Beszélgetés Xavier KollerrelMindannyian törökök vagyunkZsugán István
A Legjobb Külföldi Filmért járó Oscar-díjat idén a svájci Xavier Koller nyerte el A remény útja című filmjéért. (Operatőr: Ragályi Elemér. – A Filmvilág 1991./10. számában közölt recenziót Koller alkotásáról.) A magyarországi díszbemutató után beszélgettünk a rendezővel.
– Bevezetőként arra kérem, afféle tömör lexikon-stílusban foglalja össze eddigi művészi pályafutását.
– 1944-ben születtem Svájcban, egészen pontosan a német–svájci kantonban, Schwyzben. Finommechanikai műszerész szakmát tanultam, majd három éven át Zürichben, azután két évig a németországi Göttingenben színésziskolába jártam. 1968-ban hazatértem Svájcba, ahol újságíróskodtam: riportsorozatokat s hosszabb-rövidebb novellákat írtam napilapoknak, folyóiratoknak. Közben kisebb-nagyobb színészi feladatokkal is megbíztak: színpadon, televízióban, filmekben játszottam; s időnként rendező-asszisztenskedtem is tévéjátékokban, filmekben. 1969-ben elkészítettem Dániában Fanör Hill című első önálló rövidfilmemet.
– Bocsásson meg, hogy félbeszakítom; de honnan szerzett rá pénzt?
– A kantonális filmalap támogatásának elnyerése után bankkölcsönért folyamodtam. Amit persze egyáltalán nem volt könnyű megszerezni: a pénzemberek rögtön azt kérdezték, mi rá a garancia, hogy vissza is tudom majd fizetni. Tízezer svájci frank jelzálogkölcsönt vettem föl apám házára, de az időközben bekövetkezett infláció, az áremelkedések miatt a film végül is 25 ezerbe került, és az állami központi filmalaptól, meg a kantonális kulturális alaptól kapott pénzzel együtt se tudtam volna befejezni, ha nem zálogosítom el családunk egész vagyonát: szó szerint szüleim feje fölül a tetőt. S a barátaim is sokat segítettek kölcsön-pénzekkel; és minthogy a film végül sokaknak tetszett – megvásárolta a zürichi televízió is –, így végül anyagilag is egyenesbe kerültem. Időközben persze sok más egyebet is csináltam: tucatszámra írtam a forgatókönyveket a tévének, riportsorozatokat a lapoknak. De minthogy folytatni akartam a rendezői pályát is, 1972-ben Kréta szigetén leforgattam a Hannibál című – eredeti változatában két és fél órás – első játékfilmemet, amelyet 1973-ban levetítettek Cannes-ban a Rendezők két hete elnevezésű szekcióban, s eléggé kedvező kritikai fogadtatásban részesült; de én ismét több mint félmillió frankos adósságba keveredtem... Bele is tellett vagy hét évembe, amíg a Hannibál nyomán fölhalmozódott adósságaimat sikerült visszafizetnem. Ez a film eléggé elvont, abszurd történet; a közönség nem is nagyon értette, sőt az a gyanúm, hogy voltaképpen egyedül én tudom igazán, mit akartam vele kifejezni. De bizonyos szempontból rendkívül hasznos tapasztalat volt, hogy a magam kárán megtanultam, mi a különbség a verbális fogalmazás és a mozgóképi, filmnyelvi kifejezésmód között... 1979-ben elkészítettem A megfagyott szív című második játékfilmemet a svájci-német televízió és a ZDF koprodukciójában, amely a mozikban is sikeresnek bizonyult. Időközben tucatnyi tévéjátékot írtam és rendeztem; majd 1981–82-ben volt egy nagy visszhangot keltett, többrészes sorozatműsorom a zürichi televízióban a sajtószabadság defektusairól, amelyet egyik pillanatról a másikra váratlanul félbeszakítottak.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy Svájcban nincs sajtószabadság?...
