KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Sára Sándorral

Krónika a Don-kanyarról

Zsugán István

 

Tartózkodva attól, hogy a bemutatót megelőző beszélgetés során bármi módon is elébe vágjunk a kritikáknak, annyit bízvást megállapíthatunk: rendkívüli művészi jelentőségű, formailag és terjedelmét tekintve is rendhagyó jellegű vállalkozást fejezett be Sára Sándor, amikor elkészítette monumentális filmkrónikáját a Don-kanyarról, a 2. magyar hadsereg tragédiájáról. Jóval több, mint százórányi filmanyagból állította össze a Pergőtűz című, ötször másfél – tehát mintegy nyolc óra vetítési idejű – mozifilm-változatot; s a több mint huszonöt óra összterjedelmű, Krónika című tévéfilmváltozatot.

Sára, akit operatőrként is (sok más film mellett például a Sodrásban, a Tízezer nap, az Apa, a Szindbád, a Nincs idő, a Hószakadás fotográfusaként), s rendezőként is (Feldobott kő, Holnap lesz fácán, 80 huszár) az egyik legkiválóbb formakészségű, a pontos szigorral megkomponált képi hatásokra építkező filmalkotóként ismert meg a közönség; – ezúttal ilyen szempontból is meglepi művészetének kedvelőit: az elképzelhető legpuritánabb interjúmódszerrel elkészített dokumentumfilmmel, pontosabban dokumentumfilm-sorozattal jelentkezik.

Ha nincs ellenére, beszélgetésünket kezdjük mindjárt az egyik talán „legrázósabb” kérdéssel. Mi késztette arra, hogy belevágjon egy ilyen rengeteg időt és energiát követelő, s ráadásul minden hagyományos mozifelfogás szerint abszurdnak nevezhető művészi vállalkozásba?

– Hogy ez a vállalkozás mennyire abszurd – ha tényleg az –; és hogy végül is ilyen lesz, amilyenné alakult, az számomra is csak menet közben derült ki. Amikor belefogtam, egyáltalán nem gyanítottam, hogy ebből az anyagból végül is mintegy 25 órányi, 25 részes tévésorozat kerekedik majd ki. Kezdetben csupán arra készültem, hogy forgatok egy dokumentumfilmet a Don-kanyarról.

Apropó: dokumentumfilm; s maga a műfajváltás. Ha jól emlékszem, néhány éve az egyik pécsi fesztiválon felszólalt és elmondta, hogy egyre kevesebb a filmforgatásra fordítható pénz, s emiatt ma már olyan filmeket, mint például a Tízezer nap, a Szindbád vagy a 80 huszár, gyakorlatilag egyáltalán nem lehetne elkészíteni; sőt ilyenekhez hozzá sem lehetne kezdeni... Operatőrként is, rendezőként is a rendkívül mívesen megmunkált, cizellált, erősen képi hatásokra komponált filmjeivel vált ismertté... A formanyelv teljes megváltoztatására tehát pusztán az a praktikus fölismerés vezette, hogy kevés a forgatásra fordítható pénz?

– Pontosan így van. A gazdasági nehézségek közismertek. Az árak emelkedtek, a filmgyártásra fordítható keretösszegek lényegében alig. Különösen az olyan típusú filmekhez, amilyeneket én készítettem – ámbár elég ritkán, mindig többéves kihagyásokkal –, ma már gyakorlatilag egyáltalán nincs pénz. Ezt a tényt tudomásul véve le kellett vonnom a magam számára azt a tanulságot, hogy olcsó filmet kell csinálni. Vissza kell térni a létező legegyszerűbb mozgóképi formához, ami nem más, mint hogy ül egy ember a kamera előtt, és beszél. Ehhez persze azt is végig kellett gondolnom: mi az a téma, az a tartalom, ami ebben a formában előadva is elég fontos és érdekes. Ez az interjúforma egyébként tényleg a létező legegyszerűbb és legolcsóbb: kellett hozzá egy kamera, nyersanyag, s egy mindösszesen négy emberből álló stáb (beleértve a rendező mellett az operatőrt, a hangmestert, meg a segédoperatőrt, aki ha kellett, világosított is; de mi voltunk a „stábsofőrök”: felváltva magunk vezettük a kocsit). Szóval ennyi volt a film költségigénye, ami az elképzelhető legkevesebb.

