KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/március
• Zsugán István: Történetek idézőjelben Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Létay Vera: Hegedűs Zoltán (1912–1989)
• Koltai Ágnes: Gazdag szegények Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Gulyás Gyula: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Gulyás János: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Hegyi Gyula: Akinek ennyi jó kevés Túsztörténet
• Schubert Gusztáv: „...ki vagy a mennyekben” A dokumentátor
• Bársony Éva: Videóklip-mese Ismeretlen ismerős
• Csepeli György: Európa közepe Beszélgetés Elek Judittal
• Dobai Péter: Szorongó apagyilkos Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről
• N. N.: Bernardo Bertolucci
• Csala Károly: Satyajit Ray, az író
• Gazdag Gyula: Pelemele filmek Cukorbébi
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Akik még szeretik a mozit Torino

• Ardai Zoltán: Mohammad-Reza él Nantes
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Az ördögűző
• Fáber András: Testek csábítása
• Nóvé Béla: A 29-es vágány
• Gáti Péter: Álmok a távoli útról
• Torma Tamás: Viharos hétfő
• Nóvé Béla: X-program
• Tamás Amaryllis: Amerikai gyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Rumba
• Molnár Péter: Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa
• Zsenits Györgyi: Leó és Fred
KÖNYV
• Báron György: Golanra várva
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Gyászhír Prágából

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal

Gazdag szegények

Koltai Ágnes

A játékfilmszemlén mutatták be a Gulyás testvérek Balladák filmje című szociográfiáját, mely jellegzetes erdélyi falvak, tanyák népszokásait, hitvilágát, kulturális emlékeit örökíti meg. A film a Balladák könyve szerzője, Kallós Zoltán közreműködésével készült. Az interjú még a szemle előtt készült, s szándékosan nem jeleztük külön Gulyás Gyula és Gulyás János véleményét.

 

Húsz évvel ezelőtt már forgattatok Erdélyben, Szék télen című amatőrfilmetek itt készült. Újabb filmetek, a Balladák élményanyaga erre az időre nyúlik vissza?

– Igen, s a Balladák kényszerűen éppen olyan amatőrfilmnek indult, mint a Szék. Az Erdélyről készített filmszociográfiánknak hosszú előtörténete van, amihez hozzátartozik az is, hogy Romániába utazni sohasem volt olyan egyszerű dolog, mint Párizsba vagy Londonba, s hasonló bonyodalmakkal járt, mint Kelet-Berlinben vagy Szófiában forgatni. A hatvanas években véletlenül jutottam ki. A Bölcsészettudományi Kar Művészettörténeti Tanszéke szervezett kirándulást Erdélybe, s hogy az utat engedélyezték, abban tudtommal nem kis szerepe volt a személyes kapcsolatoknak: ekkor volt művészettörténész hallgató Szirmai István fia, és valószínűleg ő intézte el a formaságokat. Mint egykori művészettörténész-hallgatót meghívtak erre a műemléktúrára, melynek vezetője Entz Géza professzorom, későbbi főnököm volt. Fantasztikus világot fedezhettem fel, gazdag folklórral, eleven hagyományokkal. A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy bejutni ugyan nem volt könnyű Romániába, de az országon belül szabadon lehetett közlekedni, még autóstoppal is, bárhol meg lehetett szállni, úgyhogy a csoportos túra végén még ottmaradtam, csavarogtam. Elmentem – többek között – Kolozsvárra is, ahol néhány képzőművésszel készíthettem (azóta sem publikált) interjút, s Szerváciuszéknál megismerkedtem Kallós Zoltánnal. Ez volt, azt hiszem, egyik legfontosabb eseménye ennek az útnak. Kallós Zoltán javaslatára 1968–69-ben elkezdtük Szék szociográfiai feltérképezését. A leforgatott temérdek anyagnak töredéke csupán Szék télen című amatőrfilmünk. Az is jellemző tény, hogy akkor az amatőr felvételekre a román kultuszminisztériumtól engedélyt kaptunk.

A Szék télen és a Balladák filmje között éppen húsz év telt el, több-kevesebb küzdelemmel leforgattátok a Vannak változások...-at, a Ne sápadj!-ot és a Törvénysértés nélkült, birkóztatok e filmek bemutatásáért és szakmai pozíciótok megszilárdításáért. Miért fordultatok most újra ehhez a témához?

Nem most, ebben a kiélezett és felfokozott helyzetben készítettük a Balladák filmjét, öt évvel ezelőtt kezdtük el Erdélyben – ismét amatőrfilmes eszközökkel, Super 8-as kamerával, részben ajándék, részben saját pénzen vásárolt, illetve a BBS és egyéb támogatásokkal szerzett nyersanyagra, s már két évvel ezelőtt kész volt az anyag, csak a befejező munkálatokhoz, a felnagyításhoz nem volt elegendő pénzünk.