– Politikailag – elvben – korlátlan nálunk a sajtószabadság; viszont a piac, a kereskedelem sajátságos cenzúrája keményen és szigorúan működik. Amikor pedig olyan tabu-témákat is érintettünk ezekben a tévéadásokban, mint az állam- és banktitkok vagy az állampolgárokat illető titokvédelem kérdései, hirtelen megfagyott körülöttünk a levegő. Egy-egy ilyen adás abból állott, hogy az előre fölvett, színészekkel eljátszatott jeleneteket a stúdióban, egyenes adásban megvitatták, kommentálták a meghívottak. A műsorvezető időnként elvesztette az uralmat a helyzet fölött; s az ilyen műsorok országos visszhangot, élénk sajtópolémiákat keltettek, mert szembesítették a nézőket a mindennapi emberek közérzetével... 1985-ben elkészítettem A fekete Tanner című játékfilmemet – azt már Ragályi Elemér operatőri közreműködésével –; majd másfél évet Los Angelesben töltöttem, ahol a feleségem tanult, illetve dolgozott, én meg tévéfilm-forgatókönyveket irtam. S akkor jött A remény útja.
– Amely, ha jól tudom, a valóságban megtörtént eseményre épült...
– Igen, 1988 októberében történt. Párizsban került a kezembe a Neue Zürcher Zeitungnak az a száma, amelyben riportot közöltek az olasz-svájci határ közelében halálra fagyott török kisfiúról. Mélységesen fölkavart ez az egész Európa akkori – és sajnos, egyre kiterjedtebb mértékben mai – helyzetére olyannyira jellemző emberi tragédia. Másnap hajnalban megírtam róla egy négyoldalas filmszinopszist. Zürichbe hazatérve a könyvtárban elolvastam az esetről szóló összes, félszáznál is több újságriportot, majd az újabb, már 13 oldalas forgatókönyv-vázlattal megkerestem az egyik producer barátomat. Nem sok sikerrel: eleinte senki sem akart pénzt adni a film elkészítésére. Időközben – az előző filmem bemutatójára – elutaztam az isztambuli filmfesztiválra, ahol megismerkedtem azzal, a török riporternővel és forgatókönyvíróval, Ceride Cinekogluval, aki az ottani lapokban riportsorozatot publikált az eset hátteréről, előzményeiről. Minthogy én kevéssé ismertem Törökországot, az isztambuli kolléganővel együtt fölkerestük a családot Anatóliában. Először szóba se akartak állni velünk, annyira friss volt még a fájdalmuk; de hosszas rábeszélésre később mindent elmeséltek, és beleegyeztek, hogy megírjuk, fölhasználjuk tragédiájuk történetének alapelemeit. Számomra ennek az esetnek inkább a szimbolikus értelme, az utazás végzet-jellege volt a fontosabb, mint a részletek konkrétumai; de alighanem azok hitelessége is hozzásegített bennünket ahhoz, hogy emberileg átélhetővé váljék a film egésze. Az isztambuli társ-forgatókönyvírónő, Cinekoglu megírta a film Törökországban játszódó képsorait, én a többit; lefordíttattuk az egészet németre, törökre és angolra, s végül másfél év után sikerült megszereznünk hozzá a svájci központi állami filmalap, s a kantonális alap támogatását, az olasz tv és a londoni kulturális televíziós filmalapítvány, valamint magáncégek és az Eurimage anyagi hozzájárulását. Végül is így készülhetett el a film; mindent összeadva nagyjából 3 millió svájci frankos költségvetésből.
– Otthon, Svájcban hogyan fogadták a filmet a nézők, illetve a kritikusok?