Vagyis: a szükségből erényt kovácsolni ez indokolta az imponálóan puritán formaválasztást. És a témaválasztást?

– Régóta zavar, hogy a második világháborúról semmit, vagy alig valamit tudunk. Az én generációm is, akik félig-tudatos kamaszfejjel átéltük; a fiatalabbak még kevesebbet; de az idősebbek se sokkal többet. S alighogy belekezdtünk a forgatásba, mindjárt a legelején olyan riportok adódtak, mint például a Zelk Zoltánnal, Boldizsár Ivánnal, Kádár Gyulával, Kéri Kálmán, Lajtos Árpád vezérkari tisztekkel, vagy Gallyas Ferenccel, az egykori haditudósítóval készítettek, amelyekről érezte az ember, hogy vétek volna őket „összeszabdalni”, valamiféle úgynevezett „filmes” prekoncepció jegyében megvagdosni. Így alakult ki a televízióval való együttműködés gondolata, és meg kell mondanom, hogy rögtön kedvezően fogadták a javaslatot. Egy-egy ilyen beszélgetés önmagában is egész sorsdráma: ha csak arra gondolok, hogyan alakult például Gallyas Ferenc pályája attól a jelszótól, amin nevelkedett, hogy „Csonka Magyarország nem ország – egész Magyarország mennyország”; egészen addig, hogy a hadifogolytáborban megfogalmazza azt a bizonyos felhívást: „Minden magyar jelszava legyen: egyetlen katonát, egyetlen deka lisztet, egy deka vajat se többé Hitlernek!”; – szóval végig kellett gondolnom, micsoda változás mehetett végbe alig egyetlen esztendő leforgása alatt a tömegek felfogásában... Ilyen és hasonló konkrétumokból kiderült számomra, menynyire hallatlanul sokrétű és bonyolult ez az anyag, s micsoda sorsdrámákat sűrít. Ezeknek pedig – úgy éreztem – egyszerűen kötelességem a lehető legteljesebb alázattal a nyomába szegődni.

Azért, gondolom, a forgatást megelőzően is „készült” a témából. Milyen írásos anyagokból?

– Túl sok írásos anyag nem jelent meg a témáról. Legismertebb Nemeskürty könyve; aztán találtam még néhány emlékezést, kéziratos emlékiratot, fönnmaradt harctéri jelentéseket. A szakkönyvek közül például Dr. Csima János, illetve Horváth Miklós munkáit, az emlékiratok közül Nagybaczoni Nagy Vilmos, Saly Dezső, Herendás Lajos írásait forgattam a legtöbb haszonnal. Elég alaposan beleástam magam a föllelhető anyagokba, úgyhogy amikor a stúdió kért tőlem valami leírt – ha nem is forgatókönyvet, de – tartalmi vázlatot vagy elképzelést arról, hogy mi is lesz ez a film tulajdonképpen, akkor összeszerkesztettem az általam elolvasott dokumentumanyagokból mindazt, amit jellegzetesnek gondoltam, és ebből végül is összeállott egy több mint hatszáz oldalas gépirat: részletek, szemelvények abból, amit elolvastam.

Gyakorlatilag mikor kezdett el ezzel a témával komolyan foglalkozni?

