KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/december
KRÓNIKA
• Zalán Vince: Rolf Richter

• Kovács András Bálint: Tarkovszkij szellemi útja Két világ között: a persona
• Eörsi István: Időm Gombrowicz-csal Naplórészletek
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Halálraítált viccek Jiddis filmek
TELEVÍZÓ
• Tillmann József A.: Kimondhatatlan, amint eltűnik vagy megmutatkozik Köz(bülső)játék

• Báron György: Az amatőrizmus diszkrét bája Negyedszázad független magyar filmjei
• Bakács Tibor Settenkedő: Jövőgyűjtés Intermediális Tanszék
CYBERVILÁG
• Schubert Gusztáv: A barbár jövő Ezredvégi fantázia
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Helsinki az egész világ Bohémélet
• Schubert Gusztáv: Kis kombinátorok A nagy postarablás
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Téli mese
• Báron György: Benzin, étel, szállás
• Koltai Ágnes: A navigátor
• Turcsányi Sándor: Micsoda csapat!
• Sneé Péter: Szűnj meg, Fred!
• Turcsányi Sándor: Fortress
• Sárközi Dezső: Bumeráng

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Retrospektív

Jiddis filmek

Halálraítált viccek

Molnár Gál Péter

Zsidó kultúra és hétköznapok címmel rendeztek az év elején kiállítást Berlinben, s ehhez kapcsolódott az idei berlini Filmfesztivál egyik mellékprogramja: Zsidó tematika a filmben. Az Örökmozgó ebből az összeállításból válogatta ki és mutatta be ősszel a következő filmeket: Város, ahol nem élnek zsidók (1924), zsidó boldogság (1925), Ki a gettóból (1923), Boldogságkeresők (1936), Mateczka (1938).

Tüllből meg bambusznádból emelt háremek és paloták közt egy évig forgatták Pierre Louÿs sikamlós regényének (Pausole király kalandjai) filmváltozatát Dél-Franciaországban, s csupán egy alkalommal került közönség elé a párizsi Paramount filmszínházban (1933), majd megbukott a címszereplő Emil Jannings-szal és a díszleteket-jelmezeket papírra lehelő Vértes Marcellel együtt. Varieté című bájos emlékirataiban a rajzoló utóbb visszaemlékszik a forgatásra: a király 365 felesége gézfátylakban közlekedett, „mintha maguk köré kapott felhődarabkákban jártak volna”, a forgatócsoport tagjai körül a cannes-i nagyszállók pincérei igyekeztek pezsgősvödrökkel, jegelt kaviárral, vodkával, tollukkal pompázó fácánsültekkel, egybensült malacokkal, szájukban grapefruittal. Vértes szerint Dzsingisz kánhoz hasonlított borotvált koponyájával a rendező, aki „megnyerő bájú, nemes modorú valódi régi vágású orosz mágnás volt”

Alekszej Mihajlovics Granovszkij (1890-1937) csöppet sem volt régivágású orosz mágnás. Oroszosan csengő neve csupán művésznév; eredetileg: Abraham Azarh. Pétervárott született, Hamburgban tanult, Reinhardt mellett asszisztenskedett. Verhaeren II. Fülöp című drámája az első rendezése (Riga, 1914). Szülővárosában klasszikusokat rendez, köztük az állami cirkuszban Szophoklész Oidipusz királyát, megalapítja a Zsidó Színházi Stúdiót (1919), majd átköltözik Moszkvába, élére áll az Állami Zsidó Színháznak (1921) a Malaja Bronnaján. 1928-ban színháza nyugat-európai turnéján otthagyja neveltjeit, Berlinben marad, filmrendező lesz. Az ellenkező előjelű diktatúra kivirágzásakor szedi lábát, letelepszik Párizsban. A Pausole királyon kívül leforgat még két orosz témájú, stílusában mégis erősen francia filmet: Moszkvai éjszakákat (1934) és a Hortobágyon elkészített Bulyba Tárászt (1935) Harry Baurral. A Színházi Élet forgatási riportja gargantuai étvágyú és szeszélyű nagyúrként mutatja őt a magyar pusztán. Oroszországban elkészített filmje (Zsidó szerencse, 1925), szerencsés összefoglalása a zsidó színház eredményeinek: a moszkvai társulat tagjai játsszák a filmet, főszerepben Solomon Mihoelsz alakítja Menachem Mendel berdicsevi házasságszerzőt. Dokumentatív konzervje a film Granovszkij jellegzetes színházi stílusának: a keserű groteszknek, a gúnyos pátosznak és a nevetést sírással csereértékben működtető érzékenységnek. Granovszkij a szűk Malaja Bronnaja-i színpadon néhány akrobatikus kiképzésű színésszel roppant tömegjeleneteket tudott szervezni. A szűk helyre bezsúfolt, a falakat szinte szétfeszítő jeleneteket megismételte filmjének vásári képsoraiban vagy a lakodalmi képben. Groteszk stílusára legjellemzőbb a Zsidó szerencse álomjelenete. A vonaton elalvó, balsorsüldözte házasságszerző sikeres kézfogók nyélbeütőjévé álmodja magát. Látni őt az odesszai lépcsősoron – szabatosan fölidézve a Patyomkin páncélos nevezetes képsorát, tudniillik a svéd születésű Tissze a film operatőreként öncitátumként megismételte vígjátéki közegben filmtörténeti hírességű beállítását –, a berdicsevi szüzeket hajójával átliferálja az óceánon, hogy gazdag házasságot köthessenek Amerikában. Emelődarukkal rakják meg a tengerjáró hajót mirtuszkoszorús, fehérruhás arákkal.

