KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Régi és új A film alászállása

• Beregi Tamás: Volt egyszer egy jövő Filmek az időlabirintusból
• Herpai Gergely: A létezés bábjai Idő és számítógép
• Schubert Gusztáv: Körkörös ROMok Borges és a bábeli könyvtár
• N. N.: Borges a filmvásznon
TITANIC
• Bori Erzsébet: Vízállásjelentés Titanic Fesztivál
• Ardai Zoltán: Egy katonaének Szellemkutya
• Horváth Antal Balázs: Egyenes beszéd Igaz történet

• Karátson Gábor: A múlt-jelen sötét falán Peter Brook: Mahábhárata
• Bodolai László: Hanimun, félhold, mozivarázs Úton Indiába
• Ágfalvi Attila: Csendes filmek dicsérete Claude Goretta
• Ádám Péter: André de Toth
• N. N.: Tóth Endre filmjei
FESZTIVÁL
• N. N.: Az OFF fődíjasai
• Stőhr Lóránt: Mélyebb értelem? Open Film Fesztivál
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A város éjszakája Lőporos hordó
• Ágfalvi Attila: Téli táj, bicikli Észak, Észak
• Békés Pál: Trendszerváltás Hippolyt
• Muhi Klára: Nesze neked szabadság! Egérút
• Gervai András: Kilenc és fél Claude Lanzmann: Soah
LÁTTUK MÉG
• Máriássy Vanda: Séta a Holdon
• Ádám Péter: Asterix és Obelix
• Békés Pál: Sztárral szemben
• Kis Anna: Szentivánéji álom
• Varró Attila: Háborgó mélység
• Halász Tamás: Életfogytig
• Vidovszky György: Bosszúból jeles
• Somogyi Marcell: Amerikai pite
• Tamás Amaryllis: Tarzan
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Az utolsó szilveszter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

Szellemkutya

Egy katonaének

Ardai Zoltán

Bátorság, önfegyelem, lovagiasság, csorba szamurájkard és rozsdás stukkerek: Bushido kontra Cosa Nostra.

 

Folytatódik a jelenidejű szomorúburleszkek Jarmusch-féle láncolata (mégiscsak). Néhány éve a Halott ember úgy törte meg a sort, hogy jó viszonyt tartott az előzményekkel, emeltebb fénybe vonta az addigi ösvényt. Így a visszalépésért sem kár: a Szellemkutya a Halott embert is folytatja.

A világvége-bájoló J. J.- letargiaburleszkek közt nem ez a mostani a legjobb, de némi meglepő csáberőnek ez sincs híján. Elevenségét koros figuráktól nyeri, akik típusukat tekintve méginkább kifelé roskadoznak a létből.

Reumával bajlódó, ősz jampecek, festett hajú, horpadt csókkirály-fazonok, mumifikálódó surf riderek és a valahai nimbusz jegyeit már rég feladott haverjaik alkotják azt a bűnbandát, amellyel a Szellemkutya késő-fiatal címszereplője végzetes konfliktusba keveredik. Számosan közülük bizalomgerjesztőn nagyapás küllemet öltöttek, olasz mezővárosi elvtársakra hasonlítanak. Ez a kegyesen szólva marginális geng – New York közepén – a régi maffiának egy foszladozó maradványa. Ami megaláztatást napjainkban egy ilyen társaság elszenvedni kénytelen, az szinte felmérhetetlen, de álljon itt két jellemző példa. Az egyik alvezér lakására, amely pedig kulcsfontosságú a banda működése szempontjából és a klubszerű szórakozás lehetőségét is nyújtja, esténként szokásszerűen bezörget a háziúr. Követelődzik, fenyegetődzik ilyenkor, a vendégek gyülekezetét a legperfidebb megjegyzésekkel illeti. Semmibe veszi még a karizmatikusan feléje forduló alvezéri fekete szemüveget is. És nem hoz enyhet a nappal sem. Tetszik-nem tetszik, a cégtagoknak egy postagalambbal kell huzakodniuk, hiába szereztek be korszerű kommunikációs eszközöket. Külsős alkalmazottjuk, a Szellemkutya, akit már halálra keresnek, nem hagyott nekik más módot. Szántszándékkal játszadozik velük, a közös végpusztulásig.