– Több, mint három évvel ezelőtt... Szóval, amikor világosan kiderült számunkra, hogy mennyire gazdag és bonyolult ez az anyag, megkerestük a televíziót, megmutattuk, amit addig forgattunk, és fölajánlottuk az együttműködést. (A filmgyárban Marx József, az Objektív Stúdió vezetője bábáskodott a vállalkozásnál; a televízióban Sylvester András és Hanák Gábor vált partnerré.) Akkor 10 folytatásból álló sorozatban állapodtunk meg, én elkezdtem összeállítani az anyagot, s kiderült, hogy a tizediknél még mindig csak alig a dolgok feléig jutottunk el. Gondoltuk, hátha ez az egész anyag csakis számunkra tetszik ilyen érdekesnek; másoknak hosszadalmas vagy unalmas; tehát próbáljuk meg rövidíteni, sűríteni, tömöríteni. Nem sikerült. A tíz rész helyett húsz lett, plusz öt olyan egység, aminek további rövidítése már a megcsonkításával lett volna egyenlő. Így jutottunk el azokhoz az egységekhez, amelyek a tévéváltozatban egy-egy önálló folytatásnak is fölfoghatók, mint például a már említett Gallyas Ferenccel, Zelk Zoltánnal, Boldizsár Ivánnal és sok más résztvevővel-szemtanúval készített beszélgetések. És mindegyik interjú gyakorlatilag kikövetelte a másikat: az elemi dokumentarista tisztesség megkívánta, hogy továbbmenjünk, s kövessük az egyes egységekben hallott megnyilatkozásokat. Egyébként, ha az ember valóban dokumentumfilmet készít, nem is tehet másként: az anyag szervezi meg saját magát. Mert ha valamiféle előzetesen kialakított koncepciót próbál követni, és ahhoz igazodva forgat, akkor ez azt jelenti, hogy erőszakot tesz magán az anyagon.

Az elmondottakból úgy tűnhet föl, mintha csupán hagyta volna vezetni magát a nyilatkozók szavai által; holott az ötrészes moziváltozatnak, a Pergőtűznek, számomra úgy tetszik, éppen a rendkívül tudatos szerkesztés adja legfőbb művészi erényét.

– A televíziós változat a szigorú időrendet követi, s e szerint kerültek bele a korabeli híradók is; ha egy májusban történt eseményről van szó, látható előtte egy korabeli májusi híradó. Szóval nincs semmi „filmes” manipuláció: a pontos kronológia határozta meg a szerkezetet. Miközben ezen a változaton ilyenformán többször végigmentem – bő kétévi munka során – persze alaposan „megtanultam” a teljes anyagot. Vagyis ha valaki egy Miskolc melletti faluban elmesélt egy – mondjuk – május 8-án vagy december 10-én történt eseményt, aztán fél évvel később, egy másik forgatáson, egy másik szemtanú Pécs környékén ugyanarról mesélt, döbbenetes volt, hogy mennyire pontosan ugyanazt mondják, noha ‘44 óta nem találkoztak egymással, sőt talán a másik létezéséről se tudtak. Ilyen esetekben már csak azt kellett eldönteni, melyikük képsorát hagyjuk benne a filmben. Ilyenkor gyakorlatilag az döntött, hogy ki mondta el ugyanazt érdekesebben, illetve érthetőbben, jellegzetesebben és érzékletesebben. Mert a filmváltozatban látható valamennyi megszólaló mögött a tudatomban – és a végül is kimaradt anyagokban – mindig jelen van még egész sor másik ember is; – ahogyan a fronton is ott voltak. És a végső vágás idejére én már tényleg alaposan megtanultam, hogy mikor mi és hogyan történt, és nem is csak egyetlen nézőpontból: ismertem a történteket a hadseregparancsnok, a vezérkari tisztek, a tábori lelkészek, a munkaszolgálatosok, az orvosok, az állatorvosok, a hadapródok – és egyáltalán nem utolsósorban az első vonalban vacogó bakák szemszögéből... Szóval miután több mint két éven át ezzel az anyaggal foglalkoztam, akkor kezdett kialakulni a moziváltozat, a Pergőtűz.

