészek hajlékonyak lesznek, ezért lehet a testeket a kellő pozitúrába mozgatni. Apollói test-torzóvá formálni őket.
Nádas Péter regényeinek, nem csak a Párhuzamos történeteknek, hanem az Emlékiratok könyvének is a szereplői a testükkel élő, történetüket alapvetően a testükkel megélő emberek. A magyar irodalomban Nádas miatt lett mára a gondolkodás magmája a test. Az Emlékiratok könyvéről írta Radnóti Sándor: „a test tapasztalata áll a regény középpontjában, úgy is, mint a legelementárisabbnak tekintett én-tapasztalat… úgy is, mint a világ-tapasztalat közege”.
Pálfi filmjében a testi tapasztalat nem válik én-tapasztalattá, nem mindenkire érvényes tapasztalat következik belőle, hanem képek és a történetek. Pálfi mindhárom története – ugyanakkor – erotikus: abban az értelemben, ahogy a bűnbeesés, az elesés, a vereség pillanata is erotikus pillanat, hiszen abban nagyobb szerepe van a testnek, az állóképességnek, a test tapasztalatainak, mint az egyén erkölcsi szilárdságának.
Pálfi filmjének mindhárom története erotikus történet: csakhogy az erotikának nem a józan, hétköznapi partján játszódik, hanem a sivár túlparton. És a ladik, amivel Pálfi átevickélt arra túlpartra, ahol de Sade óta egyre többen megfordultak már – filmesek is, Oshimától Pasolinin át Hanekéig – a veszedelmes part szélén kikötve, kétségbeesetten vesztegel. A Taxidermia a fiú kétes megdicsőülésével ér véget; a fiú meztelen testének szinte minden pórusa az említett Rilke-sort idézi: az erotikus és szélsőséges pillanat, amiben minden megváltozik, megmozdul, átalakul, nem maradhat el: változásra van szükség. Ez a hihetetlen sötét tónusú jelenet mintha minden másodpercével azt sugallná: ez a pillanat csak a bűnbeesés pillanata lehet. Nincs megváltás.
Pálfi filmjének vége – tónusát tekintve sem – nem marad el Madách főművének utolsó felvonásától. De ebben az utolsó jelenetben már semmi értelme sem lenne kimondani Madách bizakodó szavait.
