KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Schubert Gusztáv: A prófécia éve 2001. Űrodüsszeia
• Bodoky Tamás: Időmátrix Beszélgetés Galántai Zoltánnal, Székely Lászlóval és Szilágyi Ákossal
• N. N.: Az Űrodüsszeia és a technika
• Dániel Ferenc: Űrkaland és laposfogó MIR-képek
• Nyírő András: Se HAL, se drót
• Karátson Gábor: Szkifisztalker Tarkovszkij jövőképe
• Schubert Gusztáv: Dr. Mocsok A rosszízlés diadala
• Pápai Zsolt: A néző meztelen Tabu a kukában
• Beregi Tamás: Excrementum sacrum A betiltott test
• Békés Pál: Tök sirály! Szleng-szinkron
ANIMÁCIÓ
• Varró Attila: Utópia a rajzlapon Miyazaki Hayao
• Láng István: Dragon Ball, a kultuszmese Botrány-anime
MAGYAR MŰHELY
• Bársony Éva: Ideológiai kalandfilm Beszélgetés Fekete Ibolyával
TELEVÍZÓ
• Mihancsik Zsófia: Képszabadság Beszélgetés a magyar médiáról Dessewfy Tiborral és Kovács András Bálinttal
• Bóna László: Csevegő fejek Távduma
• Bodolai László: Perpatvar és paragrafus Jogi show
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Pacsmag Egyszer élünk
• Bori Erzsébet: Álomalkotó népek A másik ember iránti féltés diadala
• Bikácsy Gergely: Vándorvitorlán Agyő, édes otthon!
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A vágy forradalma
• Ágfalvi Attila: Vatel
• Boronyák Rita: Pokémon
• Varró Attila: Blöff
• Pápai Zsolt: A 6. napon
• Békés Pál: A Kelet az Kelet
• Mátyás Péter: A bájkeverő
• Kézai Krisztina: Apádra ütök
• Strausz László: Zűrzavar
• Tamás Amaryllis: Charlie angyalai
• Hungler Tímea: Sátáni játszma
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Illés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Jogi show

Perpatvar és paragrafus

Bodolai László

A társadalmi méretű igazságigényt a televíziós jogi műsorok a közszolgálat leple alatt feláldozzák a show oltárán.

 

16 óra, perpatvar, 16 óra perpatvar, ismételgette mániákusan Dustin Hoffman az Esőemberben, mielőtt beerőszakolta magát egy békés amerikai család tévészobájába, elüldözve onnan a rajzfilmre váró gyerekeket. Ennyit az egyik – azóta már megszűnt – jogi show-műsor címének eredetiségéről, a szinkronfordítók már évekkel ezelőtt automatikusan így fordították le a filmben szereplő, számunkra ismeretlen amerikai jogi műsor címét. Ez biztos olyan lehet, mint nálunk a Jogi esetek, nevetett egy barátom a filmet nézve az időközben szintén megszüntetett kecskeméti Városi Moziban. A 80-as évek tévéműsorain szocializálódott korosztályokban mély nyomot hagyott a dr. Erős Pál vezette műsor, az írógépkopogással és érthetetlen jogi szöveggel aláfestett főcímmel, a felek problémáit kínosan erőltetett módon előadó statisztákkal, és az igazából csak a jogban járatos nézők által megérthető, száraz megoldásokkal. (Bennem az a kártérítési eset hagyott maradandó nyomot, amikor zsebpénzért kutyasétáltatást vállaló diák olyan gondatlanul sétáltatta egy öreg hölgy uszkárját, hogy a jobb sorsra érdemes eb séta közben véletlenül megesett egy vizslától.) Persze a nép is hangot adhatott véleményének, precízen szűrt, a műsor elején ismertetett nézői levelek formájában, amelyek mintegy az egyszerű ember tudatlanságát, jogban járatlanságát hívatottak demonstrálni. A célzottan nevelő szándékú Jogi eseteknek általában sikerült a nézőket még jobban elidegeníteni a jog amúgy sem túl barátságos és érthető világától, viszont, a magyar nép találékonyságát dicsérendőn az akkori Híradó utáni legszárazabb műsorból is tudtak egyfajta show-t kreálni, a műsorvezető sajátos beszédmódja pedig kihagyhatatlan lehetőséget adott a humoristáknak, akik a magas labdát a korszellem adta keretek között le is ütötték. Emlékszem, a jelenségnek akkora folklórja volt, hogy '88-ban a zalaegerszegi laktanya csapatművelődési otthonában a szórakoztatásunkra kitalált Ki mit tudon Pados honvéd dr. „Jogerős” Pál parodizálásával érte el az első helyezés.

A rendszerváltásnak nevezett időszak magával sodorta a Jogi eseteket, kollégáival, a Kék fénnyel és Családi körrel együtt, helyettük megjelentek a nyugatról beszivárgott, az addig számunkra ismeretlen stílus és képi világgal élő, különböző témájú talk-show-k, vetélkedők, és csak idő kérdése volt, hogy valamelyik csatorna előálljon egy új köntösbe bújtatott, nyugati mintájú jogi műsorral is. Nem tudni miért, de erre viszonylag sokat kellett várni, talán a producerek korábban nem láttak elég fantáziát a témában, vagy csak a közelmúltban jutott eszébe valakinek, hogy egy ilyen műsorral esetleg nézőszámot lehetne növelni, mindenesetre majd egy évtized kellett ahhoz, hogy a „jogra éhes” közönség újra paragrafusokkal illusztrált stúdióval találkozzon a képernyőn. Mindennek ellenére, vagy talán éppen ezért a hosszas reklámkampánnyal elővezetett RTL KLUB-os Perpatvar és az M1-es Nem jogerős kissé váratlanul érhette a magyar közönséget, a műsorszerkesztők nehezen találták meg az optimális vetítési napokat és műsorkezdési időpontokat. Pedig a jog egy kicsit olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá, közvetve vagy közvetlenül minden ember életének része, és mindenkivel történtek már kisebb-nagyobb jogsérelmek, így téma meglehetős közérdeklődésre tarthatna igényt. Nem is ez az igazi kérdés, hanem az, lehet-e a jogból show-t csinálni? És ha show-t csinálunk belőle, marad-e valami köze a joghoz?