Úgy tetszik, a komplex szerkezetnek egyik legfőbb erénye, hogy mindenki kifejezheti élményeit a saját szemszögéből; elmondhatja a maga vélt vagy valódi igazát...

– Természetesen ez volt a célunk, hiszen nyilvánvaló, hogy mindenki a saját logikája, a saját akkori helyzete szerint mondja el, ami az alatt a másfél év alatt vele történt. Bár meglepő élményekben is volt részünk az emlékezéseket hallgatva. Azt hitte az ember, hogy az eltelt majd negyven év sok mindent elmosott, kimosott a tudatukból. Szó sincs erről. Nyilván amiatt, hogy állandóan a halál közvetlen közelségében éltek, a legapróbb részletek is döbbenetes pontossággal rögzültek az emlékezetükben. Olyasmiket, amik számunkra, így utólag, mellékes apróságoknak tűnhetnek föl – szinte szórul szóra ugyanúgy mesélték el olyan emberek, akik csak a film vetítésén találkoztak 35–37 év elteltével.

Ha már itt tartunk: mennyire volt könnyű vagy nehéz a kamera előtt szóra bírni az egykori résztvevőket? Csoóri Sándor említi A magyar apokalipszis című esszéjében, hogy némelyekben még ma is munkált a félelem: szóba se akartak állni a filmesekkel...

– Ez részben így történt, másrészt az ellenkezője is igaz volt. Sok esetben úgy érezte az ember, hogy ez az egész apokaliptikus élménytömeg mindmáig annyira nyomasztja őket, hogy szeretnének végre szabadulni tőle, például annak révén, hogy kibeszélik magukból. És annyira fontosnak érezték az ügyet, hogy 150–200 ezer ember sorsáról beszéljenek, hogy végül is szívesen a kamera elé ültek.

Hadd szakítsam itt félbe, éppen az említett adat kapcsán: ahány publikációban említés történik a 2. magyar hadseregről, szinte annyiféle adat olvasható az áldozatok számáról. Véleménye szerint melyik lehet a valódi?

– Ami a megállapítást illeti, így igaz, s én se tudok máig se pontos számadatokat. A Hadtörténeti Intézet szakértői talán előbb-utóbb kihámozzák majd a hozzávetőlegesen megbízható adatokat, de ez éppen a Don-kanyari események természeténél fogva elég nehéz feladat. A korabeli adatok, jelentések ugyanis megbízhatatlanok, pontosan azért, amiről a filmben is szó van: hogy a hivatalos közvélemény nem akart tudomást szerezni a tragédiáról. Később, a Rákosi-korszakban közismerten ugyancsak mély hallgatás övezte az egész ügyet. Tudomásom szerint most van készülőben egy tudományos munka, talán majd abból többet megtudunk...

De visszatérve az előző kérdésre: nem szabad elfelejteni, hogy interjúalanyaink általában hatvanon túli, s többen a halál közelében járó emberek voltak. (Sajnos, a filmben megszólalók közül többen már ma sem élnek.) Sokukban eleven volt az a beléjük szuggerált félelem, hogy ők egy fasiszta hódító hadsereg katonái voltak, „Hitler utolsó csatlósai”; – s ilyen minőségben valóban nem akartak megszólalni. Sok esetben pedig nem is ők maguk, hanem a családtagjaik nem akarták, hogy beszéljenek. Még mindig féltek. Ami érthető is, hiszen a Rákosi-korszakban nemcsak a magas rangú tiszteket ítélték el vagy szenvedtek hátrányos megkülönböztetést, hanem az egyszerű közkatonák is. Szóval a félelem, amiről Csoóri is írt, működött bennük. Én éppen ennek a mély hallgatásnak a falát akartam áttörni; és ez végül is majdnem minden esetben sikerült.

Miképpen; milyen –; ha úgy tetszik riporteri magatartás révén?

