KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/március
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Esernyők és óceánok Jacques Demy halálára
• (X) : Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény És Alapítvány
• N. N.: A XXII. Budapesti Független Film- És Videószemle eredményei
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László Díja, 1990

• Reményi József Tamás: Hol kezdődik a bűn? Filmcenzúra
• Bayer Zsolt: Hol a cenzúra mostanában Filmcenzúra
• Lányi András: Javaslat Filmcenzúra
• Molnár Péter: Javaslat Filmcenzúra
• Kulin Ferenc: Fertőzést kapott a kultúra, amit ki kell hevernie Filmcenzúra
• Rajk László: A dohányzás is káros az egészségre Filmcenzúra
• Zalán Vince: A szenvedélyek melodrámája Pedro Almodovarról
• Márton László: Óriáspókok R. W. F. palackpostái
• Bikácsy Gergely: Gyémánt, rejtekhelyen Fény, víz, Ommerganck
• N. N.: André Antoine filmjei
• Pataki Éva: A tekintet szabad Beszélgetés Zsigmond Vilmossal, Szabó Gáborral, Edelenyi Jánossal és Illés Györggyel
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A távollét hercege
• Koltai Ágnes: Itt a szabadság!
• Székely Gabriella: Balladák filmje II.
• Bikácsy Gergely: A Paradicsom... ...és a Pokol
• Ardai Zoltán: Oltalmazó ég
• Szemadám György: Kedves ellenségem
• Koltai Ágnes: Éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok
• Tamás Amaryllis: Szállnak a varjak
• Sneé Péter: Revans
• Sneé Péter: Áldott kitaszítottak
KÖNYV
• Csala Károly: A lehetetlen megkísértése Huszárik-breviárium
ELLENFÉNY
• Forgách András: Éld túl, amit nem tudsz megcsinálni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A Paradicsom... ...és a Pokol

Bikácsy Gergely

 

Provence regionális írója csupán? Tájába és falujába zárt populista? Vagy mégis: jelentős francia író? Marcel Pagnol regényeit és drámáit ma is olvassák: értéküket vitassa az irodalomtörténet. Érzelmes, ravaszkás, népi anekdotaműveit már életében is sikerrel filmesítették meg. Ah! A pék felesége! emlékezhet nosztalgikusán az idős néző, ha eszébe jut, mert siker volt az, nagy siker, még Magyarországon is...

Általános meghökkenésre 1986/87 legnagyobb francia kasszasikerét megint csak az ő regényéből készült két érzelmes és délfrancián napos meg délfrancián izzó szenvedélyű falusi-tanyasi film aratta. Rendezőjük az a Claude Berri, aki eddig a párizsi flaszter meg a párizsi külváros moziénekese volt, s aki eddig egyszer készített falun játszódó filmet, saját gyerekkori emlékét (zsidó származású lévén szülei egy falusi gazdánál rejtették el). A két filmet nemcsak az esős arcú és napfényre vágyó párizsi mozinézők, de a komoly (vagy sznob) párizsi kritika is lelkendezve dicsérte: e sorok írója kuriózumnál, egzotikumnál, intelligens és szabatos illusztrációnál nemigen lát benne többet.

Innen, Pestről is enyhén zavar, hogy „echt” párizsi színészek, Yves Montand-nal élükön az eredeti változatban „hamisítatlan” marseille-i dialektusban pörgetik a szót. Betyárosan Rózsa-Sándoros tévé-emlékeimmel nem tudtam megküzdeni, ott mondták ilyen ízesen és fül-bosszantóan, hogy: „ömbörök!” Ha ez a film koridézően igaz dokumentum volna (akarna lenni), ismeretlen amatőrökkel, helybeliekkel, nem-fikciós hangulatokkal, valószínűleg elragadna, hatalmába kerítene. Volt erre példa: Pagnol pénzelte és Pagnol tájain forgatta Renoir a Tona, eredeti színekkel, ízekkel, igazságokkal, persze kerülve a híres színészeket.

Itt Depardieu húzza a csacsit, az öszvért, ás és kapál, izzad és nyög, érzelmesen sóhajt a provence-i holdfényben. Nyomorékot, törékeny testű púpost kell játszania. Láthatólag a Cyrano jár az eszében, s bármilyen tehetséges színész, ez a púpos kicsit meghaladja az erejét. Yves Montand, a falusi gonosz öregember szerepében oldottabban majdnem-mókázik, alig van hamis hangja, s lehet, hogy gyerekkora óta fülében a helyi tájszólás (bár itt ő beszél a legpárizsiasabban). A nap vadul süt, a növényzet mediterránul zöld vagy kiszáradt, a forrás, a történet előírásai szerint hol éltetőén folyik, hol nagy drámákat kirobbantva elakad. Óriási vörös szekfűtenyészét virágzik: mindez jó a szemnek, s az operatőr is szépen dolgozik. Jók még az állatok: makacs öszvérek és bőgő szamarak. Nyúl- és madárcsapdák. A második filmben, mikor a gonosz Yves Montand és idióta unokaöccse már halálba hajszolták a púpost, ez utóbbi virágzóan szőke és erdei vadóc kamaszlánya tölti be a képmezőt: mivel szép és néha meztelen, szeretnénk legott délvidéki francia paraszttá válni, hogy szót értsünk vele. A vadóc zúgó viharban átkozza atyja gyilkosait, (lenge ruhája vizes testére tapad), majd bosszút áll érte. A bosszú olyan, mintha egy görög sorstragédiából vették volna. És mit tesz Isten, meg a világirodalom, onnan is vették. Kiderül, hogy a halálba hajszolt púpos épp a gyilkos Yves Montand titkos gyermeke volt. A vén gazfickó, a falu rettegett „Papet”-ja (nincs tájszótáram, hogy megértsem nevének mélyebb értelmét) maga is belahal ebbe. Pagnol őszinte és nyíltszívű volt, mint a délfranciák: hogy mindez görög sorstragédia, azt regényének (és a filmnek) több szereplője, a paptól az idiótáig, többször hangsúlyozza.

A Párizs-uralta és városi francia filmművészet állandóan ki akar bújni a bőréből. Ez egyébként sikerülhet is: ha zsenigyanús, minden addigit félretolni kész, s újat teremteni tudó rendező hajtja végre e mutatványt. Például a már emlegetett Jean Renoir, 1935-ben, a Pagnol-ihlette Tonival. De mesenaív illusztrációkra is szükség van esőáztatta felnőtteknek a nagy, szürke városokban. Nézzük meg nyugodtan e napos kifestőkönyvet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4074