– Lényegében kedvező volt a kritikai és közönségvisszhangja. Svájcban mostanára már kialakult bizonyos történelmi hagyománya a humanizmusnak, a nemzetiségek közötti toleranciának; nálunk bő egy évszázaddal ezelőtt lezajlottak az olyan jellegű tragikus és értelmetlen nemzeti összetűzések, amilyenek ma Jugoszláviában dúlnak. Noha hivatalosan Svájc fönnállásának 700-ik évfordulóját ünnepeljük, nálunk voltaképpen 1848 után kezdődött a nemzetiségek közötti békés együttélés, a föderalizmus működő modelljének kialakulása. És egyáltalán nem ment könnyen: még az I. világháború során is többször elszabadultak az indulatok: a francia-svájciak egy része Franciaországhoz, az olaszok egy része Olaszországhoz, a németek közül sokan Németországhoz akartak csatlakozni, és a svájci államszövetségnek csak kemény küzdelmek árán sikerült ezt a válságot túlélnie. (Egyébként erről a kérdésről is több tévéfilmet készítettem...) Azután a II. világháború során kialakították a svájci nemzeti függetlenség mítoszát, amely hatásosnak, eredményesnek bizonyult. Persze olyasféle szívtelenségek árán is, hogy bizonyos ponton Svájc megtagadta a külföldi menekültek befogadását: „a csónak megtelt...” És ezzel már ide is érkeztünk a mai dilemmához, amiről A remény útja is szól: az egész Európának súlyos gondot okozó problémához. Amilyen fölkavaró képsorokat láthattunk az Olaszországból hazatoloncolt albán menekültekről, az fájdalmasan jelzi e gond fenyegető méreteit. Mert gondoljon csak bele: 1956-ban világszerte mennyire tárt kapukkal fogadták a szabadságharcuk leverése után külföldre menekülni kényszerült magyarokat! De az a hidegháború korszaka volt: az első nagyobb repedés a vasfüggönyön. Mára viszont megváltozott a helyzet: a menekültek, akik például Törökországból érkeztek Németországba, többségükben hiába állítják önmagukról, hogy politikai nézeteik miatt üldözték őket: nyilvánvaló, hogy gazdasági menekültek. Tudtommal pillanatnyilag csupán Svájcban is több mint 600 ezer külföldi vár hivatalos tartózkodási és munkavállalási engedélyre. Ügy látszik, jelenleg senki sem tudja, mi volna az ésszerű és humánus megoldása ennek a legújabb kori népvándorlásnak. Ugyanakkor Svájc például egyebek között attól is lett viszonylag gazdag és flexibilis, hogy az együttélő különféle nemzeti kultúrák egymást is megtermékenyítették. Ha állandóan képes a megújulásra, az éppen annak köszönhető, hogy multinacionális. Filmemmel is erről akartam beszélni: nyitottabbaknak kell lennünk a miénktől eltérő kultúrák befogadására. A századfordulótól nagyjából az 1920-as évekig Svájcban is súlyos volt a gazdasági krízis: svájciak ezrei vándoroltak ki Amerikába, Ausztráliába, Latin-Amerikába, mert itthon nem láttak reményt a boldogulásra. (Hogy mást ne mondjak: egyik nagyapám is gazdasági menekült volt akkoriban Amerikában...) Most megfordult a helyzet: nálunk kérnek bebocsátást a külföldiek, és meggyőződésem, hogy szívesen, sőt örömmel kell fogadnunk őket. Ha másért nem, a legsajátabb önös érdekből is. Meglehet, túl idealista vagyok, de az a véleményem, hogy a hozzánk hasonló kis országoknak csakis hasznára válhat az idegenek befogadása; a különféle kultúrák permanens, termékeny kölcsönhatása. És noha jól tudom, hogy az egyébként is súlyos gazdasági problémákkal küszködő Magyarországnak nem könnyű szembenézni a rázúduló menekültáradat által okozott többletgondokkal, ennek ellenére úgy vélem, hogy a menekültkérdés humánus és toleráns kezelése hosszabb távlatban a befogadó országok számára is föltétlenül haszonnal jár. Mert ne feledjük, hogy végső soron – és lényegében erről kívánunk szólni A remény útja című filmben is –: valamennyien „menekült törökök vagyunk” (voltunk vagy lehetünk)...
– E komplex és nehezen megoldhatónak látszó világpolitikai gondoktól térjünk talán vissza a filmszakma kérdéseihez. Ha jól tudom, nyugat-európai közgazdászok régen kiszámították, hogy minimum 40–50 milliós lélekszámnál kisebb országokban semmiféleképpen sem lehet gazdaságilag nyereséges a nemzeti filmgyártás. A hozzánk hasonlóan kis lélekszámú, bár összehasonlíthatatlanul gazdagabb, s évszázadok óta piacorientált Svájcban hogyan működik a hazai filmkészítés támogatási szisztémája?