– Mint említettem, ambivalens érzésekkel fogadtak. Működött bennük a félelem reflexe, de annak a vágya is, hogy végre kibeszéljék magukat, és ez erősebbnek bizonyult, mint az előző. Ilyen helyzetben a kérdezőnek kicsit pszichológussá is kellett válnia. No meg hát ott volt az ember mögött jó néhány film tapasztalata... Akadtak, akik az előzetes telefonbeszélgetés után alaposan tájékozódtak, ki-miféle vagyok (többen elöl hagyták az asztalon a 80 huszár című kötetet); szóval mikor úgy döntöttek, hogy hajlandók beszélni, tudták, kivel ülnek szemben. Nyilvánvaló, ha húsz éves vagyok, és ez lett volna az első filmem, esetleg nem nyíltak volna így meg; de a döntő mégis az, hogy egy ember szemben ül egy másik emberrel, és vagy van olyan hatása, hogy az megnyilatkozik, vagy nincsen.

Összesen hány interjút készített?

– Több, mint százhúsz beszélgetést folytattam; volt köztük félórás, egyórás, de háromórás is. Hogy végül is hány került bele a végső filmváltozatba, nem számoltam össze, de számomra a sok ember megnyilatkozása jelentette a többletet; menet közben jöttem rá, hogy ez a sokaság minőségileg is mást eredményezhet. Amikor például tizenöten mesélik el, miképpen kell egy megfagyott lovat szakszerűen úgy feldarabolni, hogy az fogyasztható és tápláló legyen (– és említhetnék más, ha tetszik, szürreális élményeket is –); szóval akkor az ember rájön, hogy ami ebből az anyagból előáll, az talán már más minőség, mint a direkt dokumentum. És azt is jelenti, hogy amikor egy ember beszél a vásznon, ugyanakkor másik tizenöt vagy száz ember is ott szól a szavai mögött: senki sem „csak” önmagát képviseli... Hallatlanul érdekes és ugyanakkor nehéz szerkesztési-vágási munka volt; de hát többek között épp ez izgatott benne. Maga a munka bő három évig tartott, s közben mindig újabb és újabb interjúkat is forgattam hozzá, egészen a legutolsó pillanatokig. A tévéváltozat megszerkesztése annyival volt egyszerűbb, hogy ott egyes „blokkokat”, interjúkat egységben lehetett fölhasználni; – a moziváltozatnál minden „építőkockát” több variációban is el lehetett helyezni, tehát ki kellett próbálni mindegyik változatot. Végül is azért választottam a moziváltozatban is a kronológiát – nem csupán, mert ez volt a legkézenfekvőbb, hanem – mert így a néző is érzelmileg is fokról fokra kerül bele az eseményekbe. S arra is rájöttem, hogy a megnyilatkozók indulatai is a helyzetnek megfelelően alakultak, vagyis az elbeszélésben is akkor buktak felszínre az indulataik, amikor a megélt helyszínen fölforrósodtak az érzelmeik. Persze senki se azzal kezdte, hogy „miért kellett nekünk kivonulni ide a hazánktól sok ezer kilométernyire”; de amikor már heteken, hónapokon át ott voltak, s fokozatosan rádöbbentek, hogy az égvilágon semmi keresnivalójuk ott, akkor kezdtek – a novemberi, decemberi napokban – arról beszélni, hogy „úristen, hát mit keresünk mi itt?” Ezt a kérdést nem hozták, nem hozhatták otthonról magukkal; ez a helyszínen, az események hatására fogalmazódott meg – és hasonlóképpen követhető nyomon a tudatosodás a nyilatkozatokban is... És ehhez a – ha úgy tetszik: filmes – módszerhez hozzátartozik, hogy én nem vagyok és sose voltam úgynevezett rákérdező vagy pláne felelősségre vonó típusú kérdező, legfeljebb figyelmes hallgató.

