KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/augusztus
• Székely Gabriella: Az arany ára Beszélgetés Bereményi Gézával
• Koltai Tamás: Házasság magyar módra A menyasszony gyönyörű volt
• Koltai Ágnes: Hallgat a mély A Balázs Béla Stúdióról
• Forgách Péter: Epizódok M. F. tanár úr életéből Részletek Forgách Péter Mérei ferenc-portréfilmjéből
• Böszörményi Géza: Rémálom és valóság Woody Allen stílusában
• Kovács István: Eltékozolt történelem Beszélgetés Janusz Zaorskival
• Zaorski Janusz: Eltékozolt történelem Beszélgetés Janusz Zaorskival
A FILMVILÁG MOZIJA
• Bikácsy Gergely: A halál munkában Mentse, aki tudja (az életét)

• Klaniczay Gábor: David Bowie a filmvásznon
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Madárka
• Nagy Zsolt: Szökevényvonat
• Gáti Péter: Az ördög jobb és bal keze
• Báron György: Váratlan szerelem
• Schreiber László: Hajsza szárazon és vizen
• Kabai József: Az aranylánc

• Révész László: Videoművészet – a videotechnika csukamájolaja

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Janusz Zaorskival

Eltékozolt történelem

Kovács István

Zaorski Janusz

Janusz Zaorski Királyok anyja című filmje a tavalyi gdanski fesztivál nagydíját és az idei nyugat-berlini fesztivál Ezüst Medve díját nyerte el. A film Kazimierz Brandys A Król fiúk anyja című regényéből készült. Ez több Brandys-kisregénnyel együtt magyarul is megjelent (Romantika, 1968).

 

– Matka Królów – Királyok anyja – ez az egyik legszebb és legtartalmasabb lengyel filmcím, amivel eddig találkoztam. Mesétől, legendától, történelemtől lüktet. Amikor azonban a film megelevenedik, rá kell jönnünk, hogy nem a mesék, a legendák királyairól van szó, hanem egy családról: a Királyfivérekről és édesanyjukról. Pontosabban szólva: egy proletárcsaládról, így a négy Király fiúról elmondható, hogy a majdani uralkodóosztály tagjai. Hogyan válnak azokká, amilyenek igazából a valóságban? Az Ön filmje e drámai folyamat krónikája. Egy voltaképpen kommunista beállítottságú család története 1933 és 1956 között. A film Kazimierz Brandys regényéből készült, és Ön által vált legendává. Pontosabban azáltal, hogy elkészülte után öt évig dobozban pihent. Valljuk be, az meglehetősen furcsa, ha egy filmről beszélnek ugyan, de megnézni nem lehet. Az így támadt legenda mennyire árthat a rendezőnek és mennyire használhat a műnek?

Senkinek sem kívánom azt az élményt, hogy készít egy filmet, s azt ilyen vagy olyan ürüggyel nem vetítik. Ilyen személyes tragédiában csak annak legyen része, aki mártírszerepre vágyik. Én mind testileg, mind lelkileg alkalmatlan vagyok erre. Azért készítek filmet, hogy az közönség elé kerüljön. Ez természetes. De úgy tetszik, az én esetemben mégsem az. A Királyok anyját megelőző filmem, a Gyerekes kérdések két héttel a szükségállapot bevezetése előtt került moziba. December 13-án természetesen azonnal levették a műsorról, s így alig látta valaki. A Királyok anyjának még ennél is szomorúbb sors jutott: mihelyt elkészült, azonnal dobozba került. E folyamat egyenes folytatása, hogy a Bódeni-tó című Dygat-regényből írt forgatókönyvemet már megfilmesíteni sem engedték, mivel a megelevenítő történet egy második világháborús internálótáborban játszódik. Azaz: tulajdonképpen három filmem is volt, de a kutya se tudott róluk, a szakmabéliek egy szűk körén kívül. Honnan ismerték volna a nézők? Legfeljebb a napi történetekké hasadó históriában jelentem meg előttük. És ez más, mintha a filmjeim révén elevenedem meg.

Így annál nagyobb elégtételt jelenthetett Önnek, hogy a Királyok anyját végül mégis csak bemutatták...