A bekövetkezett hanyatlás szembeszökő, ha összehasonlítjuk a Zsidó szerencsét Vlagyimir Kors-Szablin Boldogságkeresők (1936) című vígjátékával, jóllehet ugyancsak a moszkvai Állami Zsidó Színház társulata játssza a szerepeket, és igazgatójuk, a nagy színész, Mihoelsz határozza meg művészeti vezetőként a színészi alakítások bensőségességét. Granovszkij vígjátékában a „bolygó zsidó” megélhetéséért harcolva vándorol faluról városra. Kors-Szablin az autonóm zsidó területre, Birobidzsánba utaztatja szereplőit. A kollektivizált bolygó zsidók egy szibériai kolhozba tartanak, csak egyetlen van az új élettérrel megajándékozottak közt, aki nyerészkedni akar, aranyat keres a folyóban. A többiek közösen izzadnak a haza javára. S bár a film utolsó képsorain egy öreg zsidóasszony meghatottan mond köszönetet a szovjethatalomnak az ajándékba kapott szülőhazáért, a mohó individualista aranymosó hiába jár pórul a legvégén: minthogy Benjamin Zuszkin, a Malaja Bronnaja-i színház nagy komikusa játssza a szerepet, elbillen a mese művészi egyensúlya az intrikus figura javára.

A Bolygó Zsidó alakja János jelenéseiből a német volksbuchokon át vándorol évszázadról évszázadra, míg a gyaloglás helyett be nem vagonírozzák. Előtte azonban Hans Karl Breslauer elkészíti gúnyos látomását egy olyan Bécsről, ahol megszavazták zsidó polgártársaik kiutasítását. A város nem működik. A rossz törvényt szorgalmazó tanácsos (Hans Moser) eszét veszti végleg és a Dr. Caligari elmegyógyintézetéhez hasonlító bolondokházában ápolják. A Die Stadt ohne Juden Hugo Bettauer 1922-ben megjelent bestselleréből készült (1924). Némileg nehézkes a mostani magyar cím (Város, ahol nem élnek zsidók), különösen, mivel Halmay E. fordítása (1925) megoldotta már a címet (Nagyváros zsidók nélkül). Megjegyzendő: a városligeti Feld Színház 1924. július 22-én bemutatja Feld Mátyás 5 felvonásos énekes revüjét (Nincs már zsidó Pesten!), ez arról viccelődik, milyen bonyodalmak támadnának, ha a megsértődött zsidók kivonulnának a városból.

A jiddis nyelvű filmek másik nagy csoportja a zsidó karriertörténet. Példadarabja az egyik legelső hangosfilmként elkészített A jazzénekes (1927), melyben Al Jolson, a kántor fia nem a zsinagógában akar énekelni, hanem Broadway-karriert csinálna. (Alan Crosland meglehetősen primitív rendezésének sikerét újraforgatja Kertész Mihály 1953-ban és Richard Fleischer 1980-ban, ez utóbbiban Rabinovitch kántort Laurence Olivier játszotta.)

A jazzénekest jóval megelőzte a német filmkritikusok közül elsőként filmrendezőnek fölcsapott Ewald Andre Dupont karriertörténete, a rabbi színésznek álló fiáról, aki nem vállalja a zárt közösséget sorstársaival, hanem a Burgtheater drámai csillagává küzdi magát: Baruch – Das alte Gesetz (a magyar mozikeresztségben a hangzatosan programszerű Ki a gettóból címet nyerte). Dupont összegyűjtötte a német filmgyártás hírességeit némafilmjéhez. Így játssza a színészbe szerelmes Habsburg főhercegnő pályaegyengető szerepét a német filmgyártás talán legutolérhetetlenebb színészi ellentehetsége, Henny Porten és a rivális Burgszínész szerepében Koloman Zatong, aki a meglehetősen kalandos sorsú és egy időben németországi mozikarrierrel dicsekedhető Zátony Kálmánnal azonos.