Mégiscsak a mostani konjunkturális helyzet kellett ahhoz, hogy a film moziba kerülhessen. Eddig hallani sem akart róla senki, titokban készítettétek...

Tagadhatatlan, hogy a mai politikaikulturális konjunktúra tette lehetővé a film befejezését. Nyilván nem véletlenül adott éppen most pénzt a Hunnia Stúdió (pontosabban a Soros-alapítvány nyújtott kölcsönt a felnagyításra, amit a stúdiónak vissza kell fizetnie), a Helikon Film és a Kulturális alap, méghozzá annyit, hogy mégegy, körülbelül száz perces filmet összeállíthatunk a meglévő anyagból, de ha megfelelő mecénásunk lenne, úgy minden hígítás nélkül mégegyszer ennyi filmet állíthatnánk össze. Voltak, akik arra buzdítottak, hogy direkt politikai célzásokkal tűzdeljük tele a filmet, de mi nem kívánjuk ezt a helyzetet sem kihasználni, sem tovább élezni. Mi nem újabb „bizonyítékokkal” szolgálunk a magyar kisebbség életkörülményeiről. A Balladák filmje a valódi Erdéllyel való találkozás elementáris élményéből született. Mindenkiben él valamiféle elképzelés Erdélyről, de ez olyan ködös és pontatlan, mint amilyen nálunk például a Hortobágyról kialakult kép. Az emberek jelentős részének talán még ma sincsenek pontos ismeretei erről a vidékről, ráadásul ez nem is egységes, gazdaságilag, kulturálisan homogén terület. Itt is jelentős különbség van a városi és a vidéki életmód között, amiről szívesen megfeledkeznek, mint ahogyan arról is, hogy adott esetben egy brassói magyar kultúrája, életvitele közelebb áll a vele egy városban élő szász polgáréhoz, mint egy széki parasztemberéhez. Bonyolultabb ez a kérdés annál, ahogy azt itt is, ott is láttatják.

Ma talán még aktuálisabb a filmetek, mint öt évvel ezelőtt?

– Ez a film kulturális emlék. Az volt öt évvel ezelőtt és remélhetőleg az marad ezután is. Dokumentuma annak az originális folklórnak, amit Kallós Zoltán évtizedek óta rendíthetetlenül gyűjt, kutat.

– A Balladák filmjét a húsz évvel ezelőtti élmény táplálta, a kulturális kincseknek az a páratlan gazdagsága, ami ma már másutt szinte nincs is. Nemcsak a magyarlakta területeket jártuk be, forgattunk Moldvában is, s meg kell jegyezni, hogy a román kultúrkincs legalább olyan gazdag, mint a magyar. Van még egy érdekessége Romániának: kevés helyen él együtt annyi hagyományőrző nemzetiség. Nagyon sajnáljuk, hogy annak idején nem jutottunk el a Duna-deltába, ahol a Nagy Péter által elűzött fehéroroszok leszármazottai, a lipovácok élnek, de a maradvány bolgár és török közösségek szokásait is érdemes volna megörökíteni. Itt olyan kultúrkincs lapul, amit nem volna szabad veszni hagyni.

Egész pontosan hol vettétek fel a Balladák anyagát?

Kalotaszegen, Mezőségen, Csíkban, Gyergyóban, Gyimesben és Moldvában – azaz Kallós Zoltán „gyűjtőterületén” –, amely kívül esett az addigi hivatalos és divat diktálta körökön.

Milyen körülmények között forgattatok, egyáltalán, hogyan jutottatok ki a kamerával?

1983-ban a Ne sápadj! című filmünket meghívták Bukarestbe, így mentünk ki, s ekkor utaztunk le Erdélybe és kezdtük el a munkát Kallós Zoltánnal.

Milyen volt akkor Kallós Zoltán helyzete?

Szabadúszó volt. Nem volt állása, még a Folklórintézet sem tartott igényt a gyűjtőmunkájára, de ő természetesen végezte a maga dolgát, járta a falvakat, felkereste az énekeseket, balladaőrzőket. Állandó megélhetése nem volt, cserekereskedelemből élt, meg a baráti támogatásokból.

A Balladákban Kallós Zoltán az idegenvezetőtök avagy ti a kamerával követtétek őt néprajzi gyűjtő útján?