– Állami támogatás nélkül még olyan, nálunk sokkal nagyobb országokban is, mint Itália, Anglia vagy Franciaország – gazdaságilag képtelen volna fönnmaradni a nemzeti filmgyártás. Csakis a televíziókkal történő együttműködés és a nemzetközi koprodukciók révén maradhat fönn és prosperálhat. Svájcban átlagosan 10 millió frankot lehet megpályázni a központi állami filmalapból; ebből 3–4 millió juthat egy-egy független játékfilmre. A további szükséges összeget mi, német-svájci filmesek többnyire a német és az osztrák televíziókkal kötött koprodukciók révén szerezzük meg; mások az olasz, illetve a francia tévécsatornáktól (ha sikerül). Ez a kényszerűség persze súlyos veszélyeket is magában rejt: azonnal működni kezd az alkotó fejében az öncenzúra, ha tudja, hogy például a ZDF igényeire is tekintettel kell lennie a forgatókönyv elkészítése, illetve a film leforgatása közben. De ha csupán a moziban vetítenek le egy filmet, az soha nem hozhatja vissza a pénzt, amennyibe került. És ha valóban igényes, képileg is látványos filmet szeretne forgatni az ember, arra kizárólag több ország koprodukciója révén nyílhat lehetősége. Vonatkozik ez a svájci film olyan, világszerte elismert mestere is, mint a – nem véletlenül – Franciaországban dolgozó Jean-Luc Godard, vagy Alain Tanner, Claude Goretta és mások. Mostanában az Eurimage nevű alapítvány mintha kezdene egyre hatékonyabban működni; szerintem főként ettől remélhetjük a kisebb országok igényes nemzeti filmgyártásainak túlélését. És ha most kiegészül az EFDO-szervezettel, amelyet a művészi ambíciójú európai filmek terjesztésére hoztak létre, talán tényleg van remény. (Tudtommal egyébként Magyarország is belépett az Eurimage-ba, s legutóbb az EFDO-ba is.) Az utóbbi működése létkérdés, mert jelenleg is a svájci mozik mintegy 85–90 százalékában például kizárólag kommersz amerikai filmek szerepelnek. Szándékai szerint az EFDO saját mozihálózatot vásárol Európában – sőt Amerikában is –; ahol végre az amerikai filmekkel egyenlő esélyekkel kerülhetnek majd a nézők elé az európai filmek. Pillanatnyilag talán Norvégiában a legkedvezőbb a mozihelyzet: az összes terem állami tulajdonban van, és nagyjából fele-fele arányban vetítik a nagy amerikai kommersz-, illetve az igényes európai művészfilmeket, és természetesen preferálják a hazai alkotásokat. Közhely, hogy minden valóban jó mű alapfeltétele, hogy érzékletesen kifejezze a maga nemzeti hovatartozását, vagyis egy svéd film összetéveszthetetlenül svéd, a lengyel – lengyel, a svájci – svájci, a magyar – magyar lehessen. Ahhoz persze még sok-sok időre és közös erőfeszítésre lesz szükség, amíg eljutunk odáig, hogy valóban egyenlő startesélyekkel kelhessünk versenyre az amerikai szuperprodukciókkal. De örömmel mondhatom, hogy legújabb – többek között az Oscar-díj átvétele kapcsán szerzett – tapasztalataim szerint az amerikai mamut-producerek már kezdenek tartani ettől az újkeletű európai filmes összefogástól, s különösen a mozi-vásárlásoktól: amely tény önmagában is jelzi, hogy talán nem alaptalanul reménykedünk a kisebb európai nemzeti filmgyártások túlélésében. Ehhez azonban értelmes együttműködésre, s szívós, kemény munkára van szükség.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1272 átlag: 5.49 |
 |
|