Szellemkutya mackóhasú, virágos lelkű, magányos bérgyilkos. Valaha – erről ódon modorú flashbackek tudósítanak – a kövérkés néger ifjú életét egy maffiózó mentette meg a portoricoiaktól. Azóta Szellemkutya szamurájjá lényegült. Olyan egyedülálló harcossá, aki úgy veszi, hogy ő már tulajdonképpen halott, csak valamiért mégis az evilági tájon mozog tovább: tehet még egy „utat”, míg formálisan is meg nem ölik. Félnie már nincs mitől, megszereznivalói sincsenek, így az Utat tisztán a magasztos szamurájtankönyv szellemére és betűjére koncentrálva teheti meg.

Lakóbódéja egy széllelbélelt magasház tetején áll, galambászati tákolmányok társaságában (egy közeli, alantabbi tetőn valaki hajót épít). A tanyahely Mike Tyson serdülőkorát idézi, Szellemkutya azonban a harci művészetek közül nem a nemzethű boxinghoz, hanem a japáni víváshoz került közel. Szamurájkardjával rendszeresen gyakorol a lapostetőn (ezenkívül lőmester lett és varázskezű autófeltörő). Itt, a város felett sokat olvas is, mégpedig sokfélét. Aki sokféle könyvet olvas (egyaránt nagy elmerültséggel), az állítólag megmenti lelkét a gonosz írások mételyétől. Valószínű tehát, hogy a nagymúltú szamurájtankönyv, amely Szellemkutya legnagyobb becsben tartott olvasmánya, nem gonosz írás.

Elmélyedése megérteti vele, hogy ő illetve megbízói két félreszorult, kihalóban lévő lényfajta reprezentánsai. Egymás közt ők még úgy intézhetik, hogy elmúlásuknak zenei értéke legyen, ami az új rajok számára már többé soha nem adatik meg a Földön.

A maffiózók naivabban mozognak: nem vetik meg a tévézést (minden képernyőn mindig csak rajzfilm megy), és egyéb súlyos módokon is megsértik a szamurájtörvényt. Nem tudják, kivel kezdtek, csak a végpillanatokban fogják fel az egész leszámolási balett millenniumi fényét. Az ő rajtaütéseik nem sikerültek. A geng néhány övhúzogató, pulcsis pistabácsija ledurrantott ugyan valakit a lapostetőn, de hát tévedtek. Máskor egy testes indián bukkant ott elébük révetegen, aki aztán feldühödött és elkergette őket. De aki utoljára élve marad a bandából – Szellemkutya egykori megmentője, aki az új helyzetben eddig kettős kém módjára viselkedett –, nem tűnik el a balfenéken, hanem (micsoda siker!) maga jő el utcai párbajra hívni a szamurájt, halálig.

Amit sajnálhatunk: a főszereplő – nem úgy, mint a banda – megreked annál az állapotnál, amely csupán konceptuális motívum-gócnak mutatja. Csak éjszakai surranóútján (amikor lopott kocsikat hajt) érezni őt egy bizonyos valakinek. Kapcsolatai is allegorikus ízűek (a francia fagyiárus-baráttal meg a ködelőttem-ködutánam kislánnyal a parkban, akit könyvekkel lát el). Mármost mindez lehet, hogy így helyes, de ezt a hatást nagyon sokan képesek hozni, ehhez nem kell Jarmusch. Egyáltalán, jobb sorsra érdemesek azok az összevonatkoztatott ötletek, amelyek e filmen kivehetők ugyan, de a kép- és hangfolyamban nem eredtek meg. Akad ugyan köztük olyan is, amely inkább útjába áll a többinek. A kelet–ázsiai eredetű inzertszövegek még fogyaszthatók, de az a szamurájkardos snitt már sok egy kicsit. Melville 1967-es A szamurájában (szintén madárbarát film) Delon nem bíbelődött japán holmikkal. Azóta bizonyára eldugult már minden titkos átjáró a kontinensek közt. Maradt a kultúrkörök áthatásának bazári módja, formálisan átültetett kultúrzárványok szüntelen szaporulatával. Látni újszamurájokat gyakorolni a rőt estében Kisköre, Csepel, Bicske tetőin is. A Szellemkutyában csupa vesztes szerepel, de a vesztesek bája a központi alak körül nem, csak a gengszterek némelyikénél jelenik meg. Utóbbiak hát az igazi szereplők (akiknek „berozsdálnak csúzos kezükben a puskák”, amint ezt már Gregory Corso megvizionálta egykor). Szellemkutya viszont kétes vesztes. Nem ő az utolsó kapucnis-dzsekis szamuráj.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 27-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4651