Ő bárkit elvisz ezekre a helyekre, nemcsak azokat, akik filmet is szeretnének csinálni. Mi azzal a szándékkal mentünk, hogy vele, s általa örökítsünk meg egy darabka jellegzetes életformát, természetes hát, hgy együtt kerestük fel ezeket a helyeket. Kallós fantasztikus személyiség, teljesen azonosult azzal a világgal, amit kutat. Nem kívülálló, együtt él ezekkel az emberekkel, részt vesz az ünnepeiken, a lakodalmaikon, a temetéseiken, ezer szállal kapcsolódik a mindennapi életükhöz, információkat, alapvető árukat szállít egyik helyről a másikra. Személyiségek, barátok, fogadott családtagok, s nem puszta adatközlők azok az asszonyok és férfiak, akiket időről időre felkeres. Nem véletlen, hogy olyan természetesen viselkednek, beszélnek a kamera jelenlétében is.

Az eredeti erdélyi életmód és folklór felfedezésében és tudatosításában Kallós Zoltánnak döntő szerepe van. Gyűjteményének csak egy töredéke publikus, de még ez is gazdagabb mint a Magyar Tudományos Akadémia megfelelő részlegéé, s különösen az az értéke, hogy ő a folklórt nem választja el az élettől. Zoltán vándortanító, állandóan kész a gyűjtésre és az adatátadásra, mintha a múltat is azért kutatná, hogy az emberekhez kerüljön közelebb. Ami személyiségét és szerepét igazán jelentőssé teszi: nem csupán a ma már viszonylag ismertebb Székkel, Mezőséggel, Kalotaszeggel foglalkozik, hanem a mindig is nehezen kutatható moldvai csángókkal is. Nemcsak az itt élő magyarokkal tart kapcsolatot, hanem a románokkal és a cigányokkal is, mert Erdélyhez ők éppúgy hozzá tartoznak. Amikor velük beszél, románul vagy cigányul szólal meg. Több cigánydialektust ismer, így a cigányok közül sokan maguk közül valónak tartják.

Különböző népviseleteket látunk a filmben, az egyik csángó asszony részletesen elmeséli az itt szokásos ruha készítésének és használatának módját. Miért viselnek maguk készítette szoknyát, blúzt, fejkötőt, hagyományőrzésből vagy kényszerből? A filmet nézve úgy tűnik, mintha nem nagyon volna más választásuk.

– Ennek a kérdésnek hatalmas az irodalma, mi, a magunk „amatőr” módján azt szűrtük le, hogy valaha a népviseletnek is az élet különböző ünnepeihez kötődő meghatározott szokásrendje volt. Mára ez már nagymértékben elvesztette tartalmát. Széken azonban a hagyományok, így a viselet is szervesebben kötődik a mai élethez, minden bizonnyal azért, mert ez egy meglehetősen elzárt vidék, jobban meg tudta őrizni integritását. A városokhoz közelebbi részeken kikopik, elveszti jelentőségét a népviselet, ami pedig olyan gazdag és sokszínű volt Erdélyben még húsz éve is.

Megdöbbentő szegénység árad a filmből, magyarok, románok, cigányok egyként osztoznak ebben a sorsban. A hagyományőrzésben ez vajon nem játszik szerepet?

– Ez nagyrészt az ország általános állapotával s Kelet-Európa geopolitikai-történelmi szituációjával függ össze, de azért másról is szó van. Sokáig mi is hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a hagyományőrzés és a szegénység egyenes arányban függ össze. Összefüggés van persze az anyagi jólét és a szokásokhoz, viseletekhez való ragaszkodás között: ma Erdélyben is az hord maga szőtte ruhát, és az használ cserépedényt, akinek nincs pénze az ipari termékeket megvásárolni, de azért cseppet sem egyértelmű magának a szegénységnek a fogalma. Még mindig léteznek csodálatos házak, bámulatosán gazdag gyűjtemények, gyönyörű bútorok. Kétségtelen, hogy a mi városifogyasztói életvitelünk, értékrendünk szegénynek ítéli meg ezeket az embereket, s nincs is mit szépíteni azokon a körülményeken, amiket saját szemünkkel láttunk, mégsem felejthetjük el: az a fajta hagyományőrzés, mentalitás, amivel Erdélyben találkoztunk, erőt, tartást ad. Ez egyszerűen egy másfajta világ, a miénktől eltérő értékekkel, életvitellel. Ez a fajta biblikus szegénység egyfajta közösségi szellemet, hovatartozást is őriz. Nem verbálisan, de élteti a múltat s jelent is meghatározó Istenfélés pogány-zsidó-keresztény motívumait az ünnepeken és a hétköznapokon egyaránt.