– Nem elégtételt, hanem bénító félelmet éreztem. Mert nem tudtam, hogy öt évvel az elkészülte után akad-e még ember, aki kíváncsi rá. Kie¶lowski A véletlen című filmjét, amelyet szintén öt év múltán, 1987 januárjában mutattak be, teljes érdektelenség, kongó nézőtér fogadta, holott egy kiemelkedően tehetséges rendező jelentős, értékes alkotásáról volt szó. Mivel pedig a Királyok anyjának bemutatója két hónappal követte A véletlen ünnepélyes vetítését, rettegve gondoltam rá, hogy a nézőket nem érdekli, mert hogy már torkig lehetnek a politikai-társadalmi kérdésektől átitatott műalkotásokkal. Csüggedten vártam a bemutatót. Tizenöt éve írtam a forgatókönyvet, s közben állandóan javítgattam. Mennyi időt, energiát, szétzilált idegsejtet fektettem belé, mennyit vártam rá, hogy látszata legyen – kettős értelemben is, – és most semmi nem kedvezett a filmnek. A szükségállapot után az emberek azért jártak moziba, hogy felszabadultan szórakozzanak, nevessenek, hogy egy-két órára kitéphessék magukból a napi valóságot.

A szükségállapot bevezetése előtt talán nem ugyanazért jártak moziba?

Hát nem feltétlenül. Azt kellett látnom, hogy a közönség várakozásom ellenére tódul a filmre, hogy elképesztő sikere van. Az egyik varsói moziban például négy hónapon át játszották zsúfolt nézőtér előtt. Lengyel filmet hosszú-hosszú évek óta nem fogadott ekkora érdeklődés.

A forgatókönyv alapjául szolgáló Brandys-regény nyomán visszatérhetünk 1958-hoz. A Király fivérek anyja ekkor jelent meg, s Kazimierz Brandys számos pályatársa írt róla lelkes hangú kritikát. Aztán, ahogy az úgynevezett Gomulka-korszak első szakasza véget ért, mintha vezényszóra elfelejtették volna a könyvet. A politika nem látta szívesen a fő vonalból kisiklott regényt, szidni meg éppen emiatt lett volna erkölcstelen. A regény története 1953-mal lezáródik, a film 1956-ig folytatja azt. De a kontinuitás lényege nem ebben áll, hanem abban, hogy Ön vállalja 1956 lengyel októberének eszmeiségét, vagyis a sztálinizmus korszakával való megalkuvás nélküli leszámolást. Mert a politikai szférában ilyen következetes, igazi leszámolásról szó sem volt. A sztálinizmus egyes, túlzottan kompromittálódott vezető képviselőit állították csak félre, magát a korszakot nem értékelték alapvetően át.

Csak a sztálinizmus következményeit kúrálgatták, anélkül, hogy a sztálinista agy- és tüdődaganatot eltávolították volna a mind paralitikusabb és fuldoklóbb rendszerből. Filmemet én valóban úgy készítettem el, mintha az eleve 1957-ben keletkezett volna, vagyis: formáját tekintve a neorealista stílusjegyek a meghatározók benne. Ezért a felvételekhez széles objektívumot használtam, hosszú optikát sem használhattam, azért, hogy ezáltal is hiteles lehessen a vállalkozásom. Ehhez ki kellett iktatnom magamból a nyolcvanas évek távlatát. Most természetesen többet tudok az általam megelevenített korszakról, mint 1957-ben tudhattam volna. Tanultam, olvastam, beszélgettem róla. De nem akartam azt, hogy hőseim okosabbak legyenek, mint annak a korszaknak a szereplői. Mert mennyire tudatosodhatott bennük mindaz, ami velük történik?

Kucja Królban sem?

–Az ő tudása a döbbenet. Ahogy mondja: Klemenset letartóztatták... de hát miként lehetséges ez? Elvtársai az elvtársukat. Ez megrendítő egyéni és társadalmi dráma.

Persze, Lengyelországban az ötvenes évek elejének nem a kommunisták voltak a szenvedő alanyai...

Ez igaz. A Honi Hadsereg katonái közül többet hurcoltak meg, mint a kommunisták közül. De ez a tény őbennük nem okozott tudathasadást. Meghurcoltatásukra lelkileg, tudatilag fel voltak készülve. Sorsuk – még ha leplezetten is – részvétet keltett a társadalomban. Éppen ezért én nem az ő mártíromságuk megmutatását éreztem lényegbevágónak, hanem a sztálini terror korának paranoiás állapotát. A módszert, ahogyan a forradalom fölzabálja a gyermekeit, vagyis ahogyan a kommunisták a kommunistákat gyilkolják. Mint annak idején Robespierre és Danton hívei nyakazgatták egymást. Az, ami Lengyelországban a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején játszódott, az maga a totális abszurd. Számomra a korszaknak ez a meghatározó jegye volt a legfontosabb.