Épp erről tett említést emlékezésében egyik riportalanya, Boldizsár Iván: „Először azt hittem, hogy Sára Sándor kérdezgetni fog, de voltaképpen csak egy kérdést tett jel, az elsőt, az is inkább kérés volt”... Boldizsár észrevétele a mostanában divatos dokumentarizmustól gyökeresen eltérő Sára-féle kérdezőmódszerre tapint rá: a legtöbb filmben nemcsak hangjával, de gyakran a képen is ott tüsténkedik-fontoskodik, szerepel a riporter vagy a kérdező-rendező. Ezzel ellentétben a Pergőtűzben Sára Sándor egyetlen hang, egyetlen negyedmondatos kérdés erejéig sincs „jelen”; mégis – - vagy talán éppen ezért is? rendkívül személyes vallomásaként éljük át azt, amit beszélgetőpartnerei elmondanak...

– Ha így hat, örülök neki. Szerintem sose az úgynevezett „filmalkotó” érdekes, hanem – jó esetben – az, ami a vásznon látható: a riportalany. Kérdezői magatartásom pofonegyszerű: úgy kellett tennem, mint akit rendkívüli mértékben érdekel mindaz, amit beszélgetőpartnerem – és mindig csakis és éppen ő – elmondhat. És annál is könnyebb volt „úgy tennem” – mert valóban rendkívül érdekelt. Hát ennyi.

És nem merült föl az az ötlet, hogy meg kellene kérdezni a korabeli nagypolitikában legjáratosabb kortársakat, résztvevőket is, például a szovjet, illetve a német vezérkarból a még megkérdezhető túlélőket?

– A leghatározottabban: nem. És szívesen elmondom, miért nem, mert már az elején alaposan végiggondoltam ezt a dolgot. Meggyőződésem ugyanis, hogy már a győztesek, meg a – talán – fő vesztesek szemszögéből is felidézték és kielemezték ezt a háborút, meg benne a mi szereplésünket is; de az olyan – minek is nevezzem a magyarokat?, az olyan csatlós vagy sodródó vagy belehajtott póthadak szempontjából még nem. Tehát magyar szempontból még nem történt meg ennek az ügynek a végiggondolása, és engem éppen az érdekelt alapvetően, hogy mi milyen tanulságokat tudtunk és tudunk levonni a történtekből. És szándékosan nem akartam arról beszélni, hogyan ítélték meg szereplésünket a többi résztvevők, a fölöttünk- vagy kívülállók. S az összes beszélgetés során tulajdonképpen egyetlen kérésem volt a megnyilatkozókhoz – és ezt vagy teljesítették, vagy a filmből kihagytam az olyan részleteket: hogy ne értékeljék az eseményeket vagy a saját szerepüket, hanem „csupán” mondják el, mi történt velük. Legfeljebb olyankor hagytam benne a filmben értékelő jellegű megjegyzéseket, ha az hitelesen korabeli értékelés. Ezért mondtam le eleve arról, hogy akár szovjet vagy német, akár korabeli vagy későbbi értékelést belevegyek a filmbe. Abból a témából is lehetne egy rendkívül izgalmas filmet csinálni, ami engem nagyon érdekelne, szívesen megnézném – de az egy merőben másik film volna. Olvastam valahol, hogy a németek és a franciák valamelyik múltbéli csatájuk kapcsán utólag összeültek és megvitatták az eseményeket, s hallatlanul izgalmas dolgok derültek ki: mi miért sikerült az egyik hadviselő félnek és miért nem a másiknak stb. Szívesen megnéznék egy ilyen filmet – akár hadászati, akár pszichológiai, akár az úgynevezett kisemberre koncentráló szerkesztésmóddal készülne –; de az egy másik film. Engem a saját részvételünk története érdekelt, és azok a tanulságok, amelyek ebből esetleg levonhatók.

Tanulságok... Éspedig: mifélék?