Filmetekből egyértelműen kiderül, hogy Erdély és az ott élő magyarok különös zárványvilág. Azt hiszem, még a legvérmesebb reményeket táplálóknak is észre kell venniük, hogy itt nemcsak az életritmus, a gondolkodás és a szokások térnek el a miénktől, de még a nyelvhasználat is más. Ez egy nagyon is öntörvényű világ.

– Óvakodnánk a „zárványvilág” megnevezéstől. Mihez képest? Mi a minta, a normatíva? Netán a mi világunk elemeire szakadt, atomizált antiközösségei, klánjai? Úgy érezzük, az erdélyi magyarság helyzete semmiben sem tér el a Közép-Európában élő többi kisebbségétől: errefelé minden nemzetiség, kisebb népcsoport kényszerű bezártságban, elzárkózásban él, jóllehet Európa néhány régiójában már sikerült a kisebbségeknek tisztességes emberi életfeltételeket nyújtani. Egy népet nem csupán a fizikai megsemmisítéssel lehet eltüntetni, az is elég, ha elpusztítják a kultúráját vagy megfosztják éltető hagyományaitól – miként erre volt is jó néhány példa, határainkon belül is. Nem szabad a nemzetiségi, kisebbségi kérdést az erdélyi magyarok problémájára, ellehetetlenülő életkörülményeire leszűkíteni. El kell mondjuk, hogy néhány esztendeje Magyarországon járt Kallós Zoltán, akit elkísértünk gyűjtőútjára. Hajdúhadházán jártunk egy cigánytelepülésen, ahol leírhatatlan körülményeket találtunk, nyomort, mocskot, a kondér-ban kutyát főztek – szóval olyan volt az egész, mintha a Golan valamelyik szuperprodukciójának díszletei között jártunk volna. Ezekhez az emberekhez képest a Balladákban megszólaló cigányember főúrian él. Nem kell tehát túl messzire menni, ha valaki netán a kisebbségek hátrányos helyzetével kíván foglalkozni.

Többször is forgattatok Erdélyben, tapasztalatotok szerint a falvak mennyire tudták megőrizni sajátos arculatukat, életvitelüket?

Lassú lepusztulásnak lehettünk tanúi. A népviseletet például már csak az asszonyok és a kicsinyek hordják. A férfiak eljárnak messzire dolgozni, lassan-lassan rákényszerülnek a városias öltözködésre, s hasonlóan a távoli iskolákba járó gyerekek is. Megkopnak az ünnepek is, a hajdani kultúrából csak ott maradt meg valami, ahol él még egy-egy csodálatos erejű mesélő vagy fantasztikus tehetségű zenész. Egyébként a civilizáció a maga konzumkulturájával ide is betört. Nem egy helyen cserélték fel a szőttest perzsaszőnyeggel és giccses nippekkel, amiket jellemző módon itt vásároltak Magyarországon vagy innen vittek rokonok, ismerősök. Nem mindenki tehette és teheti meg, hogy ide utazzon és vásároljon, de azért jellemző, hogy mit tekintettek követendő mintának! A kézműves kultúra felváltása sorozatban gyártott bazárárura beszédesen árulkodik arról, hogy az „anyaországhoz” való kötődés, a kultúra ápolása a mindennapi életben cseppet sem olyan fennkölt. Van azonban egy nagyon fontos különbség, az, hogy az erdélyi magyarok történelmi tudata nem olyan atomizált mint a mienk. Eredetük, a közösség gyökerei erőteljesebben foglalkoztatják őket. Ma már tisztán látják, hogy az a szerep, amit kiosztottak nekik – „hídfő a két nemzet között” – nem létezik. A valóság az, hogy teljesen lehetetlen helyzetben vannak: se ide, se oda nem tartoznak. Politikailag és kulturálisan is vákuumba kerültek. Ezt fel kell oldani.

Mi lehet a sorsa ennek a porladó kultúrának?

Az élet természetes része a halál, csak hát sokféleképpen lehet meghalni, s ha már hősiesen nincs mód, legalább méltósággal: nyomot hagyva.

Ahhoz bensővé kell tenni a halált, hogy természetesnek fogadjuk el, valahogy úgy, mint a filmbéli Rebi néni, aki kedvesen számonkérően mondja Kallós Zoltánnak: „Aztán eljöjjön ám a temetésemre!” S ebben a személyes viszonyban nem véletlenül vágja rá Kallós a választ: „Jövök én, csak időben szóljanak”. Kultúrák és népcsoportok kihalását valahogy mégsem lehet ilyen természetesnek tekinteni...