És Kazimierz Brandys számára?

–Az ő motivációi mások voltak. Amikor Brandys megírta a regényét, egy kicsit önmagával is le akart számolni. Mert ő is tagja volt a pártnak, így a jóban bízva szolgálta a rosszat, vagyis a sztálinizmust. Engem nem nyomasztottak olyasfajta terhek, mint őt. Én nem azért csináltam a filmet, hogy a lelkiismeretfurdalást végre kiolthassam magamból, hanem mementóként, figyelmeztetésül, hogy a sztálini iszonyat soha többé ne ismétlődhessen meg.

– 1957: Wajda ekkor készült a Hamu és gyémánt megfilmesítésére. A történelem által eltékozolt fiút állította elénk. Az Ön filmje mintha a történelem által eltékozolt családokról szólna.

– Én a fiaiért rettegő anyáról, a megalázott, halálnak kiszolgáltatott emberről akartam filmet készíteni, aki, ha lelkének, tudatának egy választóvonalán átzuhant, már nem mondható róla, hogy: íme a lengyel ember, íme a magyar ember, íme az ilyen vagy olyan ember, hanem csak ez méltó a meghatározására, hogy íme az ember. Szerénytelen becsvágyam egyébként erre sarkallt, hogy egy új Hamu és gyámántot készítsek. Hogy ez mennyire sikerült, mire futotta a tehetségemből, az más kérdés.

Ön egy olyan színésznőt kért fel a főszerep eljátszására, aki a szakmabéliek által ugyan nagyrabecsült, de filmszínészként szinte teljesen ismeretlen: Magda Teresa Wójcikot. Lenyűgöző személyisége mennyire gazdagította a filmet?

– Andrzej Wajda szerint egy rendezőnek filmje készítése során két ízben kell ihlet hatására cselekednie. Először, amikor a témát, másodszor pedig, amikor a szereplőket kiválasztja. Olyan színésznőt kerestem, aki nem vonszol a neve után filmcímeket, aki nem azonosítható nagy filmszerepekkel, aki ezután már Lucja Królként fog élni a nézők tudatában. A márványember epizódszerepet játszó Magdájában találtam rá. Már ott meggyőzött emberi hitelének, igazságosságának erejével, ő volt az, aki filmem párbeszédeinek hitelességét, igaz voltát is ösztönösen ráérző jóváhagyásaival vagy elutasításával ellenőrizte. Nemegyszer fordult e szavakkal hozzám forgatás közben: „Janusz, én ezt nem mondom. Ez így mesterkélt, hamis...” Mire én: „Mondd, hogy éreznéd természetesnek?” És meggyőzött. Érzelmileg és fizikailag a színésznők azon ritka típusához tartozik, aki teljes addigi életével (és jövendő lényével) azonosul azzal a szereppel, amelynek kiválasztottja lett. Ma az ő szerepét tartják a lengyel filmtörténet legjelentősebb női szerepének.

A Királyok anyja a XX. századi lengyel nő drámája?

Igen. Ő tartja vállán a családi otthont. Szörnyű időket él meg a történelem fel-feltámadó viharában. Hogyan kezdődik a film? Férjét villamosbaleset éri: meghal. Érhet-e egy háromgyermekes asszonyt szörnyűbb csapás, aki ráadásul negyedik magzatát is a szívé alatt viseli. Úgy tetszik, hogy ez a vég, a tragédia betetőzése. De kiderül, hogy még éppen csak kezdete a rossznak. Úgy indítottam a filmet, mint Hitchcock, aki szerint a földrengéssel kell kezdeni, s utána már elég, ha csak a feszültséget fokozza az ember...

Klemens, aki annyi áldozatot hozott az új rendszerért, valóban nyomtalanul tűnik el, Wiktor Lewen megérzi, hogy az általa képviselt hatalom ugyanúgy bánhat vele, mint Klemensszel, s már óvatosabb. Olyannyira vigyáz magára, hogy egy idő után – burkoltan ugyan –, de mindennemű közbenjárást megtagad az anyjától, jóllehet neki köszönheti az életét; ő bújtatta a megszállás alatt. Egy idő után már lesötétített dolgozószobáját sem meri elhagyni, a kivilágított folyosó úgy vakítja, mintha vallatnák. S ha a Klemenséhez hasonló gyilkos vallatásnak nem is vetik alá, de kihallgatják, az általa vezetett gyűlésen pedig megalázzák...

