KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/február
KRÓNIKA
• Andor Tamás: Makay Árpád filmoperatőr Élt 93 évet

• Bikácsy Gergely: Kés, villa, olló Hitchcock, a sorozatgyilkos
• Varró Attila: Rövid éjszaka Hitchcock utolsó filmterve
• Pápai Zsolt: Alfred Hitchcock Experimenta A kísérleti filmes Hitchcock
• N. N.: Hitchcock DVD-n
• Varga Zoltán: Megszállottak Hitchcock és Buñuel
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Magyar zsáner Film és közönsége
• Schreiber András: Független borzongások Magyar amatőrhorror
• Hungler Tímea: Inkább megyek pingpongozni Beszélgetés Dyga Zsomborral
• Horeczky Krisztina: A szavak butábbak, mint a képek Beszélgetés Mispál Attilával

• Kubiszyn Viktor: Tarantino kutyaszorítóban A hongkongi kapcsolat
• Kovács Marcell: Tökéletes másolat Tarantino-variációk
• Csillag Márton: Tisztelgés a csomagtartóból Vágvölgyi B. András: Tarantino mozija
• Földényi F. László: A Führer inasai A bukás – Hitler utolsó napjai
• Mersich Gábor: A képregény-rajzoló szerződése Maus
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Koreai vendetta Oldboy
• Zoltán Gábor: Hideg törökfürdő Messze
• Csala Károly: Képtájak Rendhagyó párizsi leltár
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Ray
• Kolozsi László: Állomásfőnök
• Varga Zoltán: Válótársak
• Köves Gábor: Közelebb!
• Vaskó Péter: A tűzből nincs kiút
• Köves Gábor: A nemzet aranya
• Mátyás Péter: Alfie

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A tűzből nincs kiút

Vaskó Péter

 

A gyászévek letelte után megindult szeptember 11-i trauma játékfilmes kibeszélése és gyászmunkája is, egyelőre a szélekről, súrló témákkal. A 49-es létra a tűzoltókra való emlékezéssel operál. Persze egyszál égő toronyházat sem látunk, de világos, hogy hommage ez a javából, tiszteletadás és koszorúzás. Olyannyira világos, hogy már-már bántó a fénylően puritán tökéletesség – a túladagolt pátosz és nagyszerűség elkezd önmaga ellen dolgozni. Az egyszerűségében tökéletes bátor kis nagyember ideálmítosza eltünteti és felfalja a megmutatni kívánt figurát, csak kötelességteljesítő példaképet, csillagokat, sávokat és dísztemetést hagy belőle.

A főhős Jack Morrison (Joaquin Phoenix) Micimackó és Füles keveréke: maga a romlatlan amerikai gyermek – ártatlan, szégyellős mégis hősies. Tiszta szívű puritán, akitől távol áll a világ szennye, még feleségét is rámenős haverja szólítja le neki, és az egyetemes erkölcs nevében nekimegy becsajozós nős kollégájának. Az a típus, akit lányos anyák nagy tömegben klónoztatnának. És mindezek tetejébe tűzoltó, tehát bátor. A „bátor tűzoltó” tulajdonképpen tautológia – gyáva ember nem megy égő házba, nem vonul ki autópályák vérmocskos árkaiba lemezollóval szétválasztani a fémet a hústól. Egyszóval Jack Morrison tökéletes.

Hősünk egyetlen hibája, hogy túl jó és túl bátor. Emiatt ugyanis otthoni konfliktusai vannak a szép tűzoltónéval (neki egyetlen dolga és szerepe az otthonülő aggódás), aki folyvást szemére veti, hogy ne legyen már annyira bátor (ami szintén roppant eredeti elem).

A film ennek a legigazabb, egyenes és tiszta embernek a történetét mondja el, és a narráció is olyan tiszta és egyenes, mint a kanadai államhatár. Az égő házban rekedt, sebesült Morrison flashbackben gondolja végig egyenes és tiszta életét tűzoltó-újonc korától sok nagy lángoló csatán át eme végzetes pillanatig. Hogyan melegedett össze hasonlóképpen tökéletes társaival (parancsnok: John Travolta), hogyan lett a jóban-rosszban összekovácsolódó fecskendő-testvériség tagja, hogy mentett meg életeket és veszített el barátokat, míg most hősileg ő is elvész.

És ez tényleg mind szép és jó, tiszta, nemes, férfias és csurig, a karimáig értéktelített – mégis, az embernek a film alatt végig az az érzése, mintha a gyerekkori rágópapír-gyűjteményét nézegetné. Esetleg mintha egy zöldkártya-igénylők számára készített patrióta oktatófilmet látna annyi egyenruhával, jelvénnyel, tisztelgéssel és meghatottsággal, hogy nézni is tereh. De A 49-es létra mégis leginkább amerikai rituális önigazolás és önnyugtatatás – példaképfestészet erős neokonzervatív tekintélykontúrokkal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4816