Láttuk mégA ház kulcsaiCsantavéri Júlia
„Korán van, vagy későn?” – hangzik el a kérdés kétszer is Gianni Amelio filmjében, amelyben Gianni, az apa, 15 év után végre megismeri szellemi és fizikai fogyatékkal élő fiát, Paolót. A „későn” szomorú jelentése világos, a „korán” pedig ez esetben arra kérdez rá, hogy van-e még idő, van-e még lehetőség, 15 év fájdalmának, szégyenének, szorongásának a feloldására, az idegenség helyébe léphet-e még otthonosság, ahogyan arra a film címében metaforikusan, képein pedig valóságosan is szereplő lakáskulcsok utalnak.
Az a jó, hogy Amelio pontosan tudja: nem illetékes a kérdés eldöntésére. Megelégszik a két szereplő között percről percre változó viszony apró elmozdulásainak gondos lajstromba vételével. Egy korábbi filmjének, a Gyerektolvajnak a szerkezetét ismétli meg. Abban egy fiatal rendőr kísért Milánóból Szicíliába két „intézetbe való” gyereket, ebben Gianni előbb egy berlini klinikára viszi frissen megismert fiát, azután, az orvosok terrorját megelégelve tovább is, túl az Üveghegyen, egészen Norvégiáig, hogy találkozhasson addig csak levélből ismert szerelmével. Az idegenség érzete, a kommunikáció nehézségei megsokszorozódnak. Gianni és Paolo egyaránt idegenek Berlinben, németül se tudnak, a klinikán megismert kislány szavait csak az édesanyja érti, Gianni maga ezzel tér ki a múltat firtató kérdés elől: „minek válaszoljak, úgyis csak hazudnék”.
Sajnos, ez a sűrűn szőtt kommunikációs háló helyenként túlságosan direkt és célratörő, bizonyos pontokon könnyen kiszámítható sztereotípiákba fut ki, és ilyenkor inkább gyengíti, mint erősíti a főszereplők történetének intimitását. A kényszerű együttlét során mindketten megélik az elutasítás és az elfogadás gyötrelmes hullámzását, de a férfi az, aki, fokozatosan megérti, hogy az, ami rászakad több felelősségnél, és több a hagyományosan vett apai szerepnél is. Amelio egy dokumentarista precizitásával méri fel ennek a kapcsolatnak a mélységét. Ebben nagy segítségére van a fogyatékkal élő kis Andrea Rossi ösztönös színészi zsenialitása és humora, amihez Kim Rossi Stuart bizonyos pillanatokban igazán méltó partner tud lenni. Ezekben a pillanatokban végre kendőzetlenül, őszintén, minden érzelgősség nélkül szembesülünk két külön világ, a gyerek és a felnőtt, az apa és a fiú, az „egészséges” és a „fogyatékos” egymásra utaltságának és egymásra hangolódásának egyszerre vonzó és félelmetes dinamikájával.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1073 átlag: 5.56 |
 |
|