Igen, Lucja Król csalódott az elvtársában...

Aki egy időben több is volt neki, mint elvtársa. És a fiai? Zenon kisstílű, cinikus karrierista. Roman alkoholba menekül, hogy a reá nehezedő nyomást elviselhesse. Klemens felesége nem átallja azt mondani férje letartóztatása után Lucjának, hogy „hátha belekeveredett valamibe?!” Kiben bízhat, kiben reménykedhet az anya? A mesebeli legkisebb fiúban?

Igen, Stasban lehet minden reménye. Nem a mesei, hanem a történelmi fordulat okán. Stas annak a nemzedéknek a képviselője, amely majd az 1956. október 20-i varsói nagygyűlést kikényszeríti. Hozzá kell tennem, hogy 1956 ősze nálunk a kiteljesedő remény és a győzelem jelképe a köztudatban.

Hogyan tudta tanulmányozni a korabeli politikai mechanizmus belső működését, esztelen logikáját, megbomlott pszichéjét?

Nem biztos, hogy a logikája esztelen volt, a lelkülete pedig hasadt... Sok emberrel találkoztam. Mind a hatalom külső-belső köreinek képviselőivel, mind az ilyen vagy olyan üldözöttjeivel. De ez a kérdéskör bonyolultabb, mint hinnénk. Az emberekkel folytatott beszélgetések jelentették a legbonyolultabb csapdát. A sztálinizmus korát ugyanis valamiféle szemérmes hallgatás leplezi. Mintha mindenki szégyenlené. Azok is, akik haszonélvezői, azok is, akik üldözöttei voltak a rendszernek. Bizonyára az idősebb filmes nemzedéket is a szégyenérzete gátolta meg abban, hogy a korszakhoz nyúljon. (Wajda kivételnek számít.) El akarta felejteni mindazt, ami megalázóan, szégyenletesen érintette. Vagy ami miatt bűntudatot, cinkosságot érzett. Nem tudom. De az bizonyosan nem véletlen, hogy az ötvenes éveket az én nemzedékem tagjai leplezték le programszerűen a filmjeikben. A nagy futás rendezője, Domaradzki, a Hideglelés készítője, Marczewski az én nemzedékem tagjai. Feliks Falk, akinek a neve az Ez volt a jazz című filmet fémjelzi, alig valamivel idősebb, Waldemar Krystek és Robert Gliński, a Felfüggesztve, illetve a Vasárnapi tréfák rendezői alig valamivel fiatalabbak nálunk.

Lucja Król, bárkinek ír levelet, szavai kiperegnek a filmből, szétszóródnak a végtelenbe. Sohasem jutnak el a címzettekhez. S ha el is jutnak a megfelelő helyre, a pilsudskista követ és a kommunista állam vezető egyforma értetlenséggel fogadják. Ebben az egy vonatkozásban a film egy későbbi szemszögből tekint az 1957 előtti eseményekre: vagyis áttételesen ítéletet mond Gomulkáról is.

– Valóban így van. Ez az egy jelenet, amely a ma távolából világít 1956-ra. Mert tudjuk, 1956 őszén Gomulka maga mögött érezhette a hazai lengyelség száz, az emigrációban élők kilencven százalékát. Amikor a hatalmat átvette, leírhatatlanul népszerű volt. A közösség bizalmának egyedülálló birtokosa. Ezt újkori történelmünkben egyetlen vezető lengyel politikusról sem lehet elmondani. De azt sem, hogy mindent annyira eltékozolt, elpocsékolt volna, mint ő. Nem a nevezetes ősz szellemében élt a hatalommal, hanem visszaélt vele. S hogy mily pusztító módon, azt 1968 márciusa és 1970 decembere bizonyítják.

A film zárójelenete egy ismert híradófelvétel: a Tudomány és Kultúra Palotája előtti hatalmas térségen egymillió ember élteti Gomulkát.

– Igen. A filmátvételi bizottság javamra írta, hogy erre futtatom ki a mondandómat. Vagyis – értelmezése szerint – azt sugallom, hogy a párt egyszeriben, Gomulka varázsütésére megszabadult a hibáitól, s tiszta lappal folytathatta céljai megvalósítását. Szó sincs róla, hogy e történelmi tömegjelenetről nekem ez jutna eszembe. Nekem a millió varsóihoz beszédet intéző, tőle bizalmat kérő Gomulkáról az 1968-as antiszemita acsargás és az 1970-es munkásmészárlás jut eszembe. Gomulka mindkettőhöz a nevét adta. De még mennyire!” „Wiesław, Wiesław! Száz évig élj nekünk!” – október 20-án ezt harsogta a tömeg. De hangját már tizennyolc esztendeje elnyomja a lelkekben a tengerparti fegyverropogás.