– Nem vagyok alkalmas arra, hogy ebből a filmből bármiféle tanulságot levonjak, mert azt hiszem, illetve tapasztalom, hogy ez a tengerikígyónyi dokumentumanyag annyi mindenféle tartalmat hordoz, hogy én is, ahányszor megnézem, mindig annyiféle dolog jut róla eszembe, hogy egy-két „bölcsnek” szánt vagy vélt szentenciába képtelen vagyok belefoglalni. Ezért is tervezem, hogy folytatom a „történetet”; azokkal, akik túlélték a Don-kanyart; a hadifogolytáborokban, illetve hazatértek; s szeretném föltárni annak okait is, hogy valójában miért nem sikerült létrejönnie ama bizonyos Kossuth-légiónak elnevezett hadtestnek, amelynek bevetése gyakorlatilag bizonyította volna a magyarok németellenességét.

Apropó „tengerikígyó”: nyolc óránál hosszabb a film moziváltozata. Praktikusan hogyan képzeli, hogy eljut a nézőkhöz a Pergőtűz, amely a jelenlegi mozistruktúrában mindenképpen rendhagyó, sőt hadd ismételjem magamat abszurd vállalkozás? Magyarán: hogyan, hol, ki fogja megnézni?

– Remélem, Budapesten egyetlen moziban vetítik majd, délelőttől estig, némi szünetekkel. Lehet, hogy akad majd, aki egyhúztomban végignézi az egészet, mert érdekli annyira a téma, hogy kibírja a szokatlan fizikai megterhelést. De lehet olyan néző is, aki ma megnéz belőle egy másfél órás részletet, és ha érdekelte, holnap egy másikat... sőt olyan is akadhat, aki valamelyik alkalommal csak húsz percet néz meg belőle, aztán úgy dönt, hogy szervez magának egy szabadnapot a teljes film végignézésére.

Igen, de hadd tegyem hozzá: benyomásom szerint részletekben, más-más napokon nézve nem gyakorol ugyanolyan erőteljes hatást a film, mint egyvégtében, hiszen olykor a negyedik folytatás valamelyik részlete rímel az első vagy a második utalásaira ilyenformán mégiscsak az volna az ideális nézője, aki hajlandó a kötelező „biológiai szünetekkel” együtt csaknem tíz órát egyhúztomban egy moziban eltölteni. A jelenlegi moziba járási szokások ismeretében elképzelhető ilyesmi?

– Az biztos, hogy egyvégtében nézve hatásos igazán az anyag. De azért mindegyik másfél órás folytatás önmagában is megszerkesztett, önállóan is nézhető film. Egy ilyen „részlet” megnézése nyomán minden nézőnek szuverén joga eldönteni, hogy érdekli-e a többi vagy sem. Hogy hány néző akad majd, aki rászán az életéből egy teljes napot? Nem tudom. Mint moziforma, valóban eléggé szokatlan vállalkozás a Pergőtűz. Én is jobban szerettem volna, ha legfeljebb négyrészesre sikeredik a film. De hát egyszerűen nem fért bele az anyag – erről azonban már beszéltünk az elején. Ilyen lett, mert ilyen volt az anyag természete. Mit tehetek? Egy regényírónak se lehet azt mondani, hogy maximum kétszáz oldalon írja meg azt a családregényt, ami csakis nyolcszázon fér el. Bizonyos ponton túl az anyag szervezi önmagát – de erről, más összefüggésben, már szintén beszéltünk. Az úgynevezett konvencionális „mozieffektust” tekintve szintén elég sajátos próbálkozás a Pergőtűz. Nincs benne az égvilágon semmi formai extravagancia: ennél puritánabb formai eszközökkel lehetetlen filmet forgatni. Hogy ez milyen hatást kelt majd a moziban, arra én vagyok a legkíváncsibb. De bízom benne, hogy amiről szól a film, annak a tartalmi és érzelmi ereje képes lesz leküzdeni a „kényelmetlenek a moziszékek” gyakorlati ellenhatását.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/02 14-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6662