Ez igaz, mégsem lehet erőszakosan beavatkozni ebbe a folyamatba. Ha most váratlanul olyan döntést hoznának, hogy megőrzik ezt a világot úgy, ahogy most van, az sem lenne jó. Tudomásul kell venni, hogy csak azok a hagyományok élnek tovább, amelyeknek eleven kapcsolatuk van az élettel. Például a „juhbemérés”, amit a film elején is láthatunk. Miután még ma is fejik, isszák a juhtejet, az ehhez kapcsolódó évszázados hagyományok ma is elevenek, a többi szükségszerűen tűnik el. Nem lehet ezeket az embereket rezervátumokba zárni azért, hogy legalább ez a töredékkultúra megmaradjon. Nem lehet skanzeneket építeni, pusztán azért, hogy mi odamehessünk és gyönyörködhessünk ebben a világban. Bármily fájdalmas is, hogy eltűnik, eltűnőben van a széki, a csángó, a mérai, a gyi-mesi népi kultúra, hagyomány, de mégiscsak természetes dolog. Amit lehet, meg kell belőle menteni – ezt próbáltuk meg mi is. A kihalóban lévő kultúrát nem azzal őrizzük meg, hogy lobogóra tűzzük „a” népművészetet, hanem el kell menni oda, ahol az originális kultúra még él, s meg kell keresni azokat az embereket, akik azt őrzik. Szégyen-gyalázat, hogy Bartók hazájában mennyire elhanyagolják a néprajzi gyűjtőmunkát, különösen határainkon túl. Elképesztő hiányok vannak, részben kutatások híján például Kárpátalja és Burgenland történelmi-kulturális örökségének feltárásában – csakhogy egy másik irányba tekintsünk ki! Elképesztő torzszülemények jöttek létre abból, hogy az eredeti dallamok, énekek, táncok módszeres gyűjtése, feldolgozása helyett évtizedekig álnépies műsorokkal etették az embereket. Teljes zavar uralkodott, egyrészről haladó hagyományokat említettek, másrészről viszont a nacionalizmus újjáéledéséről beszéltek. Ebben a helyzetben aztán fércművek szerzői tekinthették magukat „magyarságukban sértve”. Az Ecseri lakodalmas hanganyagának vagy az Állami Népi Együttes repertoárjából a döntő többségnek semmi köze sincs a népdalokhoz és -táncokhoz. Ez a fajta színpadi alvilág teljes lezüllesztése az eredeti kultúrkincsnek. A táncházmozgalom éppen az eredeti dallamvilágot és táncot próbálja megmenteni.

A táncházmozgalom nem az a fajta skanzenszerű konzerválása egy letűnt folklórvilágnak, ami ellen az előbb tiltakoztatok?

Már a kérdésben megbújó válasz is sejteti: nem ismert, de gyanús dologról van szó, pedig látni kell: nincs más módszer a megismerésre! Rekonstruálás persze ez is, ami nem baj, arról van inkább szó, hogy egy ma már nem élő folklórt próbálnak visszaültetni. Tudatosítani akarnak olyan dolgokat, amik a mai hétköznapokhoz nem kapcsolódnak szervesen. De legalább az eredeti formakincsekből mentenek. A paradoxon csak az, hogy ezzel párhuzamosan Erdélyben már kihalnak a nagy zenészek, lassan leszoknak a táncról.

Áldozatul eshet-e a mai politikai konjunktúrának a Balladák filmje, kisajátíthatja-e vagy ahogyan ti mondtatok az előbb, lobogóra tűzheti-e valaki egy pillanatnyi érdek nevében?

Ez nem politikai film, hanem kulturális emlék. Szociográfia és nem manifesztum. Egyébként bármit ki lehet sajátítani. Azt hisszük, filmjeinkből kiderül, mi a toleranciáról nemcsak beszélünk. A Balladák vízválasztó: könnyen lehet, hogy egyként utasítják el a „szép város Kolozsvár”-rajongók, s azok, akiknek már a piros-fehér-zöld lámpákból is elegük van.

Ezzel a filmmel talán sikerült egy lépést tennünk a kisebbségek felé, s másként tekinthetünk környezetünkre, felebarátainkra, és esetleg ők is ránk.

Mi szerző-mozgó, „gyüttment amatőrök” vagyunk, ami persze egy belterjes, magát hajánál fogva rángató közösségképbe nem illik bele. Nem vagyunk erdélyiek, rokonaink sincsenek ott, de lettek barátaink, ismerőseink, miként a Felvidéken, a Vajdaságban, Grúziában – mindenütt, ahová eljuthattunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 09-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5323