KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/május
KRÓNIKA
• Agora : Az Agora pályázat eredménye
• N. N.: Helyesbítés
• Györffy Miklós: Helyesbítés
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Visszfény Berlini jegyzetek
ANIMÁCIÓ
• Márton László: A kisgólem szétmállik ©vankmajer Faustja
• Turcsányi Sándor: Faust háza ©vankmajer Prágája
RETROSPEKTÍV
• Ardai Zoltán: Szerződés a ripaccsal Faust, 1926

• Simándi Júlia: Újra: vajúdás vagy haláltusa BBS
1895–1995
• Bikácsy Gergely: Az álarcos álomtrombita Hódolat Fantômasnak
• Kömlődi Ferenc: Az őrült szerelem költője Frank Borzage
HORROR
• Janisch Attila: Ki nyitotta ki az ajtót? The Shining (Ragyogás)

• Várkonyi Tibor: Elszabadult pokol Algéria filmje
TELEVÍZÓ
• Földényi F. László: A csábítás hétköznapjai Műholdas sikerek

• Macskássy Kati: A naturfilm véget ér John Halas (1912–1995)
• Turcsányi Sándor: Mit tehet a költő Ivan Csonkin és a többiek
KRITIKA
• Báron György: Álarc, halálarc Esti Kornél csodálatos utazása
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Álmaim asszonya
• Hegyi Gyula: A remény rabjai
• Ambrus Judit: Szenvedélyek viharában
• Barotányi Zoltán: Csillagkapu
• Nánay Bence: I. Q. – A szerelem relatív
• Tamás Amaryllis: Blue Sky – Kék ég
• Sneé Péter: Báránybőrben

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1895–1995

Hódolat Fantômasnak

Az álarcos álomtrombita

Bikácsy Gergely

Mi a film?– kérdi a Bolond Pierrot előjátékában Belmondo. Szenvedély. Szerelem. Halál. Gyilkosság – sorolja Fuller. Mintha a Fantômast okítaná hátulgombolósoknak.

„Álmában volt, egy álom félhomályában.”

A Swann szerelme végén olvasható e mondat. Proust hőse utoljára látja méltatlan szerelmét, Odette-et, aki addig nem is remélt kínokhoz és szenvedésekhez juttatta, s akinek révén elvesztette önbecsülését. „Álmában volt, egy álom félhomályában.”

Álomban roppant kínokat élünk át, álmunkban magunkba szívjuk a létezés minden örömét. Ebben az ellentmondásban, kétarcúságában rejlik minden riasztó titka. Az álmot mitológiájuk vezércsillagává szikráztató szürrealisták ezért ünnepelték a filmet, e vásári találmányt, mert a moziképben is álmot véltek felfedezni. Éppen, mert vulgáris, éppen, mert primitív, éppen, mert idétlen, éppen mert másképp tudja elmondani, mint a legszebb vers vagy próza. A Swann fent kétszer is idézett mondatával, vagy egy másikkal, a német romantikából, amelyet Breton citált kedvvel („A híd csonka végében kísértetek várták…”) a film nem tud versenyezni, mert nincsenek rá szavai.

De azért más fegyverei vannak: az álomképeké.

A Fantômas-sorozat olyan, mintha szürrealista képzelet teremtette volna, Breton, Aragon, Éluard, Desnos, Max Jacob együtt, derűs delíriumban.

Valaki gyilkol, valaki sír, valaki a tetőkön röpdösve kúszik fekete lebernyegben: Fantômas. Hol csuklya van a fején, hol bohóc-maszkban szalad a tetőn, hol bankárpózban tetszeleg, hol harangnyelvként függ gyásztoronyban. Máskor meg trombitát fú, néma kísértet-trombitát, melynek hangjaira minden lidérc mókás táncba kezd.

Ünnep a Fantômas, a halálos játék vihogó ünnepe.

Ez a film. Ilyennek szabadna lennie. Ijesztő álomjátéknak.

Abból a moziból, ahol nem az álom félhomálya uralkodik, sürgősen ki kell jönni s beülni késelő részegek kocsmájába, be egy gyönyörű, lehetőleg AIDS-es ringyó ölébe, összeverekedni vad legényekkel vagy álmatagon szelíd és álmatag szelídségükért nők-kedvence szemüveges vidéki fiúkkal, vonat alá ugrani, vonyítani a teliholdra.

A hazatérő láng mint Magritte Fantômas-festményének címe mondja. Kísértetek és bűn. Álom. A film jól teszi, ha makacsul az álomhoz akar hasonlítani: csak ekkor lesz más, mint az irodalom és a színház. „Művészet” szerencsére úgysem lehet, csak kevesebb és több: érdekesebb és ijesztőbb. A művészet alatt tud maradni és a művészet fölött tud elzúgni. Talán el kell repülnie a művészet fölött, miként Kassák nikkel szamovárja tette, mert a művészet terepén veszít, és silányul nevetséges ostobasággá válik.

A film nem művészet, s akkor talál vissza önmagához, ha a mássága lesz megint hódító, ha több és izgalmasabb lesz a művészeteknél. Miként Louis Feuillade tízes évekbeli Fantômasa.

Mi a film? – kérdi a Bolond Pierrot előjátékában Belmondo egy elegáns házibulin mellésodródó fekete szemüveges férfitől, aki állítólag híres amerikai rendező, bizonyos Sam Fuller. „Szenvedély. Szerelem. Halál. Gyilkosság” – sorolja Fuller. Mintha a Fantômast okítaná hátulgombolósoknak.