Az angolszász tárgyalótermi filmekhez szokott közönség tényleg show-nak, egyfajta játszmának, vetélkedőnek látja a bírósági tárgyalásokat. Nálunk azonban a jogrendszerünk különbségei miatt ez egészen másképp fest. Aki már valamilyen okból járt bíróságon, az érzékelhette, hogy a magyar jog eljárási szabályai sokkal kötöttebbek, továbbá nagyon fontos tulajdonsága jogrendünknek, hogy csak kis mértékben alkalmaz precedensjogot (korábban lezárt, hasonló jogesetekre csak korlátozottan lehet hivatkozni). Éppen ebben rejlik a két műsor alapvető problémája. Mivel két egyforma jogeset nincs, a műsorokban feldolgozott példák valójában szinte semmiféle jogi útmutatást nem adnak a laikus közönségnek az adott ügy magyarázatán kívül. Ha valakinek hasonló jogi problémája adódik, közel sem biztos, hogy az a valóságban is úgy végződik, ahogy a műsor végén bemutatott ítélet sugallja. Ez még nem volna baj. Felfoghatjuk a műsorokat a nézők igazságérzetére alapozott egyfajta vetélkedőként is, ahol a verseny szabályait a jogszabályok alkotják, a keretet pedig tárgyalótermi miliő. A magyar tárgyalótermek világa viszont rendkívül száraz és unalmas, nem nyújthat látványos keretet semmiféle show-műsornak – ha viszont a műsor sutba dobja a tárgyalótermi dramaturgiát, semmi köze nem marad a joghoz. A Nem jogerősön nagyon kiütközik ez a probléma, mivel a maga módján rekonstruálni igyekszik a valós bírósági tárgyalás szabályait. Nem is lehet igazán show műsornak tekinteni, hiszen csak kis mértékben él a show elemeivel, inkább hű maradt az M1-es hagyományokhoz. A peres feleket játszó színészek csak annyiban különböznek a Jogi esetek statisztáitól, hogy nem szenvtelenül, hanem a Szomszédokat idéző beleéléssel és hanghordozással adják elő az ügyeket. Ez néha kínossá teszi a műsort; a komolykodó bíró úr, aki valószínűleg több évtizedes pervezetési gyakorlattal rendelkezik, láthatóan feszeng a stilizált tárgyalásokon.

Ezzel szemben az angolszász elemekkel furcsán vegyített Perpatvar lényege a show, minden más másodlagos. A jogvégzett műsorvezető legtöbbször még arra sem törekszik, hogy a műsorvezetés elemi etikai szabályai betartásán kívül a jogi terminológiák pontos használatára ügyeljen (hamis vádért például nem lehet keresetet indítani), és ha már a műsor stilizált tárgyalás, legalább azt az alapvető elvet betartsa, hogy nem prejudikál, előzetesen nem ítélkezik. Ha igaz, amit a műsor végén kiírnak – az ügyek és legtöbbször a szereplők is valósak –, nem értem, hogyan férhet bele esetenként a nem szimpatikus fél megalázása, a közönség tendenciózus irányítása tapslámpákkal, a büntetőügyeknél az ártatlanság vélelmének semmibevétele. Ha valakinek jogi problémája van, és bíróság előtt kell küszködni az igazáért, már önmagában is elég megterhelő tud lenni. S ha még ezen felül vállalta a műsorban való szereplést, személyes dolgok esetleges feltárását a nézők előtt, ezzel alapvetően a műsorkészítőknek tett szívességet, még ha esetleg valamennyi pénzt is kapott érte. Ehhez képest csak a show és a jópofaság kedvéért megjegyzéseket tenni rá, kellemetlen, gúnyos kérdésekkel bombázni műsorvezetői pozícióból nem csak etikátlan, hanem káros is: a tárgyalótermet még nem látott néző azt képzelheti, ez a valóságban is így folyik. Próbálja ezek után rávenni valaki tanúskodásra.

Ebben a jogilag bizonytalan társadalomban, ahol bírósági ítéleteket, ügyészségi állásfoglalásokat, alkotmánybírósági döntéseket értelmezhetnek többféleképpen, különböző fondorlatokkal családokat fosztanak meg lakásuktól, vagyonuktól, ártatlanul évekre előzetes letartóztatásba helyezhetnek szerencsétleneket, egy korrekt jogi műsorra – akár show formában is – volna igény. Az emberek sokszor a legalapvetőbb jogaikkal nincsenek tisztában (meddig mehet el a rendőr az igazoltatás során, mire vigyázzanak lakásvásárláskor, milyen feltételekkel mondhatják fel a munkaviszonyukat, megannyi példát lehetne sorolni). Addig is maradnak az unalmas bírósági tárgyalásokat utánzó, semmitmondó vagy félrevezető, a szereplők problémáit kabarévá alacsonyító nem jogerős perpatvarok.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3180