Amerikából hazatranszportálta a történetet Joseph Green, aki a háború előtt a tengerentúlról visszahajózott Lengyelországba, hogy az érett jiddis színház színészeivel amerikai ízlésű filmeket készítsen, részint az európai, részint a New York-i közönség szórakoztatására. A hegedűs Jindl (Yindl mit’n Fidl, 1936) a jiddis színjátszás zsargonprimadonnájának, Molly Piconnak csinál nadrágszerepet. Jindl vásári hegedűslány, keresményéből öreg, beteges édesapját tartja el. Vackaikat kidobták lakásukból. Elkeseredetten vándorútra indulnak. A lány fiúruhát ölt. Nemcsak haját és idomait, szerelmét is el kell rejtenie. Varsóban fölfedezik komikai tehetségét, primadonna lesz. Leszerződteti egy amerikai producer. Jindl áthajózik a tengeren, és a luxushajó éttermében felismeri szerelmesének hegedűszavát.

Az amerikai musicalfilm összekeveredik itt a zsidó szerencsevággyal. Joseph Green másik Varsóban forgatott filmje – Egy levél az anyához (A brivele der mamen,1938) – ugyancsak karriertörténet, ahol a kivándorlott fiút édesanyja New Yorkban egy koncerten régi daláról ismer föl. Az érzelgős melodráma a HIAS, a cionista szervezet megdicsőülésével számol be a kivándorlás viszontagságairól. Békebeli szenvedéseket mutat a későbbiekhez képest.

Green filmjei ügyesen hasznosítják a zsargonszínház és a hollywoodi zenés modellek szabásmintáit. Melodrámai elbeszélése közben szabatosan rögzíti a lengyel falusi zsidóság életkörülményeit. Lakodalmas tánc, temetés, születés, ünnepi sütés-főzés-terítés, ima, úgy rögzíti a folklórt, mint egyidejűleg egy Szőts István-film a mezei népét. Joseph Green abbahagyta a filmezést, miután nézőinek negyven százaléka eltűnt.

Tevje, a tejesember (Tevya, 1939), a New York-i 2th Avenuen lévő Zsidó Művész Színház igazgatójának, Maurice Schwartznak rendezésében és címszereplésével megelőlegezi Norman Jewison kényszeredett musicalrendezését (Hegedűs a háztetőn, 1971). Sólem Aléchem regénye a közös kiindulási pont. Schwartz szikárabban reális, mint Topol ugyanebben a szerepben. Édeskésségtől mentes. Valamennyi szemvillanását kettősség tölti el: tiszteletteljes, de bizalmatlan idegenekkel, szeretettelien gunyoros családtagjaival. Nem népszínműidillt játszik. Ő valóban a nép. Hiányzik belőle a musical-kedélyesség. Sorsnyűtté, gondterhelt tejesember. Nyakassága vet véget a falusi idillnek, mivel nem engedi lányát férjhezmenni egy gójhoz. A szokásokhoz makacsul igazodás kérlelhetetlensége borítja felhőbe a történetet, nem pedig az ellenséges társadalom. A faluval békés távolságban él együtt. S amikor a falusi tanács tagjai közlik Tevjével, hogy 24 órán belül el kell hagynia a falut, halkak, szégyenkezőek, feszengenek. A rendőr hangoskodik csak részegségében, de ő is zavart.

A filmszalag nem ég el – parafrazeálta Kozincev esszéinek kötetcíme Bulgakov groteszk pátoszát. A mű megmarad, jóllehet alkotóját elégették.

Elhamvasztották a rendezőket, színészeket és a jiddis filmek egykori nézőit.

Nemcsak a nemzetiszocialisták. Mihoelszt és partnerét, Zuszkint megölték az ellenkező oldalról. A másság ellensége minden egyeduralomnak.

Kínos véget ért Kurt Gerron, az 1928-as Koldusopera Tigris Brownja, a 30-as évek berlini kabarészínpadainak ünnepeltje, a Kék angyal filmkabaréjának szemfényvesztője. 1933-ban Berlinből Hollandiába emigrált. A németek bevonultak, letartóztatták, a westerborgi lágeren át Theresienstadtba deportálták. 1944 tavaszán a lágerparancsnokság utasítására megalapítja a Karussel kabarét. Személyesen is föllép a maga rendezte revükben, nevettet a bohózatokban. Művészi munkájuk különösen bejelentett látogatások előtt fölszaporodott. A Patyomkin-gettóban pezsgett a halálraítéltek vicce.

Gerron 1944 nyarán parancsba kapta, hogy propagandafilmet forgasson a koncentrációs tábor életéről. A film címe benne állt a nemzetiszocialista programban: Der Führer schenkt den Judenn eine Stadt (A vezér várost ajándékoz a zsidóknak), mintha Bettauer regényére és a belőle forgatott filmre felelt volna az SS.

Miután Kurt Gerron leforgatta az utolsó jelenetet, őt is Auschwitzba irányították.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/12 27-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=611