Belmondo nemsokára otthagyja a házibulit és találkozik a szenvedéllyel, gyilkossággal, üldözéssel és halállal. Susan Sontag érdeme, hogy észrevette a Fantômas-féle lidérces ponyva, a grand-guignol és némely Godard-film mély rokonságát. Breton akkor már meghalt, de még a hitelét vesztett, agg Aragon is felneszelt. A film esztétikuma közelebb áll a ponyva szépségéhez, mint a magas művészethez.

Például a halál vagy a gyilkosság vagy a szerelmi szenvedély dúló, önpusztító átélése bizonyára nem, vagy csak kis részben esztétikum, de izgalmasabb, gyötrőbb: igazi vér folyik, igazi halál ér. A művészet a szép és a rút életörömének stilizációja, az álom viszont a halálvágy kódolt stilizációja. A film az utóbbinak ikertestvére kell legyen, különben az irodalom vagy a színház szánalmas paródiája marad. A film eddigi száz évének ez a kéménybe írható nagy tanulsága.

Ezt úgy a húszas évek elejére már tudta is a mozi. Onnan kezdve csak hátrál, hátrál. Szégyenteljes, buta futamodásainak nem utolsó példája a későbbi hangosfilm-Fantômas, Jean Marais és Funès ostobáskodásaival. Pocsolya pojácáskodás. A humor halála.

Vereségek, igen. Buñuel tábornok hős kis csapatának utóvédje fedezi a visszavonulást, Buñuel röhög, a valóság sortüzet vezényel. A Fantômas régi rendezője, Feuillade ezredes két elpuhult és gyűrött arcú, sokat éjszakázó civilt öltöztetett az álmok katonaruhájába. Két cinikusan ügyes párizsi ponyvaújságíró, Pierre Souvestre és Marcel Allain. Kinevezte őket hadsegédjének. A két hadsegéd mozi-íróként lelkes álomember lett, haláltmegvető röhögéssel rontottak a valóság páncélcohorsának.

Feuillade ezredes elégedetten szemlélte haditetteiket. Fütyörészve és lovát vihogtatva maga is rohamra indult.

A Fantômas-hadtest a százéves film legmeglepőbb győzelmeit aratta és aratja: azóta is mindig átgázol a valóság védvonalain és betonbunkerein. Hol megkerüli, hol átszáguld a realitás kőfejű Maginot-vonalán. Zászlajára Edgar Poe és Ambrose Bierce neve van aranybetűkkel felrajzolva, s Alfred Jarry robog Übü királyának hátán a vértől, bűntől, hajnali erekcióktól iszamos csataterek süppedős mezein.

Desnos annak idején dalolható verset szerzett a Fantômas-hoz. A film száz évét köszöntő Filmvilág most sem tehetne többet, minthogy újból közölné, miként 1983/7-es számában. Íme egy szakasza.

 

 

Temetésre harangoznak,

Temetésre harangoznak,

A harangból hull a vér;

Fentrekedt az alvezér.

A sokaság összeborzad:

Mennyi gyémánt…

Mennyi kincs!

Csak éppen gazdája nincs.

 

(Robert Desnos: Fantômas baldadája

Fordította: Fáber András)

 

 

Mostanában a film temetésére harangoznak, mondhatnánk harsány szellemtelenséggel. Az viszont sajnos nagyon igaz, hogy „mennyi gyémánt, mennyi kincs!”, és a némafilmnek értője nincs. Bár az Örökmozgóban, ahol a Fantômas-ból csak három epizódot vetítettek, mindenki lázas izgalommal tódult ki a végén, sokan csuklyát és fekete álarcot húztak volna.

Pedig a Fantômast azóta a hangosfilm meg a moziipar csúnyán meggyalázta. Az a régi, a Feuillade-féle azonban ronthatatlan.

A győzhetetlen Hitchcock generális nehezebben vívta volna csatáit nélküle. Testvére Buster Keaton, gyermeke Woody Allen, unokája egy másik szemüveges tojásfejű, aki büszkébb álmaira, mint más rendezők a kasszasikereikre: szenvedély-bánatokba buggyant, forradalmakból kiábrándult lelkiforradalmár, bizonyos Jean-Luc Godard, aki csak kétszer halt bele a szerelembe: első felesége, Anna Karina miatt, meg második felesége, Anne Wiazemsky miatt. Félkegyelmű ő is, az álom és a halál boldogan rángatózó zseniális félkegyelműje.

S akinek mindeme Fantômas-hívő nem elég, bukjon orra ijedtében Eizenstein előtt, aki hódolattal írt párizsi Fantômas-élményéről: „A rejtélyes és lázálomszerű bűntettek egyike során, (ahol eltűnik egy csodálatosan szép nő holtteste a fürdőkádban) a falu rendőrőrsére befut a helybéli bolond.”

Már csak folytatni kellene... – de Eizenstein tehetségével. Boldogok, akik Fantômasról álmodnak.

Minden film Fantômas köpenyéből bújt ki, amelyik meg nem, az sürgősen bújjon vissza, ahonnan jött, papírízű és „valósághű” józanok rezzenéstelen antiképzelmének bánatos odújába.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/05 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=859