Szóval nem lehet csodálkozni azon, hogy Gomulka nem a történelmi jelképpé lett október szellemében reagált Lucja Król utolsó levelére?

– Október szellemében? Beszélgettem e kérdésről egy pártmunkással, akit a háború előtt börtönbe vetettek kommunista elveiért. 1956 őszén ő volt a varsói városi pártbizottság titkára. Eredetileg a börtönéletről faggattam: mit ettek, mit olvashattak, kikkel ült egy cellában, hogyan bántak velük, stb. Aztán áttértünk a politikára. Az emlékezetes októberi nagygyűlésen ő is ott állt Gomulka mellett. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte mikorra datálható 1956 októberének, október szellemének a vége. Egyesek ugyanis úgy vélik, hogy a Po prostu című lapnak, a megújulás radikális orgánumának az 1957-es betiltása jelenti az 1970 decemberéhez vezető politikai irányváltás kezdetét, mások Gomulka november 4-i beszédét tartják annak, amikoris a munkásönkormányzat helyes vagy helytelen voltán töprengett, s vele kapcsolatos álláspontja egykettőre kiderült. A kultúra emberei azt tartják, hogy Roman Polanskinak a Kés a vízben című filmje ellen 1962-ben írt Trybuna Ludu-beli cikk jelenti a cenzúrát.

Szóval, mikor is ért véget a lengyel október? – faggatom az egykori párttitkárt. Mire ő: „a lengyel október 1956 októberében ért véget.” Hogyhogy? – kapom fel a fejem, mert oly rövid korszakra, amelynek a kezdete és a vége kioltja egymást, álmomban sem gondoltam volna... A részletes válasz: „A Sztálinról elnevezett Palotában vártuk Gomulka új, történelmi fellépését. A házigazda tisztét, mint a városi pártbizottság vezetője, én töltöttem be. Komolyan vettem szerepemet, feladatomat. Rövid beszéddel készültem rá. Amikor Gomulka tudomást szerzett róla, egyszeriben faggatni kezdett, hogy mit akarok mondani. Azt feleltem neki, hogy pár mondat kíséretében bejelentem, Ön kíván beszélni. De mégis, mit akarok mondani, tudni akarja – makacskodott –, merthogy számításba kell vennie, szavaim milyen hatással lesznek a népre. Szó szerint idézzem neki a mondandómat – vált hirtelen utasítóvá anélkül, hogy ez a tény ott, helyben tudatosodott volna bennem. Rendben van. A következőket fogom mondani: „Varsó népe! A mai nap egy nagy győzelem napja. De sohase feledjétek, hogy ezt a győzelmet a nép vívta ki!” Nem, ne mondjon semmi ilyesmit – hűtött le Gomulka. – Elég, ha bejelenti, hogy Gomulka titkár kíván szólni. Abban a pillanatban megértettem – fejezte be beszélgetőtársam, hogy a lengyel októberre máris pontot lehet tenni. Miközben a szomorú következtetés belém hasított, az előttem hullámzó végeláthatatlan tömeg, mind átszellemültebben skandálta: „Éljen Wiesław! Éljen Wiesław!”

Mi a rendezői ars poeticája?

– Mi a rendezés? A rendező érzelmeinek közvetítése a nézőhöz, a befogadóhoz, hogy – leegyszerűsítve a választ – nevessen vagy sírjon. Ez persze rendkívül nehéz feladat, mert a közvetítés feladatához emberek tucatjainak, százainak, olykor ezreinek az igénybevételére, részvételére van szükség. Vagyis: a rendezésnek előbb a „beosztottait” kell érzelmeinek, gondolatainak megnyernie – ők a közvetlen közvetítők. Munkájukra azonban nem hathatnak vissza a nézők. Mert nincsenek jelen. Ezért más rendezőknek – gondolok itt a színházra, operára, operettre, varietére, cirkuszra, esetenként a televízióra is – sokkal könnyebb a dolguk. Mert reménytelenül nehéz látatlanban brutálisan szépet teremteni úgy, hogy az láthatóan váljék azzá.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/08 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4967